Megbízhatunk a pedagógus értékelésében

Pedagógiánk olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá. De azért öngólokat is rúgunk. Ilyen öngólnak minősíteném az Oktatási Minisztérium azon rendeletét, amely szerint az általános iskola első, második, harmadik osztályában csak a szülő beleegyezésével lehet megbuktatni a tanulót az elégtelen tudásszintje miatt. Nem értem, miért kellett a szülőket ilyen lelki megterheléssel sújtani. Nem elég, hogy megvásárolták gyermekeiknek a drága tankönyveket, az írószerszámokat, a táskákat stb.? Segítenek a házi feladatok megoldásában, s most még amiatt is gyötrődhetnek, hogy igent vagy nemet mondjanak-e, ha gyermekük tudása elégtelen lesz a továbbhaladáshoz a tanév végén, és szóba kerül az osztályismétlés. Nem minden szülő fogja tudni, hogyan, mikor lenne jobb gyermekének: ha elégtelen tudásával tovább engedi a még nagyobb követelményeket jelentő második osztályba, vagy a már ismert tananyagnak még egyszer nekifutva, a minimumszintet elégségesen vagy akár közepesen is teljesítve megy tovább a második osztályba. Szerintem az első osztály tananyagának stabil elsajátítása a továbbhaladás alfája és ómegája.
Az első osztály olyan, mint egy épülő ház alapja. A jól elkészített fundamentumnak bírnia kell a falak, az áthidalógerendák, a tetőszerkezet terhelését hosszú éveken át. Ha rossz, gyenge az alapozás, a ház előbb-utóbb összeomlik. Naivitás arra számítani, hogy a felmenő rendszerben a felzárkóztatás módszerével elérhető lesz, hogy az elégtelen eredményt felmutató nebulók a negyedik osztályban majd talán megtáltosodnak, és megfelelő tudásszinttel lépnek át a felső tagozatba.
A második osztályban tehát a gyenge minősítést kapott tanulókkal differenciáltan kell foglalkoznia a nevelőnek. (Ez a módszer egyébként nem kitaláció.) Na de a második osztály tantervi tananyagával is haladni kell, az újabb és újabb ismereteket is el kell sajátíttatnia a pedagógusnak a tanítványaival. Nyilvánvaló, hogy a tananyag egyre nehezebb és nehezebb lesz minden újabb tanévvel. És akkor majd a 4. osztály lesz a „buktató” osztály? A 10–11 éves gyereknek sokkal nagyobb traumát fog okozni az osztályismétlés, mint a 6–7 évesnek.
Én tanítottam olyan időszakban, amikor is az első osztályos gyerekeket csak nagy pedagógiai tapasztalatú, legalább nyolc-tíz vagy még több éve tanító nevelők oktathatták. Állítom, hogy ezek a pedagógusok mindent tudtak a 6–7 éves gyerekekről, talán még a fejükbe is beleláttak. És fegyelem volt a tanítási órákon, bukás pedig alig-alig. Az új közoktatási törvény kimondja: „Az iskolákban minden esetben a gyerekek mindenek felett álló érdekéből kell kiindulni.” Megkérdezném az Oktatási Minisztérium illetékeseit: milyen érdeke fűződik egy tanulónak ahhoz, hogy elégtelen tudással lépjen át a második, a harmadik, a negyedik osztályba, ahol esetleg szégyenkezve tapasztalhatja, hogy nem tud együtt haladni osztálytársaival? Milyen érdeke fűződik egy tanulónak ahhoz, ha szülei, nem bízván a pedagógus értékelésében, nem egyeznek bele, hogy gyermekük megismételje az első osztályt, holott szüksége lenne rá?
Szeretném javasolni a kedves szülőknek, bízzanak a pedagógus értékelésében. Közel negyvenévi tanítói munkásságom alatt egyetlen kollégával sem találkoztam, aki szándékosan megbuktatta volna tanulóját – érdemtelenül. Örültünk, ha gyermekeinket átsegíthettük a magasabb osztályba. A bukott tanulók száma nem öregbíti a pedagógus jó hírnevét.
Négy évtizednyi munkám során sok-sok, már eleve a gyakorlatban megvalósíthatatlan újítással találkoztam a pedagógiában. Ezért hát tisztelettel megkérdezem az oktatásügy felelőseit: miért tekintik kísérleti nyulaknak a pedagógusokat és a tanulókat?
Buga Árpádné ny. tanítónő
Polgárdi