Láthatatlan emlékek

Az Erdélyi Könyv Egylet gondozásában jelent meg a Kő, bronz, buldózer – Láthatatlan és újra látható emlékműveink című munka. A mű a Trianon után elpusztított emlékművek közül tekinti át néhánynak a sorsát. Mert mifelénk, a Kárpát-medencében nemcsak a könyveknek, de a szobroknak, a váraknak és a kastélyoknak, a templomoknak és a síremlékeknek is tragikus a sorsa.
A könyv három Kossuth-szobor elpusztításának történetével kezdődik. A losoncit és az érsekújvárit cseh katonák rombolták le 1919 januárjában, illetve májusában. A rozsnyóit egy hónappal később. Nem járt szerencsésebben a vereckei „ezeréves emlékmű” és a dolhai kurucszobor sem. Kölcsey szülőföldjén, Szatmárban is viszontagságos sors jutott a Himnusz költőjét megidéző szobroknak és az Erdély-szerte állított 1848–49-es emlékműveknek. Az aradi szabadságmonumentum viszontagságai ismeretesek. A nevezetes szoborcsoport 2004 májusában végre a helyére kerülhetett. Ám azt senki nem tudja, csak sejti, milyen sors vár a kolozsvári Házsongárdi temetőre, ahol többek között Szenci Molnár Albert, Apáczai Csere János, Mikó Imre, Kós Károly és Dsida Jenő nyugszik. A délvidéki, zombori és ómoravicai, zimonyi, nagybecskereki és csantavéri emlékművek sorsa is enyhén szólva viszontagságos, ahogy a könyvből megtudhatjuk. A bécsi testőrpalotát, ahol Bessenyei Györgytől Barcsay Ábrahámig anynyi jeles szellem megfordult, a magyar állam 1963-ban eladta. A pesti Hősök terén álló Regnum Marianumot Rákosi Mátyásék leromboltatták, hogy helyet adjanak a pöffeszkedő Sztálin-szobornak, amit 1956-ban a pesti nép ledöntött. A könyv kitér még a Nagykörúton felállított és elpusztított Nemzeti Színház épületére és a párkányi Mária Valéria híd tragikus történetére is. Utóbbi, a változó idők jelképeként, ma már újra összeköti az öreg Duna két partját.
(Kő, bronz, buldózer. Határtalan hazában könyvsorozat 2., Erdélyi Könyv Egylet, 2004.)