Lili

Unokanővérem férje, Dragos román ember, így hát a lányuk, Diana unokahúgom is félig az. És persze a bátyja, Tiberiu (Tubi) is. De ez valahogy sosem jut eszembe. Nem mint félig románokra, hanem mint az unokatestvéreimre gondolok rájuk. Lényegtelen – pedig nem az –, hogy félig románok. Akkor most hogy is van ez? Ötven-ötven százalék? Igen, de nem. Mert ha belegondolok, nem félig magyarnak, hanem félig románnak érzem őket. Hogy alapvetően magyarok, csak van bennük román is. Történetesen a felük. Na szép! Mintha lehetne így meg úgy. De hát lehet, hülye, hiszen most írod! A dolog ennél is bonyolultabb, mert Tubi magyar édesanyja, az unokanővérem Temesvárra kerülve maga is főleg románul beszélt, ámde Tubi székely lányt vett feleségül, akivel néhány éve áttelepültek Magyarországra, ahol a kislányuk magyar lett a magyar környezetben. Románul nem is tud. Még furcsállom is, hogy az apja nem beszél hozzá a másik nyelvén. Hogy az a gyerek majd nem tud az apanyelvén.
Másik unokaöcsém, kis Sanyi – amúgy kétméteres fiú – átöleli kedvese derekát, magához húzza, puszit nyom a szájára, tolja a húgáék után, majd rám sandít.
Gyere, Dusi, menjünk le a bárba. Meghívlak egy sörre.
Dusi. Meghitt, kicsit szomorú ez így leírva. Ez már a múlt. Itthon, Magyarországon ez már nem él. Anyám szólított így utoljára. A család, ahol ez természetes volt, már nincs. Eltűnt. Anyám, apám, apám anyja, apám apja, apám apjának a nővére (Barbara nagynéném, aki a két háború közt hastáncosnő volt Egyiptomban és Szudánban) és a többiek. Mind halottak. És lám, a család másik ága, pedig nem innen ered, még őrzi a becenevet, melyet apai dédanyám, Kmetty Mária hozott magával Rozsnyóról és Krasznahorkaváraljáról. Dusi, Dusa, Dusóka, Dusenyka: lelkem, lelkecském. Nagyapám is Dusi volt, öreg Dusi. Apám nagy Dusi. Értelemszerűen én voltam a kicsi. Ma egyedül vagyok. Én volnék mind a három?
Ülünk a bárban. Mintha Szabolcsban vagy Szatmárban. Tulajdonképpen ott is vagyunk: valahol a magyar ugaron, az Alföld peremén, hepehupás vén Szilágyban, Romániában. Előttem hideg sör. Sanyi hablatyol, kerülgeti, látom a szemén, szeretne valamit, de nem meri. Rágyújt, aztán mégis meri: Dusi, én áttelepülök. Mit mondhatnék. Végül azt mondom: Bassza meg! Aztán hozzáteszem: Isten hozott. Te ezt nem értheted, mondja gyűlölettel. Bólintok: tudom.
Egyedül ballagok hazafelé. A csöndes utcát reflektorként világítja meg a hatalmas hold. A gidres-gödrös úttesten lócitromok sorjáznak, köztük egy-egy tehénlepény. A távolban kutya vonyít, mellettem egy pajta toldott-foldott deszkafala mögött – olyan közel, hogy összerezzenek – szamár köhög. Hazaérve óvatosan nyitom a verandaajtót, mindenütt sötét van, de az éji puhaságnak, a csöndből, langy emberszagból, leheletnyi kis neszekből egybeálló anyagállapotnak köszönhetően tudom, hogy a veranda heverőjén, a nyitott szobák ágyaiban, a földre vetett hálózsákokban mindenütt alszanak. Az anyai ági, erdélyi rokonságom.
Négykézlábra ereszkedve kitapogatom a helyem, magam is álomba merülök. Bolond álmok gyötörnek. Egy kislánnyal csókolózom a templomkertben, a bukszusbokrok mögött. Ismerős képsorok, mintha már ugyanezt megéltem volna. Sötét van, hanyatt fekszünk a fűben, felkönyökölök, megcsókolom a száját, aztán az orrát, a szemét, a fülét, a nyakát. Valamelyikünk – látom, hogy nem ő, de azt sem érzem, hogy én lennék – hangosan zihál. Érzem a nyálamat az arcán, érzem a nyálát az arcomon. Ez jó. A kezemet a szoknyája alá csúsztatom, a lába közé, és életemben először érzem, hogy ott, a vágásnál – a meglepetéstől majd elájulok – csupa lucsok a bugyi. Nedves lesz a kezem is, az ujjaim. Van az egészben valami félelmetes, valami hihetetlen és nyomasztó. Talán az, hogy végig tudom: álmodom. Sanyi bácsi mesélte tavaly, félrehúzott a fészerben, kivette a lisztesládából a pálinkásbutéliát, töltött, előbb ittunk, aztán megint ittunk, és csak akkor mondta meg, hogy meghalt a Lili. A gyerekkori barátom húga. A barátomé, aki néhány évvel idősebb volt nálam. Tizennégy éves. Már majdnem nagyfiú. Kézzel fogta a Krasznában a halat, megtanított rákászni, az apjának cukorkaüzlete volt a piaccal szemben, a hídnál. A barátom tizennyolc évesen beintett nekik, elhúzott a diktatúrából, megpattant Amerikába. Sanyi bácsi nem azt mondta, hogy meghalt a Lili. Azt mondta, hogy a barátom húgát „elütte” a vonat. Először nem is kapcsoltam, hogy ki is volna a hajdani barátom húga. Soha nem gondoltam rájuk úgy, mint testvérekre. Csak úgy mondom, mondta Sanyi bácsi, hogy tudjad. Aztán megint ittunk egy kupicával.
Felriadok. Dereng az ég alja, indulnom kell. Haza. Magyarországra. Borzasztó, elnyűtt ébredés ez. Kikecmergek, felölelem a hálózsákomat, lábujjhegyen lépdelek a földön szuszogók fölött. Odakünn az udvaron mélyet szippantok a hűvös levegőből, megmosakszom a kerekes kútnál, aztán begyújtom a motort. Már a Meszes kanyargós hágóján kapaszkodom, amikor fölkel a nap. Fölérek a tetőre – narancssárga fényben úszik a táj. Az út szélére kanyarodom, leállítom a motort, kiszállok. Átballagok az úttesten, lesétálok a fűbe. Köröttem, ameddig a szem ellát, erdővel borított hegyek vonulatai. Alattam ligetek, posztósimaságúra legelt lankák lágy hullámai. A mélyben, göcsörtös füzek sorfala közt kanyarog a folyó: vize sárga, akár az agyag. Az égre emelem a tekintetemet, aztán lehunyom a szemem: lehet, hogy tegnap reggel óta nem pisiltem? Mint egy nagy templom, olyan az elömlő, narancssárga fényben a természet.