Juan Osorio (1542–1594) spanyol jezsuita szerzetes nevét számos kiadásban megjelentetett szentbeszédgyűjteményei alapján ismerhették meg a kortársak és az utókor. Négykötetes prédikációit jó néhányszor kinyomtatták; életében ritkábban, mint halála után; a XVII. század első évtizedeiben Münchentől Lyonig, Kölntől Párizsig. A jezsuita prédikátor népszerűsége már csak halála után érhetett a csúcsra. Talán egyetlen kiadás készült el Juan Osorio – latinosan Johannes Osorius – életében: az 1593-as salamancai, Michael Serranus de Vargas műhelyében. A következő évben már ezerháromszáz kilométerrel arrébb, Lyonban nyomtatták írásait, két év múlva Antwerpenben, Kölnben, Münchenben. Szélsebesen, néhány év leforgása alatt szinte az egész kereszténység megismerhette a hitvitázó prédikációit.
A világ azonban megváltozott, Johannes Osorius valószínűleg egyszerűen „kiment a divatból”; jobb, érdekesebb, aktuálisabb prédikációkra volt szükség, és lassanként már csak a régi könyveket őrző gyűjtemények polcain lehetett megtalálni a hajdan Európa-szerte haszonnal forgatott népszerű postillákat. A huszadik század elején ugyan még egyszer „leporolták” a szentbeszédeket egy kritikai kiadás erejéig, de érthető módon ez már nem a gyakorlati használat céljára készült.
Nem így volt ez a XVII. században! Nemcsak sokféle kiadása volt, hanem Nápolytól Amszterdamig mindenfelé meg is vették Osorius szentbeszédgyűjteményét, s aligha csupán azért, hogy kérkedjenek a jezsuita szerzetes könyveivel. Érthető, hogy mostoha történelmi körülményeink ellenére hozzánk, Magyarországra is eljutott jó néhány tucat Osorius-kötet. És bár mostanra a régi könyvek száma igencsak megfogyatkozott, a megmaradt példányok alapján gyanítani lehet, hogy nem is volt ritka szentbeszédeinek valamelyik kiadása a hazai katolikus plébániákon, szerzetesi közösségekben.
Jean Pillehote lyoni nyomdász 1601-es Osorius-kötetének egy példánya ismeretlen úton-módon került hozzánk, de a címlapon olvasható bejegyzés szerint a könyv nem sokkal a nyomtatás után, 1604-ben már Galgócon lehetett.
A Nagyszombattól mindössze húsz kilométerre, a Vág partján található város ezekben az időkben a vallási csatározások színtere volt. Az Újlaky család utolsó sarjának, Lőrincnek 1524-es elhalálozása után Thurzó Elek országbíró szerezte meg a birtokot, akinek Erzsébet nevű leánya a hitújítókat támogatta. A városban már a XV. században megtelepedett ferencesek érthető módon nem nézték jó szemmel ezt a változást. A reformációt pártoló birtokos és a szerzetesek közötti súrlódás első következménye az lett, hogy a magukat alamizsnából tengető barátok hamarosan semmilyen támogatást nem kaptak „fenntartójuktól”. Ettől még csak elboldogultak volna valahogyan, mert Ferdinánd király a nyitrai tizedből utaltatott ki számukra gabonát meg bort, ám hamarosan tovább mérgesedett a helyzet. Thurzó Erzsébet harcias férje (esetleg vele azonos nevű gyermeke), Ungnád Ádám 1576-ban egy éjszaka a barátokra gyújtotta a kolostort és a templomot, úgyhogy az épület porig égett, a szerzetesek pedig elmenekültek. 1600 táján megkísérelték a visszatérést, ám a Thurzó testvérek, akikre az Ungnád család ez ágának hamarosan bekövetkező kihalása után a birtok visszaszállt, különféle ürügyekkel megakadályozták a barátok újbóli letelepedését, egészen addig, amíg a tartományfőnök, Abday György egyik tehetséges növendékével egyenesen Rudolf császárhoz nem utazott Prágába. Az uralkodó utasította a helytartót, Pethe Márton pedig határozott levélben intette a földbirtokosokat, ne akadályozzák a rendház ismételt birtokbavételét. 1604 áprilisában visszatértek a szerzetesek, de nem sokáig lehettek kolostorukban, mert 1605 májusában Bocskai csapatainak fenyegető közelsége miatt ismét menekülni kényszerültek. Amint kitették lábukat az épületből, a kolostor és a templom tüstént a hitújítókhoz került, és ott is maradt 1630-ig.
1604-ben tehát, amikor Osorius könyve a bejegyzés szerint Galgócra került, épp nem volt protestáns kézen a ferencesek temploma és kolostora. A barátok különben sajátjuknak tekintették az épületet akkor is, amikor távol kellett maradniuk Galgóctól. 1602-ben elöljárót neveztek ki a helységbe, aki csupán névlegesen tevékenykedett, mégis az eleven reményt testesítette meg, hogy hamarosan visszatérhetnek. Hogy mi történt a kolostor régi könyvtárának könyveivel a XVII. század elején, nem tudjuk. Néhány antikva és ősnyomtatvány átvészelte a tűzvészt, majd a kolostor elvesztését, és Gyöngyösre szállítva megmaradt az utókornak. Juan Osorio 1601-es kiadású postillagyűjteménye is hasonló sorsra jutott. A zavart csupán a kötet bejegyzése okozhatja, amely szerint 1604-ben a galgóci monostornak juttatták a konvent adományából. Talán elírás a szöveg, hiszen galgóci monostorról nincs tudomásunk, és ha lett volna is, miért támogatta volna adománnyal a maga is támogatásra szoruló, épp csak újrainduló konvent? Inkább fordítva történhetett a dolog, és a szerzetesek rövid, a történelmi viharok miatt kevesebb mint egy évig tartó munkáját segíthette a spanyol jezsuita prédikációgyűjteménye, amelyet talán egy ismeretlen monostor jóindulatú támogatásából használhattak az időközben protestánssá lett városban.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
