Köznapló

November 13., szombat
Félszendergéséből is odakapja fejét az ember, ha a reggeli kávé mellé Farkasházyt teszi süteményként az asztalra Verebes műsorvezető; hab is van rajta, kiderül, a törékeny testben heroikus Wagner-értő lakik. Hát igen. Mi tesszük a dolgunkat: az egyik feltalál valamit, a másik céget alapít, a harmadik évekig könyvet fordít, s míg ilyesmivel töltjük a drága időt, kiemelkedik a nagy magyar káoszból egy polihisztor. Nem Benedek István, nem is Simonyi Károly, hogy jöhetnének ide ők, mikor fölöttünk szárnyal – zenekar, tust kérünk! – Farkasházy Tivadar! Első számú mestere a mai humornak, kisujjában van a lósport, könyveket ír az utazásról, és, íme, értője Wagnernak.
Vele Baudelaire is próbálkozott, írt róla ezt-azt Thomas Mann, Liszt is motyogott valamit veje operáiról, de ezek mind pilinckázások, csak Farkasházy tudja, mitől döglik Bayreuthban a légy! Nagy érzés egy ég alatt élni ilyen emberrel, de semmi ellágyulás, még nem szóltunk Szárszóról. A községnek egy József Attila nevű – pártmunkás? költő? – szerzett hírnevet, fölöttébb gyászost, de ennek vége, jönnek a Farkasházy-idők: tágas kerti partik fontos emberekkel, a fák közt finom ételillat, tópartig lefutó kacagás. Hogyne, a műsorvezetővel ott is együtt vannak, a Heti hetesben is, itt a Nap-keltében, megbonthatatlan barátság ez, jó, ha látja a néző, s példát vehet. Rájuk figyeljen, ne a kotta fölé hajló művészre vagy a laboratóriumban éjszakázó tudósra, ez utóbbiak tempója a tehetségre és a szorgalomra épül, vagyis túlhaladott. Összevetve pályájukat Farkasházyéval, belátják majd, hogy szürke, visszhangtalan küszködés az övék.
Farkasházy el, de máris jön a következő humorszaktárs, Nagy Bandó András, könyvet hoz, gyermekverseket, a sajátja mind, olvassa, Verebes műsorvezető is olvassa, utána rögtön dicséri: őt Weöresre emlékezteti… Igen? De hát Weöresnek nem volt bajsza, és sose beszélt ilyen fennkölten, mint itt Nagy Bandó… Vagy talán a versekre gondolt? Akkor baj van, mert Weöres Sándor egy interjúban elmondta, sose írt gyermekverset, nem is szereti a gyerekeket, folyton zajonganak, zavarják a munkában… De semmi pánik, Nagy Bandó másban is jeles, Márait olvas éjjel-nappal, nemsokára a végére ér – lehet, hogy könyvet ír róla is? Csak tudnám, honnan ez a nagy tudásszomj. A humorszakma szárította ki őket? Ó…
Itt tartottam, mikor postaládánkba dobták a listát a téli könyvvásár újdonságaival. Fantasztikus, van mire készülnünk: decemberben fut be keleti tanaival Baló Júlia, aki évekig nyugati filmcsillagokat hajkurászott kérdéseivel. Ugyan mi a titka, hogy ripsz-ropsz ehhez is ért? Talán ami Müller Péteré, aki jóskönyvet írt, s megjegyezte a hátlapon: ez a csúcsa eddigi életművének. Lehet, de a birtokos személyragnak van egy kis testi hibája: sántít… Könyvét a Ji Kingből írta, annak cukros hígítása, hogy finom legyek. A kínai jóskönyv jó háromezer éves, szerepe óriási a szellemtörténetben, ezt azért tudjuk, mert szerencsére elkerülte Kr. e. 213-ban a nagy könyvégetést. Karátson Gábor évekig foglalkozott a fordítással – munkája három vastag kötetben jelent meg.
És akkor most megállok, hogy jó időben szóljak, legyünk óvatosak, s ne csak karácsonykor: szellemi handlék járnak a kertek alatt, hangosan kínálják hírnevüket és portékájukat. Mindenki vigyázzon, kitől vesz, s kinek hisz, aki pedig bizonytalan, forduljon Hamvas Bélához, benne bízhat, mint a királyvízben, ráadásul sose próbálta elhitetni, mi mindenhez ért. Ő nem Hollywoodban váltott repülőjegyet, hogy keleten landoljon, itthon írta meg két kötetben Az ősök nagy csarnokát. Könyvén az idő mit sem rontott, mondanivalója napról napra mélyebb, bár nem tagadható, e felismeréshez kellettek azok, akik magukat kenték fel, vagy akikért cimborájuk korteskedik a tévében, holott amit kínálnak, többnyire híg, olcsó és hamis.

November 14., vasárnap
Vége a Füvészkertnek? Összedől a gyönyörű pálmaház? Barátaim, ezt ne! Ezt a kertet mutogatni kell minden vendégnek, bárhonnan jön, hisz itt játszódik az egyik legismertebb magyar regény, A Pál utcai fiúk. A könyvet és íróját, Molnár Ferencet ismeri az egész világ, jobban, mint Hemingway ausztriai novelláit, mégis ez utóbbiak helyszíne vonzza a több érdeklődőt. Schrunsba azzal hívják a vendéget, hogy ott síelt 1926 telén az író, üveg alatt mutatják az írógépet, a régi fényképeket.
Hozzád fordulok, Kálmán, igaz, elváltak útjaink, de talán értjük még egymás szavát. Tegyél meg mindent! Ha kell, letérdelek irodád párnás ajtaja elé, úgy kérlek, mentsétek meg a Füvészkertet! Aki olvassa odaát, értesítse Vargha Kálmán államtitkárt! Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, telefonszám: 225-4850.

November 15., hétfő
Atyavilág, egy minisztert látok a kövek közt, mintha Magyar Bálint volna, befalazta magát a várba, amely nevet is visel: „Liberális szellemű oktatási reform”. A derék közember Kőmíves Kelemennét mímeli, s tartja a falat, jöjjön bármi… Jönni fog, s a várból csak egy kőhalom marad.
A liberális ábránd foszladozik mindenütt, Amerikában is: egyre szűkebb a tere a homoszexuálisok frigyének, a halálos ítéletek végrehajtásáé viszont tágul. Nem rajongok Amerikáért, de ha így megy tovább, az SZDSZ marad az utolsó szabadelvű végvár. Kuncze lesz a várparancsnok, Pető Iván üzen valahová felmentő seregért, Demszky pedig lovon ülve konstatálja, fogy a csapat, csupa kripli a maradék. Jaj, miért szüntettük meg az osztályozást testnevelésből, ilyenekkel szócsatát sem lehet nyerni, hát még igazit…
Engem szinte szórakoztat az egyoldalú párbeszéd, amely a szakemberek és az oktatási miniszter között folyik, aki támogatást csak néhány szülőtől kap: fiuk nem tudja a hátrabukfencet, mert a számítógép előtt ül reggel-este, s az anyák követelik, ne kaphasson a gyerek kettest. Ugyan miért ne, mikor testét, a lélek templomát elhanyagolja. Észre kéne venni már, hogy a kapitalizmus teljesítményt kér, s ha nem kap, nincs líra, kíméletlenül az árokba löki a gyöngét. Abból az árokból kap utánpótlást a hajléktalanok serege, gyűjthet rájuk szünet nélkül Göncz Kinga, a központi jólelkű. A várépítő miniszter úgy tesz, mintha sose hallott volna a kapitalizmus természetéről, a Nők Lapjában azzal kormoz, hogy „kislányom napközis tanára, Laci bácsi sem osztályoz”. Érdekes. Még nem hallottam olyan napköziről, ahol osztályozzák a haskelepet – bizony, itt rögtön kiderül, ha valaki nem őszintén beszél…
Az angliai Bathban él a háromgyerekes Malin család. Tornatanár apa mellett nőttem fel, mégis meglepett, milyen fontosnak tekintik az angolok gyerekeik sportéletét. William nyolc múlt, mikor ott jártam, s mindennap volt az iskolában edzése: krikett, futball, rögbi vagy tenisz, ezenfelül, mert kérte, a városi klubba cselgáncsozni járhatott. Nevét, képét hozta a városi lap, a Bath Cronicle, nyert egy dzsúdóversenyt. A szülők fontosnak tartották azt is, hogy bátyjával és vele hetente kétszer másfél órában foglalkozzon Mr. Baker, az iskola sakktanára, kombinációs készségük így jobban fejlődik. Addig sem volt rossz, jelezte Benjamin, a tizenegy éves báty, ő nyerte Nagy-Britannia korosztályos sakkbajnokságát; öccse mégis piszkálta, mert csak három sportág edzéseire járt. Mr. Baker óráin az ötéves kislány, Hester is ott ülhetett, és ott is ült, mert mindent tudni akart, amit bátyjai, ő akkor a heti két tornaórán kívül csak úszni járhatott. Várta, hogy betöltse a hatot, mikor ő is a nagyok tempójában mozoghat.
Hogy kik a szülők? Adam Malin tüdőgyógyász, buddhista, neve jól cseng az amatőr motokrossz-versenyzők között, s ha muszáj, bármikor lefutja a maratonit. Felesége, Kathy tanárnő, „csak” teniszezik, de menti, hogy akkor, negyvenhárom évesen kezdett zongorázni: tudni akarta, mit követelhet muzsikáló gyermekeitől.
És ne felejtsük megemlíteni az országot: Anglia az, a modern sportok hazája, onnan indult a futball, a tenisz, az ökölvívás, az atlétika, az evezés, s egy ilyen vita, mint ez a mostani nálunk, hiteltelenné és nevetségessé tenné az angol oktatás miniszterét. Ahogy Magyar is az lesz nemsoká.

November 17., szerda
Szürkületkor mindig befejezem az írást, és lemegyek a Dunához. Várom, hoz-e valami hírt, talán Bécsből: megvan-e még a fotó a zsidó negyed könyvesboltjában Musilról; jó volna tudni, orgonál-e a melki apátságban, aki Bach-fúgákat játszott, mikor ott jártam tavaly. De semmi, csak a csend meg egy hal, kiugrik a vízből: fürdik; novemberben minden és mindenki bezárul, így aztán inkább kavicsot szedek. Van egy kis kert az ablakom alatt, másfél négyzetméter, oda gyűjtöm. Japánbirst ültetek, körülötte kavics lesz, így tervezem. Ma kézbe vettem egyet, és kiderült, szólni is képes, persze a maga módján, ezért kell ismerni a nyelvét, amely nem germán, nem szláv, nem is finnugor: kőnyelv, kopogós, nem ajánlatos vitatkozni vele. Ez a kavics a tenyeremben például azt mondja, hogy ne dobjak meg vele senkit. Pacifista. A világ némely táján nem vennék hasznát. A másik lapos, mint a lépőkövek egy buddhista kertben, s arra kér, segítsem átjutni a túlsó partra. Kacsázzak veled? – kérdezek vissza. Mereven néz, jelzi, kifejezhetném magam szebben is, de a dobást nem ellenzi. Álság, amire készülök, mert eszembe jut Ipsics szabó fia, csak ő tudott kővel átkacsázni a budai oldalról a Margitszigetre. Itt szélesebb a Duna, a dobás nem sikerül, a kavics bukdácsol párat, s visszamerül a vízbe. Nagyravágyó, mint én, jobban tette volna, ha megelégszik azzal, hogy diskurál a birssel, mikor eljön a tavasz.
Sokféle jellembe botlani a kövek között, ám ahogy nincs kőszív, nincs néma kővilág sem, a mi hibánk, ha nem tudjuk szóra bírni őket. Egy kínai császár sok száz igavonóval ötezer kilométerről vontatott a palotakertbe egy követ a feleségének, s az asszony boldog volt, mert olvasni tudta, amit a kő és általa császár ura mondott. Az ősi tudás megismerésének feltétele a szeretet. Aki szeret, mindent tud, olvasom Csehovnál. Igen.