A történet többi, főbb szereplője: Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész, Balikó Gyula iparművész és Gál Lehel festőművész. A történet majdnem három évvel ezelőtt kezdődött, amikor is Balogh Árpád műgyűjtő, egyben temetkezési szakember megemlítette Kő Pálnak, hogy a Fővárosi Temetkezési Intézet Rt. szeretné az éppen húsz évvel ezelőtt bevezetett szóróparcellás temetkezés körülményeit megváltoztatni, olyan, művészi értékű síremlék létrehozásával, amely esztétikai megjelenésével is a gyászt és az emlékezést jelképezi. Nem véletlenül éppen Kő Pálnak vetette föl a gondolatot a műgyűjtő. A művész, aki budapesti és vidéki temetőkbe jó néhány síremléket is készített – a többi között Ráday Imre, Jákó Vera, Reich Károly, Samu Géza, Mészáros Lázár 1848-as hadügyminiszter síremlékét – fogékonynak bizonyult a gondolatra. Néhány héten belül meghívta műtermébe Simóka Kálmánnét, az ötletgazdát. Az életfa alakja jelent meg a művész és a vezérigazgató képzeletében egyaránt, hiszen, ahogyan Kő Pál vallja: „Az égig érő fa mítosza itt él a közelünkben. A gyönyörű fa azt jelképezi, hogy mi igazán jól sáfárkorunk őseink üzenetével és teendőivel. Mert az égig érő fa magát a végtelenséget jelenti, mai fogalmaink szerint.”
A szobrász magas fát képzelt el a szóróparcellába, bronzból, amelynek leveleire rá lehetne vésni az elhunytak nevét, ugyanakkor azt, hogy e levelek párdarabjai kisplasztikaként is elkészülnek, s a hozzátartozók hazavihetik őket. A közös alapgondolat ellenére azonban már az első találkozáskor kiderült, hogy a két fél elképzelései nem igazán egyeznek. A vezérigazgató olyasféle fát képzelt el, amilyet Varga Imre szobrászművész formált a Dohány utcai zsinagóga kertjébe, mire Kő Pál természetesen azt felelte, hogy akkor azt a művet Varga Imrénél kellene megrendelni.
Nem ez történt, hiszen, amint a vezérigazgató a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatójának, Keszthelyi Katalinnak 2002. május 6-án írt levelében áll, „A Budapesti Temetkezési Intézet Rt. megbízásából Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművészt felkértük, hogy a Fiumei úti temető szóróparcellájába tervezzen egy – Simóka Kálmánné dr. mint ötletgazda után – életfát. Ez a mű a kiindulási pontja annak a műegyüttesnek, ami máig az egyetemes kultúra monda- és mesevilágából jól ismert »életfa« vagy »égigérő fa« megvalósítását célozza. Célunk, hogy a szóróparcellák temetkezési rendje kiegészüljön egy színvonalas, ikonográfiailag átgondolt emlékhellyel és szertartási formával. Az idea tervezési és modell bemutatását a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűri bizottsága elé tárnánk, mintegy szakmai bírálatra, ami a felmerülő problémákat szakmailag a megvalósításba (sic!) segítené. Ezzel a munkával szeretnénk igényes szolgáltatást biztosítani az elhunytaknak. Kérjük, hogy a zsűrizést Kő Pál műtermében végezzék.”
Ne feledjük a levél első mondatát: az „rt. megbízásából” „felkérték” a művészt. Nincs „ha”, nincs „ámbár”, nincs „amenynyiben”, s pályázatról, pályázókról sem esik szó, a fogalmazás egyértelmű. A művészek közben dolgoznak, újabb és újabb vázlatok, makettek készülnek, a helyszín tanulmányozása után a képbe montírozott látványtervek születnek, május 16-án elkészült az első költségbecslés is. Ahogyan a május 25-én megtartott lektorátusi zsűri egyik résztvevője, Kádár János Miklós fogalmaz, „nagyon pozitívnak értékelhető a munka, nagyon sok változat készült, a munka láthatóan hosszas előzetes kutatáson alapult. Az, ahogyan később a dolgok alakultak, nem más, mint újabb adalék a művész kiszolgáltatottságára.” A zsűri elnöke, Prokai Gábor osztályvezető a szakvéleményben rögzítette, hogy „A Képző- és iparművészeti Lektorátus – a szakértői vélemény alapján – a bemutatott modellt, tervet elfogadásra és kivitelezésre javasolja, a kész kisplasztikát elfogadásra… az elkészült elhelyezési terv három fa elhelyezését teszi lehetővé. Javasoljuk, hogy ezek megvalósítására kössenek a szerzők és a megrendelő felhasználási szerződést (a mellékelt minta alapján). Továbbá életfák létrehozására esetleg új helyszíneken (temetőkben) történő felállításuk újabb tárgyalások tárgya legyen.”
A „mellékelt minta” azonban máig minta maradt, noha Kő Pál szobrászművész 2002 júliusában a vezér-igazgatónőnek írt emlékeztetőjében bizakodott a 2003. október 1-jei avatásban. Biztatónak tűnt az életfa megszületése szempontjából, hogy időközben a Nemzeti Kegyeleti Bizottság tagjai – a többi között Jókai Anna író, Gedai István, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Boros Péter volt miniszterelnök – is kifejezték a tervek iránti egyhangú tetszésüket.
A felhasználási szerződés elkészítése helyett azonban újabb tárgyalások kezdődtek különböző helyszíneken, ennek megfelelően újabb tervek születtek. A korábbi események után majdnem egy évvel, 2003. április 25-én a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. gazdasági és műszaki igazgatója ellátogatott Kő Pál műtermébe az Epreskertben, ahol egy egész termet megtöltöttek a vázlatok. Újra szó esett az életfa elkészülésének költségeiről, amit a vendégek sokalltak, illetve nem érezték magukat felhatalmazva arra, hogy bármiképp nyilatkozzanak. Arról is szó esett: a tervezők nem ragaszkodnak ahhoz, hogy ők kivitelezzék a művet, illő tiszteletdíj ellenében átadják azokat a tárgyalópartnernek. Mindenesetre a látogatók elvittek tervrajzokat, maketteket, s egy Gál Lehel tervezte urnát, amelyet azóta sem tudott visszaszerezni alkotója.
A folytatást egy levél jelenti, amelyet Simóka Kálmánné 2003. május 29-én írt Kő Pálnak. E levélben már szó sem esik arról, hogy a művészt fölkérték, tervezzen életfát a temetőbe. Ehelyett azt írja: „Ön és munkatársai a megbízás elnyerésének reményében több, igazán fantáziadús és egyedi életfát terveztek. Kollégáim az önökkel történt utolsó személyes találkozójukon kiválasztották azt a típust, amely véleményük szerint (az én véleményemmel teljes összhangban) egy kedvező ár esetén felállításra kerülhetett volna az új köztemetőben. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy az önök által meghatározott ár olyan magas, hogy meggátolja az életfa felállítását.”
A levél folytatása szinte hihetetlen: „Időközben részvénytársaságunk menedzsmentje a beérkezett pályázati tervek közül kiválasztotta azt, amely alapján az életfa az önök által meghatározott ár töredékéért majd felállításra kerül.” Mint láttuk, mindeddig egy szó sem volt pályáztatásról, legfeljebb az történhetett, hogy Kő Pált és munkatársait az orruknál fogva vezették, s közben, titokban más alkotóval is tárgyaltak, ami erkölcsileg meglehetősen kárhoztatható egy „kegyeleti intézmény” részéről. És még kárhoztathatóbb, ha a Népszabadság hasábjain megjelent tudósításban (2003. augusztus 9.) nyilvánosan is „pályázaton nyertes cég”-nek állítják be Kő Pált és alkotótársait, akiknek művét a levélben foglaltakkal ellentétben nem az ár miatt nem fogadják el, hanem mert „a BTI-nél azonban nemrég konstatálták, hogy Budapesten van már egy hasonló emlékfa: a Dohány utcai zsinagóga kertjében álló Síró fűz, Varga Imre szobrászművész műve…” Amelynek replikáját Simókáné egyébként már a történet kezdetén oly szívesen látta volna a Fiumei úton is. Még egy újabb mondat a levélből: „Kérem, hogy vegye fel a kapcsolatot kollegáimmal helyettesemen keresztül annak érdekében, hogy méltányosságból az önök eddig reálisan felmerült költségeit ki tudjuk egyenlíteni.”
Kő Pál megvárta, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus újabb zsűrije összeüljön (2003. szeptember 25.), s meghatározza az addigi munka értékét. Simóka Kálmánnénak írt levelében jelezte: egyetért a zsűri szakvéleményével, s azt is, hogy a vezér-igazgatónő csúsztatásait meglehetősen zokon veszi: „A méltányosság szó sem tetszik, mi hárman az ön kérésének maximálisan igyekeztünk eleget tenni. Munkánkért pénzt várunk, és nem alamizsnát. Ezután is szeretnénk korrektek lenni, és a kifizetés megegyezése során átadnánk önnek a terveket és műtárgyakat, hiszen azok az önöké.” Válasz a levélre, úgy tűnik, hónapokon keresztül nem érkezett, mert Kő Pál ügyvédje, Rácz Ferenc 2004. május 7-én az eseményeket újra áttekintve leszögezte: „Az elvégzett tevékenységért, illetve az elkészített műalkotásért megbízómat és alkotótársait díjazás illeti meg. Az elvégzett munkával arányos díj összege megítélésünk szerint 4 500 000, azaz négymillió-ötszázezer forint, melyet kérem, levelem kézhezvételét követő 15 napon belül fizessenek meg megbízóm részére!”
Pénzesutalvány helyett azonban három hét múlva csak egy újabb levél érkezett. Simóka Kálmánné, aki 2002. május 6-i levelében még azt írta, hogy a BTI megbízásából „Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművészt felkértük” egy életfa tervezésére, most azt írja: „Sajnálatosan a levelében ön az utolsó bekezdésben a »felkérés« és a »megrendelés« szóhasználattal élt, de sajnos ilyesmi nem hangzott el a mű elkészítésével kapcsolatban, és ilyen jellegű magatartást nem tanúsítottunk… Elfogadhatatlannak és irreálisnak tartom a 4 500 000 forint követelésüket egy olyan tevékenység elvégzése után, amire megbízást nem is kaptak. A megbízójának követelését már csak azért sem értem, mert az általa alkotott szellemi terméket saját felelősségére és költségére készítette el…”
Lenaunak tökéletesen igaza van.
férfi kosárlabda Európa-bajnokság
Lerombolták a Görög Szörny csapatát az Eb elődöntőjében
