Az Erdélyi Könyv Egylet gondozásában jelent meg a Kő, bronz, buldózer – Láthatatlan és újra látható emlékműveink című munka. A mű a Trianon után elpusztított emlékművek közül tekinti át néhánynak a sorsát. Mert mifelénk, a Kárpát-medencében nemcsak a könyveknek, de a szobroknak, a váraknak és a kastélyoknak, a templomoknak és a síremlékeknek is tragikus a sorsa.
A könyv három Kossuth-szobor elpusztításának történetével kezdődik. A losoncit és az érsekújvárit cseh katonák rombolták le 1919 januárjában, illetve májusában. A rozsnyóit egy hónappal később. Nem járt szerencsésebben a vereckei „ezeréves emlékmű” és a dolhai kurucszobor sem. Kölcsey szülőföldjén, Szatmárban is viszontagságos sors jutott a Himnusz költőjét megidéző szobroknak és az Erdély-szerte állított 1848–49-es emlékműveknek. Az aradi szabadságmonumentum viszontagságai ismeretesek. A nevezetes szoborcsoport 2004 májusában végre a helyére kerülhetett. Ám azt senki nem tudja, csak sejti, milyen sors vár a kolozsvári Házsongárdi temetőre, ahol többek között Szenci Molnár Albert, Apáczai Csere János, Mikó Imre, Kós Károly és Dsida Jenő nyugszik. A délvidéki, zombori és ómoravicai, zimonyi, nagybecskereki és csantavéri emlékművek sorsa is enyhén szólva viszontagságos, ahogy a könyvből megtudhatjuk. A bécsi testőrpalotát, ahol Bessenyei Györgytől Barcsay Ábrahámig anynyi jeles szellem megfordult, a magyar állam 1963-ban eladta. A pesti Hősök terén álló Regnum Marianumot Rákosi Mátyásék leromboltatták, hogy helyet adjanak a pöffeszkedő Sztálin-szobornak, amit 1956-ban a pesti nép ledöntött. A könyv kitér még a Nagykörúton felállított és elpusztított Nemzeti Színház épületére és a párkányi Mária Valéria híd tragikus történetére is. Utóbbi, a változó idők jelképeként, ma már újra összeköti az öreg Duna két partját.
(Kő, bronz, buldózer. Határtalan hazában könyvsorozat 2., Erdélyi Könyv Egylet, 2004.)
origo.hu
Itt egy gomb az autóban, amit tízből kilencen nem ismernek
