Magyar Nemzet: Sorozatukkal, a Historia Incognitával veszélyes területre merészkedtek: olyan történeti-szellemtörténeti munkákról seprik le a sok évtizedes porréteget, amelyek szerzői a két világháború között elismert szakemberek voltak, ám a kommunista hatalomátvétel után kiszorultak a tudományos közéletből. Sokak számára ezek a nevek ma is gyanúsak – holott e munkákat lefordították Nyugaton, s a magyar középkor kutatásában még most is alapműnek számítanak. Nem szükséges ehhez a „rehabilitációhoz” afféle misszionáriusi szenvedély? Van igény az „elfeledett magyar történetírásra”?
Bárány Attila: Normális európai országban volna igény olyan kvalitású történészekre, mint például Rugonfalvi Kiss István vagy Hóman Bálint. Az efféle munkák negyven–ötven éve megtalálhatók volnának az egyetemek kötelezőolvasmány-listáján. Mi azonban nem olvastuk történelem szakos hallgatóként egyiküket sem, sőt ki se lehetett kölcsönözni e köteteket, ezért tűnik úgy, mintha most a feledésből szednénk elő őket. Deér József legjelentősebb munkája, a Magyarország Szent Koronája németül 1964-ben jelent meg Bécsben, míg Magyarországon 1989-ig egy példánya sem volt fellelhető, s ma is elenyészően kevés lehet hazánkban. Ami Nyugat-Európában korszakalkotó munkának számít a Szent Koronáról, az Magyarországon ma nem található meg egyik egyetemi városban, sőt talán a Széchényi Könyvtárban sem, nem ismeri senki, legfeljebb csak az, aki olvas németül. Deér József valamiért nemkívánatos személyiség hazánkban. Szerzőink többsége hasonló cipőben jár: java részük 1948-ban elhagyta az országot, emigráns történészként Németországtól az Egyesült Államokig nagyon sok helyen élt, a Nyugaton ismert magyar történetírás meghatározó alakjává vált, akit a mai napig újra és újra kiadnak, illetve olvasnak a külhoni történelem szakos hallgatók. Egyikük sem folytathatta a munkáját 1945 után Magyarországon. Thomas von Bogyay, azaz Bogyay Tamás például, aki nemrég halt meg, a legnevesebb német középkori lexikonokba írta meg a magyar tárgyú szócikkeket. Beszédes, hogy nem magyarországi történészt kértek fel, hanem emigráns magyart. Ferdinandy Mihály, Deér, Bogyay vezető tekintélyek lettek kint, csak Magyarországon nem lehettek. Vajay Szabolcsnak, aki lassan százéves, Svájcban él, a monográfiái egyáltalán nem jelenhettek meg itthon, még 1989 után sem – egyik kurzusban sem.
Magyar Nemzet: Miként lehetséges, hogy ’89 után ezek a kötetek továbbra is „indexen” maradtak? Joggal vártuk volna el, hogy a rendszerváltás után ezrével jelenjenek meg az elhallgattatott tudósok könyvei. Normális szellemi életű országban, persze…
Bárány Attila: Példa erre Lengyelország. Az egyházi történészeknek, akik Párizsba, Londonba vagy az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak, s neves egyetemeken tanítanak a mai napig, sorra jelennek meg korábban tiltott munkáik hazájukban.
Grób László: Azt hittük, hogy amikor hazamennek az oroszok, felkutathatjuk a valódi, bizonyított értékeket, amelyeket több évtizeden keresztül gyűjtött össze a magyar történettudomány. Hogy ez nem történt meg, annak több oka van. A rendszerváltás körül volt föllángolás, a történelmi érdeklődés reneszánsza, és a legkézenfekvőbb könyvekből meglehetősen sokat kiadtak. Csakhogy a szerzők többségét oly mértékben törölték ki a köztudatból – és nemcsak a nagy nyilvánosságéból, hanem az egyetemi és tudományos köztudatból is –, hogy szinte már a nevük sem ismert. Ha felvetjük, hogy kiadnánk műveiket, tiszteletteljes döbbenetbe ütközünk: miféle csodabogarakról is beszélünk? Szerves fejlődés esetén az említetteknek a legnagyobb neveknek kellene lenniük. A másik tényező: hosszadalmas babramunka sajtó alá rendezni hatvan–hetven éves megsárgult kéziratokat, ódon folyóiratcikkeket. Mindezt szigorúan piaci alapon álló kiadó nem teszi meg. Beszélgetésünk elején firtatta a misszionáriusi elszántságot. Nem szeretem ezt a kifejezést, mert Magyarországon túl sok a misszionárius, és túl kevesen dolgoznak.
Bárány Attila: A két világháború közötti tudományos életnek azon szereplőit lehet ma kiadni, akik valamilyen módon beleártották magukat a politikába. Bárdossy Lászlót például, aki nem volt történész, de írt a Mohács utáni magyar külpolitikáról. Gróf Klebelsberg Kunó összegyűjtött beszédeit és műveit is feltehetően jobban ki lehetne adni, mert a hajdani kultuszminiszter ismertebb személy, jobban eladható. Csakhogy az Attraktor Kiadó inkább szigorúan szakmai szempontok alapján szeretne válogatni, így például Zoványi Jenőt, a protestantizmus kutatóját szerintem érdemesebb kiadni ma, mint Bárdossyt.
Magyar Nemzet: Tudjuk, a két világháború között, az ország megcsonkításának árnyékában, a történettudomány mindenekfelett vált kulcstudománnyá, és telt meg politikai ideológiákkal, tudománytól független, legitimációs szándékkal. Nem lehetséges, hogy mára ezek a szerzők és bizonyos kurzusművek szakmai szempontból elavultak, s csupán tudománytörténeti jelentőségük van – ezért marad el a kitörő érdeklődés?
Bárány Attila: Van köztük olyan, amely tudománytörténeti szempontból jó, ha megvan a polcon. De például Deér József a mai napig meghatározó a nemzetközi tudományos életben a dél-itáliai, szicíliai királyság történetének kutatásában is. Ami azért nehezen mondható el más magyarországi történészek munkáiról. Hóman Bálint korszakalkotó gazdaságtörténeti, pénztörténeti tanulmányait nincs, aki meghaladta volna.
Grób László: Természetesen meg vagyunk győződve arról, hogy e kötetek ma is megállják a helyüket. De a mi meggyőződésünk teljesen érdektelen: feladatunk az, hogy ezeknek az írásoknak nyilvánosságot adjunk. Amíg hozzáférhetetlenek, gyakorlatilag nem léteznek, lehetőség sincs arra, hogy szakmai vita alakuljon ki róluk: mi az, ami elavult, és mi az, ami továbbvihető. De sajnos ennek nem látjuk jelét. Persze a problémát nem szabad csak a történettudományra szűkíteni. Beleártottuk magunkat a klasszika-filológiába, a filozófiába, és ugyanilyen temetői csönddel találkoztunk. Nagy tanulság volt, amikor megjelent a legelső magyar Polübiosz. A klasszika-filológiában ez volt a legnagyobb magyar adósság. Fiatal emberekkel készíttettük a fordítást, és mindenki azt várta, hogy a szakma felbolydul, pró és kontra érvek tucatjaival ostromolnak minket. Semmi nem történt. Ugyanez a sorsuk a történeti könyveknek.
Magyar Nemzet: A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján parázs viták lángoltak föl az eltemetett korszak történeti kérdéseiről, többek között Szekfű Három nemzedéke kapcsán. Hiszen egy teljes korszak újra megismeréséről volt szó. Mára pedig, az önök szavaiból úgy tetszik, megint bezárultak a kapuk. 1948-tól hatékonyan metszették ki ezt a történetírói kultúrát, s durván szólva mintha ma is ugyanott tartanánk.
Grób László: Olyan ez, mint amikor ég egy képtár, és csak tíz alkotást menekíthet ki az ember, a maradék háromszáz hamuvá fog égni. Mi is kivisszük a tíz képünket; s hogy később megnézik-e, nem tudjuk, de legalább lesz rá lehetőség. Másrészt a generációváltásnak vannak bizonyos matematikai szabályai. A szóban forgó történészek alkotóerejük teljében voltak a harmincas–negyvenes években. A hatalomátvétel után volt, akinek az életét megszakították, mint például Hóman Bálintét. Volt, akit kitelepítettek vagy emigrációba kényszerítettek. Közülük a leghosszabb életűek is meghaltak a hetvenes–nyolcvanas években. Hogy egyetlen copyrightot megvegyünk, ahhoz néha komoly genealógiai kutatásokat kell folytatni, és Puerto Ricótól Svájcon, Dél-Amerikán át az Egyesült Államokig megkeresni az örökösöket. Olyan is van, akinek nem találtuk meg a leszármazottját. Akár olyanokét is, akik itt hunytak el az ötvenes években: fogalmunk sincs például, hogy hol vannak Bartoniek Emmának, a középkorkutatás egyik legnagyobb alakjának az utódai. Alapelvünk, hogy egyetlenegy sort sem adunk ki jogosulatlanul. Ezért is ezek az utolsó évek, amikor nagy eséllyel össze lehet szedni a jogokat. Ugyanakkor hazánkban fölnőtt három-négy történészgeneráció úgy, hogy ezek zárolt anyagok voltak a könyvtárakban, szép nagy piros Z betűvel a kartonon. Rugonfalvit a második világháború után bebörtönözték azért, mert viccet mesélt a vonaton olyan ember előtt, akinek a füle hallatára nem kellett volna. Ennek egyenes következménye volt az a piros Z betű. A legtöbb emigráns kiadvány magán viselte ezt a jelzést. Talán sikerül helyrebillenteni ezt az egyensúlyt, talán nem.
Bárány Attila: Hiába adunk ki könyveket, egyes tudósok még mindig képesek a negyvenhármas kiadásokra hivatkozni, holott a boltokban már megtalálható a friss. Nemhogy reflexió nincs, de elzárkózás vagy tudatlanság uralkodik szakmai berkekben.
Grób László: Nem szabad elfelejteni, hogy az más világ volt, mint amilyen a mostani egyetemi miliő. Példa erre Ferdinandy Mihály Istenkeresők című munkája: a szerző 1943-ban megírta az Árpád-ház történetét a Szondy-féle sorsanalalízis alapján. Ez olyasfajta tünemény, amely semmiféle sztereotípiába nem fér bele. A marxista emlőkön nevelkedett, pozitivista történetszemléletű magyar történészek gyomra ezt ma sem igazán veszi be. Ezek a kötetek annyiféle reflexet sértenek, hogy óhatatlanul fölkeltenek némi ellenállást.
Magyar Nemzet: Mintha a mai történettudomány nem igazán találna kapcsolódási pontokat a szellemtörténeti alkotások felé.
Bárány Attila: Hóman Bálint pénztörténeténél pozitivistább munkát nem lehetne találni. Mindenki elismeri, hogy korszakalkotó alkotásról van szó, de az egyetemen nemigen adják kötelező olvasmánynak.
Magyar Nemzet: Mindennek fényében van jövője az effajta retrospektív tudományos könyvkiadásnak? Ha hiányzik a tudományos életben az igény arra, hogy a megszakított folytonosságot visszaállítsák?
Bárány Attila: Teljes mértékben hiányozó dolgokat kell pótolnunk. Kiesett negyven–ötven év. Efféle retrospektív könyvkiadásban jeleskedik mondjuk Anglia, ott is publikálnak időről időre 1912-ben meg 1848-ban megjelent munkákat, amelyek bizonyos értelemben túlhaladottak, de jelentős alkotások. Ez természetes jelenség: vannak nagy alakjai a történettudománynak, művészettörténet-tudománynak, minden területnek, akiknek a tudományos értéke nem változik.
Grób László: Sokszor jelentős esztétikai értékük is van ezeknek a műveknek. Lehet, hogy egy-egy részüket meghaladta a tudomány, bizonyos téziseik, datálásaik hamisnak bizonyultak… Ám ott van az úgynevezett művelt nagyközönség, amely előveheti e műveket, és ugyanúgy szépnek találhatja őket, mint egy regényt vagy filozófiai esszét. A megszakított folytonosságról meg csak annyit, hogy nyilvánvalóan senki nem teremt magának konkurenciát, s nem fogja a teljes életműve alatt elfűrészelni a fát. Az MTA ma azon tipródik, hogyan ne rehabilitálja Hómant. Hogy az egyetemen jórészt ugyanazok tanítanak, vélhetően – tisztelet a kivételnek – nem sokban különböző dolgokat, mint húsz éve, annak ez a következménye.
Bárány Attila: Jancsó Benedek művétől, A román irredentizmus történetétől mindenki sokáig megrettent. Ma sem tudja senki, miről szól, de a címe alapján arra következtetnek, hogy a szerző a románokat csepüli. Nem erről van szó: Jancsó kitűnően tudott románul, román barátai voltak, Bukarestben kutatott, és ismerte a román nemzetet, és alapos kutatómunka után korrekten megírta a történetét. Sőt annak idején még a románok is elismerték, hogy ők maguk sem írhatták volna meg jobban. Ennek akkoriban, a húszas években nem volt olyan éle, mint amit később beleláttak, és amiért ma sem merik kiadni. Ha mi kiadjuk, a sajtó kikiált bennünket mindenféle fasisztának. Pedig ez tényleg jó munka, mindenfajta előítélettől mentes.
Grób László: Így működnek a hívószavak: a mű irredenta, és kész. Ha ezzel valamit megpecsételnek, akkor ki lehet dobni. Jancsó művét a román állam helyében kötelező olvasmánnyá tenném. Azt írja le ugyanis, hogy miként fordították meg a történelmet ötven év alatt. Ez a mű nem más, mint román diadalmenet. Mondok jobb példát. I. Tóth Zoltán Az erdélyi román nacionalizmus első százada című műve az 1600-as évek végétől az 1700-as évek végéig elemzi, hogyan bukkant fel a román írásbeliség, a román történelmi tudat. A könyv megjelent 1946-ban. Utána a szerzőt elérte az itthon maradt polgári történészek keserű sorsa, 1956-ban pedig golyózáporba került és meghalt. A könyv természetesen elfelejtődött. A kilencvenes években ezt a könyvet kiadták Csíkszeredában, majd Bukarestben románul. Magyarországon néma csönd. Jövőre megjelenik nálunk. Így működnek az előítéletek ma is.
Magyar Nemzet: Furcsa, hogy a Jancsó Benedek-féle tudósok a konzervatívabb olvasók többségét sem igen hozzák lázba, noha ma ismét a közbeszéd része a kisebbségi kérdés, nem beszélve Trianonról.
Bárány Attila: Jobban fogy a tudományosnak titulált irodalom, amely Ausztráliában, Argentínában, efféle helyeken jelenik meg például a sumer–magyar kontinuitásról, vécépapírra nyomtatva.
Grób László: A legnagyobb bánatom, hogy könyvtárak nem vásárolnak kiadványainkból megfelelő menynyiségben, mivel elszegényítették őket. Reálisan szemlélve a helyzetet, ezekből a könyvekből ezer példány a következő harminc–negyven évre bőven elég. Csak megfelelő helyen kellene lenniük. Az egyetemi tanszékeken és a nagyobb nyilvános könyvtárakban. Örökös probléma, hogy kit támogasson az állam. Jelenleg a szerzőket és a kiadókat támogatják. Néhányan már pedzik, hogy nem ezt kellene. Szerintem sem. Néha arról álmodom, hogy egyetlen magyarországi könyvkiadót sem kellene támogatni egy petákkal sem, lássuk, ki marad talpon. Ehelyett át kéne csoportosítani a támogatási összegeket a könyvtárakba, amelyek megvehetnének mondjuk kétszáz példányt egy-egy megjelent kiadványból. Ezzel tökéletesen elégedett lennék, ekkora eladott példányszámnál már bejön a pénz a folytatáshoz. Míg a mai támogatási gyakorlat szerint kidobott pénzekről van szó. Ma már pusztán azért küzdünk, hogy könyveink kijussanak a boltokba. Mert a nagy hálózatok többsége át sem akarja venni őket. Másfelől olyan gyors lett a fluktuáció, hogy amit három-négy hónap alatt nem adnak el, azt már soha nem is értékesítik, a kereskedők visszaküldik a kiadónak. A normális könyvesboltnak úgy kellene kinéznie, hogy az állomány fele standard kiadványokból áll, ami húsz éven keresztül mozdulatlan. Ha egyet eladnak belőle, akkor újat rendelnek a kiadótól. A másik fele mozog. Nálunk 90 százaléka mozog. Két-három év múlva az az ötven ember, aki esetleg szeretné megvenni kiadványainkat, már sehol nem találja meg őket. Sajnos kezd állatorvosi lóhoz hasonlítani a humán tudományos kiadás.
Bárány Attila: Már azzal is megelégszünk, ha az egyetemi hallgatók a Hóman–Szekfűből a Szekfűt nem keresztnévnek gondolják, és nem g-vel írják, hanem k-val. Ha idáig eljutunk, már az is nagyon jó lesz.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
