Jobbra át kellene a balos népfrontpolitikából

Olyan agrárprogramot kell készítenie az ellenzéknek, amely a választási győzelem utáni esztendő teendőit szinte napról napra előre tartalmazza. Ha a jobboldal ismét megkapja a választók bizalmát az ország irányítására, egyetlen percet sem szabad késlekedni a szocialista falurombolás kárainak helyreállításával – jelentette ki lapunknak Medgyasszay László, az MDF korábbi alelnöke, emblematikus agrárpolitikusa. A pártjától lelkiismereti okokból megváló országgyűlési képviselő még bízik abban, hogy az MDF felhagy a balos népfrontpolitikával, és visszatér a jobboldalra.

A Lakitelek munkacsoport nem kizárt tagjainak kiválását Ékes József jelentette be a múlt héten a T. Ház előtt. Utána ön tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy munkáját független országgyűlési képviselőként folytatja tovább. Rövid felszólalása alatt nehezen tudta palástolni elfogódottságát. Ennyire sokat jelentett önnek ez a párt?
– Nem számítottam arra, hogy félbe kell szakítanom magam. De amikor arról szóltam, hogy 1990 óta az MDF színeiben képviseltem a vidék érdekeit, nem tudtam tovább folytatni a mondandómat. Inkább elhallgattam, és kimentem a teremből – idézi fel a nehéz perceket Medgyasszay László. – Lelkileg nagyon megviselt az egész. Csodálatos időket és viharos esztendőket éltem át közösen az MDF-fel. Ezer szál kötött ide, amit nem lehet egyik napról a másikra elszakítani. Civil foglalkozásomat hagytam fel annak idején a politizálásért. Tanúja voltam a rendszerváltás nagyszerű pillanatainak és rettenetes vívódásainak. Leírhatatlan élmény volt számomra az első szabadon választott parlament alakuló ülése, ahol Varga Béla korelnöksége jelképezte a helyreállított történelmi folytonosságot. De nem felejtem azt sem, amikor fél esztendővel később már azzal kellett szembesülnünk, hogy rohamosan csökken a népszerűségünk. Csoóri Sándor így kiáltott fel az egyik éjszakába nyúló elnökségi ülésen: Nem értitek, vidéken nem szeretnek minket! Ezt akkoriban már magam is tapasztaltam faluhelyen járva, ami különösen azért volt fájdalmas, mert a mai napig úgy gondolom, az MDF lett volna a legalkalmasabb a vidéki Magyarország érdekeinek képviseletére.
– A kizárások nem érintették, így megadatott volna a lehetősége arra, hogy belülről formálja tovább az MDF vidékpolitikáját. Miért gondolta úgy, hogy független országgyűlési képviselőként többet tehet a falvakban élőkért?
– Amikor eldöntöttem, hogy a frakcióból kilépek, azt nem kizárólag szakmapolitikai indokok alapján tettem. Az MDF irányultsága egészében vált számomra vállalhatatlanná. Folyamatos magyarázkodásra kényszerültem a párt vezetőinek tettei és kijelentései miatt. Már nem csupán a párt önállóságáról szólt a történet, amivel eredendően magam is egyetértettem. A Fidesszel szembeni folyamatos konfrontáció elsősorban azt a célt szolgálja, hogy az MDF mozgósítsa az úgynevezett középen állókat, valójában balra hajlókat, akik már nem szívesen szavaznak a szocialistákra, de változatlanul heves indulatokat éreznek, ha az ellenzék vezető pártjára gondolnak. Őket akarják kiszolgálni Dávid Ibolya és a mögötte állók, amikor támadásaik célkeresztjébe a Fideszt helyezik. Ilyenkor azt a normális politikai stílust is mellőzik, amit rendre számon kérnek korábbi szövetségesükön. Az úri modor részükről mostanság csak a szocialistáknak jár ki. Vajon nem rombolja a jobboldal egészének az esélyeit, ha egy kis párt a vele egy hajóban ülőket tartja legyőzendő ellenfélnek? Ha Dávid Ibolya folyton az ellenzékre tüzel, nem rendül meg a közös szavazótáborban a bizalom? Dehogynem. Balos népfrontpolitikára váltott az MDF, ami számomra már nem vállalható. Nem erre esküdtem fel, amikor a rendszerváltás meghatározó pártjának soraiba kértem a felvételem.
– Kísértetiesen hasonló okokkal támasztották alá a Lakitelek munkacsoport tagjai is különállásukat. Mégsem lépett be közéjük, igaz, kívülről támogatta törekvéseiket. Hallottam a közelmúltban olyan véleményt is: Medgyasszay László nem tudja, hogy valójában mit akar.
– Pedig elég egyértelműen cselekedtem minden alkalommal. Ugyanakkor mindvégig reménykedtem a párt egységének helyreállíthatóságában. Nem tudtam azonosulni a Lakitelek munkacsoport egyes megnyilvánulásaival. Ugyanakkor kevesen tudtak róla, mert nem hoztam nyilvánosságra, hogy már május 15-én lemondtam elnökségi tagságomról, mivel nem értettem egyet az uniós választási kampányban alkalmazott Fidesz-ellenes retorikával. A tagságnak részletesen indokoltam egy hatoldalas levélben a döntésemet. Azért történt mindez zárt ajtók mögött, mert lépésemet alárendeltem a közösség érdekeinek. E téren szeretem betartani a fokozatosságot. Ha valamit nem tudok felvállalni, és hiába küzdök ellene, először inkább félreállok. Így tettem 2001-ben is, akkor a Békejobb-politika volt ellenemre. A köztévénél történteket és a szocialistákkal kötött Veszprém megyei koalíciót is nehezen dolgoztam fel. Az elnökségi üléseken mindig azt kértem: az önállóság folytonos bizonyítása mellett ne feledkezzünk el arról, hogy a mi ellenfelünk a politikai térfél túloldalán helyezkedik el.
– Úgy tűnik azonban, a párt vezetői – van, aki szerint csupán saját jövőjük szempontjából – mégis veszélyesebbnek ítélték a Fidesszel való szorosabb együttműködést. Valóban volt alapja ennek a félelemnek?
– Győr-Sopron megyei példával válaszolnék erre a kérdésre. 1998-ban egyedül itt indított külön listát az MDF. Akkor három jelöltet sikerült bejuttatnunk a megyei közgyűlésbe, 2002-ben már hatot. A Fidesz képviselőivel sokat vitáztunk, de mindig ügyeltünk arra, hogy ne csorbuljon az együttműködés, hiszen közös az utunk, az értékrendünk és az érdekünk. Az önállóság megtartását országosan sem a szövetségesi viszonyt feláldozó konfrontáció szolgálja. Inkább azokat a területeket kellett volna kiemelnünk, ahol mi – egy jobboldali együttműködésen belül – többet tudunk letenni az asztalra. Az MDF lényegéből és hagyományából ered a nemzeti kérdések erőteljesebb képviselete. Erre kellett volna helyezni a hangsúlyt. A most kizártak, illetve kiválók zömmel azok a politikusok, akik nagyon sokat dolgoztak ezért a pártért. De ez sem számított a másként gondolkodókat kizáró vezetésnek, akik semmibe vették az MDF másik hagyományát, a képviseleti demokrácia gyakorlatát. Egy kis pártban erővel nem lehet fellépni, egyeztetni kell a konfliktusokról. Antall József annak idején fél évig próbálta meggyőzni Csurka Istvánt az együtthaladás szükségességéről. Dávid Ibolya viszont ezt meg sem kísérelte, ezért úgy gondolom, hogy zászlóvivőnek talán alkalmas lehetett, de vezetőnek semmiképpen sem. Mi abban bíztunk, hogy a frakcióvezető leváltásával a képviselőcsoport olyan ellenpólussá válik, amelyikkel lehet egyezkedni a párton belüli békesség helyreállításáról. Itt nem egyezkedés, hanem rend lesz – közölte velünk Herényi Károly, aki egyébként már az első kizáráskor elismerte, hogy döntése erkölcstelen és törvénytelen volt. Emellett – teszem hozzá – a szocialista párt szándékaival összehangolt. A végsőkig hajlok az együttműködésre és a többség akaratának tudomásul vételére, de ezt már az én lelkiismeretem sem viselte el.
– Az MDF alapítója, az elektronikus telefonüzenetben elbocsátott Lezsák Sándor lapunk hasábjain úgy nyilatkozott, hogy egy szomorú, de – reményei szerint – átmeneti időszakról van szó. Miben bízhatunk? Talán megváltozik a történtek hatására a párt jelenlegi vezetőinek a célja, szemlélete?
– Ez az új MDF a bűnben fogant, hiszen létrejöttét törvénytelen és erkölcstelen döntések előzték meg. Voksszerző párttá vált, vezetői mindent e célnak rendelnek alá. A történtek után talán furcsa, amit mondok, de én személy szerint örülnék annak, ha a párt irányítói belátnák tévedésüket, és most egy jobbra át következne. Akkor sem bánnám ezt, ha ehhez a mi véráldozatunkra volt szükség. Volt már hasonlóra példa. 1996-ban én is tartottam attól, hogy Lezsák Sándor elnökletével a MIÉP felé halad a párt. Két hónappal később aztán megállapodtunk a Fidesszel. Annak az időszaknak van egy másik tanulsága is. Akkor a szakadás miatt három százalékra zuhant le az MDF népszerűségi indexe. A belső győzelem nálunk mindig külső vereséggel párosult. Most sincs és nem is lesz ez másképp. Ez a mi átkunk.
– Közel fél éve nem halljuk, nem olvassuk agrárkérdésekkel kapcsolatos nyilatkozatait. Pedig lenne mit kommentálni. Miért hallgat? Önként vonult viszsza, vagy a helyzet kényszerítette rá?
– A párton belüli küzdelmek késztettek elsősorban hallgatásra, illetve sokszor ezek vonták el az agrárpolitikában történtekről a figyelmemet. Az uniós választási kampány alatt egyébként mellőzött a stáb. A korrupciós vádak fontosabbnak bizonyultak a magyar vidék gondjainál. Dávid Ibolya már 2003 tavaszán közölte velem miheztartás végett: nem érdemes foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert a különféle felmérések szerint az MDF népszerűsége a falvakban mérhetetlenül alacsony. Ezzel szemben az uniós voksoláson a kis településeken is rendre hoztuk az öt százalékot. Hiába, ezután sem vált fontos kérdéssé a párt kommunikációjában a falurombolás, ami most gőzerővel zajlik az országban. Pedig lett volna muníció a megszólaláshoz, hiszen az elmúlt időszakban jelentős szakértői hátteret építettünk fel, és hozzáláttunk a nemzeti önvédelmi program kidolgozásához.
– Mi lesz most ezzel a szellemi tőkével? Az MDF-ből kiválók miképpen járulhatnak hozzá az ellenzéki agrárpolitika formálódásához?
– A párton belül jómagam és Font Sándor képviseltük a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdéseket, kitűnő volt köztünk a munkamegosztás. Az új képviselőcsoportban mindezt ugyanígy szeretnénk folytatni tovább. A szellemi örökségből hoztunk is el, meg hagytunk is magunk után. Elsősorban tapasztalati, kapcsolati tőkét tudunk átadni annak, aki a jövőben igényt tart ránk. Én személy szerint nem tudom, hogy bárkinek is szüksége van-e a munkámra. Tisztában vagyok azzal, hogy nincsenek pótolhatatlan emberek. Annak idején egy olyan közös munkacsoport létrehozását javasoltam az MDF és a Fidesz számára, amelyik együtt képviselhető agrárprogramot dolgoz ki a koalíciós kormányzás időszakára. Ebben tételesen, szinte napról napra időzítve szerepelnének a választási győzelmet követő első esztendőben végrehajtandó feladatok. Legkésőbb 2006-ban nemzeti kormányra van szüksége ennek az országnak. Méghozzá olyanra, amelyik prioritásként kezeli a vidéken élők boldogulásának ügyét. Ebben a kérdésben nincs pardon, nem tehetjük meg még egyszer azt, hogy a ciklus közepére vagy végére halasztjuk a legfontosabb problémák orvoslását. Az emberek határozott és pontos válaszokat várnak tőlünk arra, hogy ha kormányra kerülünk, fel tudjuk-e gyorsítani a szövetkezés folyamatát, vagy tudunk-e új esélyt kínálni a most tönkremenő kisebb agrárvállalkozásoknak. Másfél évünk van a választásokig. Indulnia kell a közös, szervezett munkának. Mi szívesen vennénk részt ebben, de még keressük a sikerhez elengedhetetlenül szükséges politikai erőteret.
– Félig-meddig Medgyasszay László gyermekének is tekinthetjük a kormány által tavasszal életre keltett Nemzeti Agrárkerekasztalt, hiszen elsőként szorgalmazta e szakmai egyeztető szerv összehívását. Menynyire elégedett azzal, ami a kezdeményezésből kikerekedett?
– A kerekasztal szinte semmiben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elsősorban azt szerettük volna, ha segítségével az uniós csatlakozás előtti hónapokban – a sikeres felkészülés érdekében – még egy utolsó támogatási injekciót kap a magyar mezőgazdaság. Ezt a kérésünket a kormány már a kezdet kezdetén elutasította. A kabinet, az agrártörvény előírásait megszegve, százmilliárd forintot lopott ki az ágazat idei büdzséjéből. Indultak hitelprogramok, amelyekhez szinte csak a nagyüzemek jutottak hozzá. Az uniós viszonyok között a nemzeti mozgástérről lényegében lemondott az agrárkormányzat. A jövő évi költségvetésből hiányzik a falugazdászok alkalmazásához szükséges fedezet. Ismét hallani lehet a megyei földművelésügyi hivatalok megszüntetéséről. A végén a szaktárca csupán a brüsszeli direktívák végrehajtójává válik. Az elit magára hagyta a kisgazdaságokat. Ki törődik velük! Ha tönkremennek, majd elfoglalja helyüket a tőkés nagybirtok.
– Előző kérdésemre visszautalva most egy korábbi ígéretével szembesíteném. Lapunk hasábjain jelentette ki: ha sikertelenül zárul a Nemzeti Agrárkerekasztal munkája, kezdeményezi a termőföld hazai tulajdonlásával kapcsolatos népszavazás kiírását. Indul hát az aláírásgyűjtés?
– Ez a kérdés úgy gyötör engem, mint a kagylót a belé került homokszem. Az elv tiszta, a kérdések öszszeállítása megoldható feladat. Csakhogy ehhez a kezdeményezéshez ugyanúgy megfelelő háttér szükséges, mint a hatékony és vállalható jobboldali agrárpolitika egészéhez. Az aláírásgyűjtés elindítása bizonyosan óriási vihart és ellenszélt kavar majd. Ezt egyedül nem állja senki sem. Bár lehet, most, független képviselőként kerültem olyan helyzetbe, hogy pártelkötelezettség nélkül kereshetem e nemzeti ügy vállalásához a híveket és partnereket.