Padláslesöprők

Nagy bajban van a magyar államháztartás. Erre a következtetésre nem csupán akkor juthat a polgár, ha beleolvas az ellenzéki sajtóba vagy például az Economist című (jobboldali elfogultsággal legkevésbé sem vádolható) gazdasági szaklapba, hanem akkor is, ha rápillant a vállalkozói bankszámlájára. Nem elhanyagolható ugyanis az esélye, hogy nincs annyi pénz rajta, mint a számlatulajdonos a legutóbb észlelte. Már-már elfeledtük az inkasszó intézményét – de legalábbis olyan méretekben soha nem találkoztunk vele, ahogyan napjainkban elhatalmasodik ez a módszer. Elmaradt iparűzési adó címén például előbb leemelik az adott összeget a vállalkozói folyószámláról, s csupán utólag adnak módot arra az adófizetőnek, hogy tisztázza magát, vagy észrevételeit megtegye e tárgyban. Mire kiderül, hogy az inkasszó esetleg indokolatlan volt, hónapok telnek el. Addig pedig az adóztató használja az adófizető „túlfizetését”, s még csak kamatot sem tartozik fizetni a hatalmi túlkapásért cserébe.

Amennyire lomhán őrölnek a hivatal malmai a visszatérítések esetében (s ne feledjük: a törvényben garantált áfa-visszatérítés késedelmes teljesítése bevallottan pénzügyminisztériumi sugalmazásra történik), annyira fürgék például az illetékbehajtás terén. A polgár hozzászokott ahhoz, hogy akár egy év is eltelhet, mire egy ingatlan-adásvétel után kivetik az illetéket – mostanában viszont meglepve tapasztalhatja, hogy akár egy hónapon belül is csönget a postás a hivatalos levéllel. Újmódi fejlemény, hogy a lakáscélú megtakarítást nem feltétlenül számítják be a kiszabott illeték összegébe, azaz ha valaki a lakása eladásából befolyt összeget másik lakás vásárlására fordítja, nem a különbözettel, hanem a teljes összeggel szerepel a számításban. Mire ezt a nem lényegtelen eltérést tisztázza, hónapok telhetnek el, s addig megint csak jogtalanul használja az állam a polgár pénzét.

Létezik, hogy ne látná mindezt a packázó hivatal? Nem létezik. Ezek a „véletlen” egybeesések nem lehetnek véletlenek. A költségvetés pénzgyárait nyilvánvalóan utasították: minden lehetséges pénzt söpörjenek még be az idén – stílus és törvényesség nem számít. Hogy januárban vagy februárban az új költségvetés terhére mindezt úgyis vissza kell adni? Ugyan. Az már egy másik év, egy másik költségvetés, egy másik világ. A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk. Egyébként pedig utánunk a vízözön.

Ha még nem felejtették el, miként került Draskovics Tibor a honi pénzügypolitika élére, akkor arra is emlékeznek: azt követően történt, hogy összeomlott László Csaba költségvetése. Rekordidő alatt, jóformán úgy, hogy életbe sem lépett. (E kategóriában csupán a pengő háború utáni hiperinflációja révén van esélyünk még bekerülni a nagy fiskális Guinnessbe.) Ez a Draskovics most varázsol. Decemberre végképp kiürült az államkassza, s könnyen kiderülhetne színről színre, hogy a Gyurcsány-kormány a gazdaságpolitikában éppúgy blöfföl, mint a Medgyessy-kabinet. Ez pedig szerencsétlen „üzenet” volna így, karácsony előtt. Ráadásul sem a marxista, sem a neoliberális klasszikusok nem igazítanak el afelől, mi a teendő, ha csődbe került az államháztartás, a likviditási gondok mindennaposak, mégsem akarjuk bevallani, hogy semmilyen receptünk nincs a baj orvoslására.

Egészen Rákosi Mátyásig kell visszamenni, hogy valami használhatót találjunk. A világ formálódik, alakul, úgyhogy nyugodtan együk csak meg azt a fránya aranytojást tojó tyúkot. Azonkívül pedig söpörjük le a képzeletbeli padlást, miként eleink tették. Ha nem ezt cselekedjük – gondolják –, máskülönben még nekünk magunknak kell söpörnünk…