Sárgaember

Van valami mélyen indiszkrét és illetlen abban az endoszkópos kutakodásban, szemérmetlen biológiai kíváncsiskodásban, amellyel történelmi, művészi, irodalmi nagyságok testi-lelki magánügyeit igyekeznek avatott orvos tudósok ország-világ színe előtt kiteregetni. Kérdés, bővíti-e ismereteinket ez az „igazságügyi” exhumálás, hoz-e döntő változást abban, ahogy az életműveket eddig szemléltük, olvastuk, ha alkotójukat tárgyilagos értekezések boncasztalán látjuk viszont, szövettani, genetikai, belgyógyászati, lélektani elemzésekkel minden apró kis nyavalyáig lecsupaszítva. Emlékezetes az a vita, amely például József Attila pszichoanalitikus naplójának, a Szabad ötletek jegyzékének megjelentetésekor lángolt föl azok között, akik drámai megvilágosodást vártak ettől, irodalomtörténeti felelősségre hivatkozva, valamint azok között, akik perverz vájkálásnak tekintették a füzet nyilvánosságra hozatalát.
Babits Mihály persze minden bizonnyal fölháborodottan tolná el magától a nemrégiben megjelent tanulmánykötetet, amely az ő testi-lelki kórtörténetét mutatja be a legkíméletlenebb tudományos részletességgel és pontossággal. Hiszen szó esik itt Babits vesekövéről, nemi életéről, hasmenéséről, ízületi bajairól, epéjéről, beleiről, nyirokszerveiről, depressziójáról – ez legalább olyan megrázkódtatást jelentene a költőnek, mint ha meztelenül kellene előadnia Dantéról a római akadémia dísztermében. Pedig ezt a kötetet ő sem szégyellhetné: az értekezések természettudományos lelkiismeretessége, egyszersmind irodalmi-művészeti megalapozottsága, s a tisztes makacs szándék, hogy Babits életművének megértését valóban árnyaltabbá tegyék, ne csak orvosi nagyképűséggel turkáljanak az író csontjai között, nos, mindez rendkívül izgalmas olvasmánnyá teszi a Sipos Lajos irodalomtörténész szerkesztette kiadványt.
Aki végigolvassa Czeizel Endre családfaelemzését és a költő szerelmi életének taglalását, Szállási Árpád belgyógyászati tanulmányát, Gyenes György onkológiai analízisét, Németh Attila, Rihmer Zoltán és Harmati Lídia pszichopatológiai kutatásait, valamint Sipos Lajos poétikai következtetéseit, biztosan sokkal nagyobb empátiával közelít ezek után a „sárgaember” (ahogy Kosztolányi csúfolta az örökké betegeskedő Babitsot) életművéhez. Eddig is közhelyszámba ment szemérmessége, rejtőzködő, ideges természete, tudtunk iszonyatos szenvedéseiről és kínhaláláról. De e tanulmányok után jobban megértjük azt az embert, akivel az is megesett ugyan, hogy az első világháború alatt eszelősen kiáltozva rohant végig a körúton, figyelmeztetve a világégésre, vagy hogy egy rossz szó miatt a Dunába vetette magát Esztergomnál, ám évtizedekig tartó, elviselhetetlen szenvedései ellenére nem csupán megdöbbentő alkotóerővel dolgozott, hanem testének lassú szétbomlását világirodalmi erejű költészetté is emelte.
(„…Kínok és álmok közt…” Szerk: Sipos Lajos. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)