Alulírottak Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. nov. 1-én, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulását – ezekkel a szavakkal konferálta be november 4-én Münich Ferenc a szolnoki rádióban a Kádár János vezetésével létrehozott magyar forradalmi munkás-paraszt kormány létrehozását. – Bármilyen meghökkentő lehet sokak számára, de ezzel a cselekedetükkel Kádárék még az akkor Magyarországon hatályos, úgynevezett sztálini alkotmányt is megsértették – nyilatkozta lapunknak a negyvennyolc évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban Horváth Attila jogtörténész. Ez elsősorban azért alkotmányellenes – tette hozzá –, mivel az akkor hivatalban lévő alaptörvény szerint az Országgyűlésnek vagy helyettesítésében a népköztársaság Elnöki Tanácsának kellett volna megbízást adni a miniszterelnöknek kormányalakításra. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy Nagy Imre kormányával az ENSZ mellett tárgyaltak a szovjetek, tehát elismerték, így a kor viszonyai közepette a törvényesnek mondható kabinetből kilépő miniszterek egyszerűen nem mondhatták volna: mostantól kezdve magukat kormánynak tekintik. Másrészt valamilyen módon le kellett volna mondatni Nagy Imrét is, ez sem történt meg alkotmányosan.
Ugyanakkor Kádárék próbáltak valamilyen legitimációt találni a tevékenységükre, amire a Dobi István vezette Elnöki Tanács intézményét használták fel. Ám itt is van egy árulkodó jel, ugyanis a tanács egy 1957 tavaszán írott jegyzőkönyvében az olvasható, Dobi elnézést kér a jelenlévőktől, amiért hosszú ideje nem hívtak össze ülést, és a megkérdezésük nélkül bocsátottak ki törvényerejű rendeleteket.
Egyébként ezekről azt kell tudni, hogy nagyrészt ugyanolyan erejük volt, mint az Országgyűlés által alkotott törvénynek. A fentiekből az állapítható meg, hogy a forradalom leverése után a nem ülésező Elnöki Tanács nevében néhány ember törvényerejű rendeletek sorát hozta a statáriális bíráskodásról, a különböző gyorsított eljárásokról, amelyek alapján a szovjet katonák és a velük őrjáratozó pufajkások embereket fogtak el, kínoztak meg és a bíróságok súlyos ítéleteket szabtak ki.
Horváth Attila felhívta a figyelmet arra, hogy a szovjet hadsereg a nemzetközi jogot megsértve, teljesen illegitim módon tartózkodott Magyarország területén, hiszen 1955-ben született meg az az egyezmény, amely megszüntette Ausztria négyhatalmi megszállását, így nem volt jogalap, amelynek következtében Magyarországon, mint átvonulási területen a szovjet csapatok tartózkodhattak volna. Ugyanakkor nemcsak a szovjetek tevékenykedtek illegálisan Magyarország területén, hanem a pufajkásoknak nevezett karhatalmistákra vonatkozóan sem volt olyan jogszabály, amely legitimálta volna a cselekedeteiket.
Amolyan toborzott különítményesek voltak, akik a feltételezések szerint szóbeli vagy valamilyen írásbeli utasítás alapján jártak el, amit semmilyen jogszabály nem támasztott alá – fűzte hozzá a szakember. Mint fogalmazott, a pufajkások jogállását mindenképpen az alkotmányban vagy egyéb törvényi szintű szabályban kellett volna rögzíteni. Emlékeztetett arra, hogy ők hajtották végre a letartóztatásokat, kínozták meg azokat, akik ellen eljárások indultak. A köznép azért nevezte pufajkásoknak ezeket az alakulatokat, mivel még egyenruhájuk sem volt, hanem a szovjet csapatoktól kaptak vattakabátot a hideg időre tekintettel.
A koncepciós per a köztudatban úgy szerepel, hogy kitalálnak egy nem létező tényállást, és ennek alapján lefolytatnak valakivel szemben egy pert. Az 50-es években gyakran ráfogták valakire, hogy amerikai kém, annak ellenére, hogy fogalma sem volt az illetőnek, mit jelent az amerikai kémszervezet. Itt viszont nem egészen ez történt, és ezért kell az ilyen pereket tágabban értelmeznünk, hiszen nemcsak az számít koncepciós eljárásnak, ha valakire terhelően egy dolgot kitalálnak, hanem az is, ha törvénytelen módon hozzák meg az ítéletet. Az ’56-os megtorlási perek legnagyobb része nem teljesen kitalált tényállás alapján zajlott, hanem a megtörtént eseteket minősítették át. Az bizonyítható, hogy több ezer ember fegyverrel vett részt a forradalomban, ez bekerült a jegyzőkönyvekbe, amit már nem forradalomként, hanem ellenforradalomként ábrázoltak.
Ez pedig eleve bűncselekménynek számít. Tehát a tényállás valahol igaz, persze ezen is alakítanak néha, csak éppen az abból levont jogi minősítés és az ítélet teljes mértékben törvénytelen. Emellett más eljárások is jogszabályellenesek voltak. Sok esetben megdöbbentő fizikai és pszichikai erőszakot alkalmaztak a letartóztatottakkal szemben. A perek jórészt titkosan zajlottak, és a vádlottaknak általában nem volt törvényes védelmük.
A bíróságok utasítás szerint jártak el, Kádár konkrétan megmondta, hogy miként kell ítélkezni, melyek azok az ügyek, ahol az általa megjelölt ítéletet kell hozni.
A forradalom után Kádárék kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben az állt: „A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért,
mert az utóbbi idők cselekményeiben részt vettek.”
Ezt a bíróságok úgy értelmezték, mint közvetlen utasítást, amelyek miatt kezdetben nem jártak el olyan szigorúan a letartóztatott személyekkel szemben. Ezek után érkeztek az utasítások a pártvezetéstől.
Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1957 márciusában azt mondta a bíráknak: „Elvtársak, tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától, ne feledjük, hogy a proletárdiktatúra bírái vagyunk, akiknek az a kötelességünk, hogy a proletariátus államát erősítsük, és annak minden ellenségét kíméletlenül megsemmisítsük.” Így már nem kétséges, hogy a politikai koncepciónak megfelelő ítéletek születtek.
Olyan indokolásokat fűztek a vádpon-tokhoz, amelyek teljes mértékben a politikai elvárásoknak feleltek meg. A korabeli brosúráknak és pártzsargonnak megfelelő szövegek kerültek be az ítéletekbe. A többek között Nagy Imrét is halálra ítélő Vida Ferenc jogi teóriaként fogalmazta meg: „A vádlottak célzatosság nélkül is objektíve a népi demokratikus államrend megdöntésére törekedtek, tagadásuk tehát nem elfogadható, sőt a munkásosztály részéről is történtek támadások a népi demokratikus államrend megdöntésére, mert azok az osztály tudatos elárulásává fajulnak.” Egy másik ítélet indokolása azt is kimondta: „A bűnösség szempontjából nincs jelentősége annak sem, hogy a vádlottak tartózkodnak a véres erőszakoskodástól. A lezajlott események tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a véreskedő és a látszattörvényességbe burkolózó ellenforradalmár között csak a módszer- és időbeli különbség volt. Mindkettőjük tevékenysége egyaránt a proletárdiktatúra megdöntésére irányult.”
Az egyik igazságügyi statisztika szerint 1956. november és 1960. december 31. között a polgári és katonai bíróságok csaknem 22 ezer embert ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. Az egymásnak ellentmondó és még mindig hiányos adatok miatt nehéz a meghurcoltak pontos számát meghatározni. A kivégzettek száma körülbelül 400 lehetett.
Emellett mintegy 16-18 ezer főt internáltak, tízezreket bocsátottak el állásukból. A megtorlások során nemcsak azokat vonták felelősségre, akik részt vettek a forradalomban, hanem azokat is, akikről úgy gondolták, hogy valamilyen okból veszélyesek lehetnek a fennálló rendre. Ennek előzménye, hogy amíg Budapesten döntően a harcokkal voltak elfoglalva a forradalom résztvevői, vidéken napokon belül felépült egy demokratikusan választott önkormányzati rendszer. A bizottságok vezetésére a helybéli polgárok közül tekintélyes, hitelesnek számító embereket kértek fel. Ezeket az embereket gyűjtötték össze az egész ország területéről.
Úgy gondolták, ha őket megfélemlítik, akkor tulajdonképpen megszüntetik az utolsó olyan ellenállási lehetőséget, amely még létezik Magyarországon a kommunizmussal szemben. Ezzel is óriási csapást mértek a magyar társadalomra, mivel ezek az emberek nem tudtak részt venni semmilyen közéleti eseményben, megbélyegezték őket, másodrangú állampolgárnak számítottak, akiket kizártak bizonyos állások betöltéséből, rendőrségi zaklatásnak és egyéb hátrányos megkülönböztetésnek, megfélemlítésnek tettek ki.
Az első részleges közkegyelem 1959-ben volt, amikor szigorú osztályszempontok alapján egy szűk elkövetői kör szabadulhatott a börtönökből. Az 1963. március 21-én bejelentett általános amnesztia után a forradalmárok jelentős csoportja, mintegy hatszáz fő továbbra is börtönben maradt, ők csak a hetvenes években kerülhettek szabadlábra.
Nagyon érdekes, hogy a bírák jelentős része egyszerűen nem volt hajlandó közreműködni a koncepciós perekben. Ebben az időszakban a Legfelsőbb Bíróságról 26, az Igazságügyi Minisztérium bírói keretéből 1230 bírót és 84 ügyészt távolítottak el. Mindezek jórészt az ötvenes években kiválogatott és megbízhatónak bizonyult bírák közül kerültek ki. A fentiek miatt komoly változások történtek a bírói karban, rövid idő alatt kellett új bírákat toborozni.
Ebben az időszakban vezették be azt a lehetőséget, hogy kétéves tanfolyammal lehetett valaki bíró. Hosszú évtizedekig ilyen, jogi végzettség nélküli bírák ítélkeztek Magyarországon. Ezenkívül 1957-ben hoztak egy olyan törvényerejű rendeletet, amely bevezette a népbíróságot. Ez azt tette lehetővé, hogy egy szakbíró mellett üljenek azok a népbírák, akik a megbízható pártkáderek közül kerültek ki. Érdekes, hogy a Nagy Imre-perben egy olyan népbíró ült a laikus bírák között, akinek a férjét a Köztársaság térnél ölték meg. Ennek következtében egyértelműen elfogult volt az eljárásban.
origo.hu
Waze: eltűnhet a legfontosabb funkció, ez minden autóst érinthet
