Utolsó beszélgetésem Nagy Imrével

November harmadika, este tíz óra volt, amikor még beszámoltam vidéki rádiós stúdióink tájékoztatói nyomán, hol tartanak a megszálló szovjet csapatok. Nyíregyháza, Miskolc, Szolnok, Debrecen híradásait „jelentettem” jócskán megrendülve, mert szinte özönlöttek. A miniszterelnök úr végighallgatott, majd megkérdezte: Nincs új hír a magyar kormányküldöttség tárgyalásairól? Nincs, mondtam, nem sikerült kapcsolatot teremteni. Majd még egyszer elismételtem: én a megkülönböztetett miniszteri gépkocsival közelébe sem juthattam a tököli repülőtérnek.
Talán életem legemlékezetesebb beszámolóját készíthettem volna a fegyverszüneti feltételekről folyó magyar–szovjet tárgyalásokról, de az út bezárult előttem. Nagy Imre megismételte: A tárgyalások közötte és Andropov úr között a legdiplomatikusabb szellemben folytak, a szovjet nagykövet megértette, hogy a Magyarországon történő eseményeket az embertelen körülmények idézték elő. Aztán kis szünet után bizakodóan mondta: Holnap vasárnap, hétfőn pedig megkezdődhet a munka. A mindennapi. Majd megkérdezte: Mikor volt otthon? Tegnapelőtt este, válaszoltam. Akkor most az én gépkocsimon hazamegy, pihenni kell! Reggel hét órára ismét ott lesz a gépkocsi, bejön, és beszélünk a rádió feladatairól. Zaklatott az ország, újra meg kell nyugtatni az embereket, a hallgatókat. Kezet nyújtott, s elismételte, holnap reggel találkozunk. A hangjából bizakodást éreztem.
Negyedikén hajnalban telefoncsörgés riasztott. A titkárnője keresett riadtan: A miniszterelnök úr üzeni, a kocsi nem mehet, ne jöjjön be. A szovjet csapatok körülvették a Parlamentet. Szavai sírásba fulladtak. Budai otthonunk teraszáról a sötétségbe bevilágítottak a tankágyúk torkolat tüzei, megkezdődött az ostrom. Bekapcsoltam a rádiót: „A kormány helyén van, csapataink harcban állnak”, majd az előbbi szavak után a Himnusz hangjainak kíséretében meghallhatta volna a világ a kérést: Segítsetek! Nagy Imre, országunk törvényes miniszterelnökének szinte utolsó szava szállt a világba, de viszonzás nem jött sehonnan.
Negyvennyolc éve történt. Számtalanszor végiggondoltam: a legkeserűbb és legtragikusabb órában Nagy Imre miniszterelnöknek még arra is gondja volt, hogy engem értesítsenek, nehogy bajba kerüljek. Az este még bizakodó szavait szétrombolta a hitszegő hatalom. De a másik féltése a legszomorúbb órában is erősebb volt mindennél. Ember volt, ember maradt az űzött magyarság tragédiájában. Róla emlékezem elmúlt századunk legszomorúbb novemberi napján, mert akkor már az ő sorsa megpecsételődött.