Izraeli pezsgőbontás

Mohammed Jasszer Abdul-Rauf Kudva al-Husszeini, 1929. Jeruzsálem – 2004. Párizs. Mindmáig nem tudjuk, valójában hol született (az annalesek szerint Kairóban, a palesztin tájékoztatás szerint Jeruzsálemben vagy a Gázai övezetben), ám a problémát a halál helyszíne jelenti, ez ugyanis fájó pont a palesztinok számára. Vezetőjük, aki gyakorlatilag élete során mindvégig népéért küzdött – magánélete nem is volt –, utolsó napjaiban külföldre ment gyógykezelésre. Nem lehetett ott körülötte szerető népe, nem vehették gyűrűbe a palesztinok ramalláhi főhadiszállását, hogy imádkozzanak érte. Egy párizsi klinikán fejezte be földi életét. Ez pedig mindenféle kérdéseket felvet, lerontva az összképet, amelyet életében Arafat felépített magáról.
Napok óta másról sem szólt a világsajtó, mint a palesztin elnökről. Nem lehetett tudni, mi is az a titokzatos betegség, amely ágynak döntötte, ám amikor az izraeli kormány megadta Arafatnak a kiutazási engedélyt, tudni lehetett, hogy nagy a baj. A palesztin vezér ráadásul már nem a legendássá vált kefíjában, hanem egy, az ő fején rendkívül furcsán álló kucsmában szállt fel a párizsi repülőgépre. Akkor már sokan érezték, hogy Arafat búcsúcsókja népének örökre szól.
Az elmúlt egy hét így Izrael teljes győzelmének idejévé vált. Úgy szabadultak meg az ország történelmének legkomolyabb ellenzékijétől, hogy kisujjukat sem kellett megmozdítaniuk. Valószínűleg egyszerűen lejárt a számára kiszabott idő. Arafattal azonban nemcsak egy ember távozott el, hanem egy politikai rendszer, a palesztinok jelképe és vezére, valamint történelmi tudata. Nem lehet tudni, ki jöhet utána, hogyan politizál, ám bizonyára képtelen lesz betölteni az Arafat által hagyott űrt. Az elnökről ugyan voltak negatív vélemények a palesztinok körében is, ám életpályája, Nobel-békedíja és vezetőként mutatott teljesítménye elhallgattatja az önkényes uralkodása miatt sopánkodókat. Az Amerikából érkező sajnálkozások, az egészségéért aggódó Bush elnök szavai pedig egyenesen gusztustalanok. A sajtóban évtizedeken át terrorvezérnek, véres kezű gyilkosnak beállított politikust egy csapásra tisztes ellenfélnek, hű hazafinak állítják be – persze, megtehetik, hiszen meghalt. Izrael majd három éven át tartotta bezárva irodakomplexumában, tankok lőtték időről időre a sokat látott falakat, ráadásul Tel-Aviv minden külföldi politikust eltiltott az agg vezetőtől. A sajtó nyíltan azt találgatta, mikor öleti meg Izrael a palesztin elnököt, az ország vezetése pedig úgy beszélt erről a témáról, mint egy mindennapos politikai lépésről. Az ellenség vezetőjének halálára pedig Izrael úgy reagált, hogy megtiltotta végakaratának teljesítését, a jeruzsálemi temetést, ezzel visszautasítva minden emberiességi gesztust. Ariel Saron csak azt mutatta, mi lényege: gonosz, cinikus és erőszakos. Aki a csütörtök hajnali hír hallatán minden bizonnyal pezsgőzött.
Lehetséges, hogy a most következő interregnum ideje az Izrael egyik legvéresebb időszakaként fog bevonulni a történelemkönyvekbe. Most már nem lesz kemény kezű Palesztin Hatóság, amely legalább lelki gátat jelentene a merénylőknek. Lesznek elkeseredett, kiábrándult palesztinok, hatalomért küzdő frakciók, harcedzett, óriási erőfölényben levő izraeli katonák és cinikus politikai vezetőik. Ilyen körülmények között kellene folytatni a békefolyamatot, amikor Tel-Aviv urai egymást túllicitálva nevezik „történelmi fordulatnak” a palesztin elnök halálát. Bármilyen lesz is az átmenet, soha senki nem mossa már le Izrael embertelen rendszeréről a szégyenfoltot.