A közélet durvuló hangneme

Az 1998-as országgyűlési képviselőválasztások kampánya volt a legbékésebb választási harc a rendszerváltás óta. A torgyáni hordóradikalizmust háttérbe szorító Fidesznek köszönhetően ekkoriban zajlottak a leginkább észérvekkel folytatott viták. Később az Orbán-kormány regnálása idején a korábbinál is nagyobb intenzitással lángoltak fel a parlamenti csatározások. A fokozatosan eldurvuló hangnemért egy bizonyos szintig a polgári koalíció egyes mérvadó szereplői is felelősek voltak, a miniszterelnök azonban mindvégig képes volt megmaradni a higgadtan fogalmazó, ellenfeleit egy bizonyos szinten tisztelő szerepben.
Orbán Viktor soha nem minősítette az ellenzéki irányítású önkormányzatokat a gyűlölködés kis szigeteinek, és nem indított suttogó propagandával mások emberi méltóságát sértő kampányt, hogy alantas módon, a rágalmakat szájról szájra terjesztve lezsidózza, lebuzizza vagy lecigányozza az ellenzék vezetőit. A polgári kormány tagjai nem vádolták szélsőséges eszmék terjesztésével a velük szemben állókat. A jobboldal egyes köreiben persze akadtak disszonáns hangok, ezek azonban vagy közfunkciót be nem töltő pártpolitikusok, vagy pedig független értelmiségiek szájából hangzottak el.
Az Orbán-kormány idején nem jelentek meg nevetséges hazugságokkal teletűzdelt könyvek az ellenzék vezetőinek lejáratására, és nem gázolt bele egyetlen jobboldali sajtóorgánum sem a baloldali politikusok családtagjainak és rokonainak becsületébe. Az akkori kormánytagok egyike sem tett olyan kijelentéseket, hogy az MSZP vagy az SZDSZ eszmeisége összeférhetetlen az európai politikai kultúrával, azaz nincs helyük a hazai közéletben. Nem indult szervezett kormányzati uszítás a rivális pártokhoz kötődő civil szervezetek vagy az egyházak ellen, és olyasféle verbális provokációkra sem akadt példa, amelyben ellenzéki politikusok és újságírók agyonlövése, kiherélése vagy legyilkolása lett volna a téma. Az Orbán-kormány nem importált külföldről olyan szakértőket, akik a gyűlölködéssel telített választási kampányok levezénylésére szakosodtak, és akiket korábban csak kelet-európai féldiktatúrákban alkalmaztak, mivel civilizált európai ország nem állt velük szóba.
Bár az Orbán-kormány nem egy alkalommal könyörtelenül élt az országgyűlési többségével, és így nagyon sok ellenzéki kezdeményezés hamvába hullt, de ezzel együtt egyetlen percig sem vonta kétségbe ellenfeleinek demokratikus elkötelezettségét. A sajtószabadság végig korlátoktól mentesen működhetett, és a közszolgálati médiumokban sem tévesztették össze a tömegtájékoztatást a színvonalon aluli ripacskodással. Ha fontos belpolitikai esemény zajlott, akkor az adófizetők pénzéből fenntartott köztévé nézői akadálytalanul hozzájuthattak az információkhoz, azaz Lagzi Lajcsi helyett Baló György szerepelt a képernyőn. Az előző ciklusban nem volt veszélyben az Alkotmánybíróság működőképessége. Sem az ellenzéki polgármesterek, sem pedig a Magyar Rádió és a Magyar Nemzeti Bank elnöke ellen nem indult hajtóvadászat. Némi huzavona után sikerült olyan államfőt választani, akit az ellenzék egy része is megszavazott. Széles körben bírált, dilettáns és hozzá nem értő kormánytagok akkor is akadtak, ám elnézve Kovács Lászlónak az idén ősszel, energetikai ügyekben produkált brüsszeli vesszőfutását, már az sem biztos, hogy a koalíciós kényszerből kinevezett egykori kisgazda miniszterek jelentették itthon a szakpolitikusi szerepkör mélypontját.
Természetesen az Orbán-kormány is sok hibát követett el. Számtalan olyan megnyilvánulás és kijelentés hangzott el, amelyeket mai fejjel talán már nem mondanának ki az akkori koalíció hívei. Mindezekért drága árat fizettek a polgári erők a 2002-es országgyűlési és önkormányzati választások elvesztésével.
A Medgyessy-kormány és médiaholdudvara éppen azokat az európai uniós országok hatalomgyakorlóihoz méltatlan cselekedeteket követték el, amelyek az előbbiekben felsorolásra kerültek. Hiába szenvedett az európai parlamenti választáson katasztrofális vereséget az MSZP–SZDSZ-koalíció, és bukott meg a Medgyessy–Kovács tandem – amelyet súlyos felelősség terhel a közéleti viták hangne-mének eldurvulásáért –, az új Gyurcsány-kormány nem tanult a kudarcból. Ugyanazt a megbélyegző, megalapozatlan rágalmakat szóró retorikát folytatja, mint az előző kabinet. A sárdobálók szerint Orbán Viktor egy személyben paranoiás fasiszta és ortodox kommunista. Az egyik kormánypárti polgármester az MSZP kongresszusán alig félreérthetően minősíti agresszív, görbe lábú tacskónak, majd az ifjúságpolitikai ügyek államtitkára szólítja fel nemes egyszerűséggel visszavonulásra, irracionális, megosztó, múltba néző, archaikus, kelet-európai nacionalistának minősítve. Nehéz lenne nem félreérteni az Orbán nyári lebarnulására tett nyilatkozatokat – lásd Medgyessy Péter szánalmas sírdogálással körített önmentegetését a Friderikusz-féle agymosodában –, mint ahogyan azok az alattomos célzások is jól ismertek már, amelyek szűnni nem akaró folytonossággal vájkálnak az Orbán-család tagjainak magánéletében.
Ebben a permanens háborúvá fajuló Orbán-gyalázásban az MSZP nem ismer sem Istent, sem embert. A kormányzati propagandagépezet az egzisztenciális félelemben élő magyar állampolgárokat a határon túl élők beözönlésével és a már privatizált javak visszaállamosításának rémképeivel riogatta, hogy megakadályozza a kettős népszavazás sikerét. A sokszorosan lejáratódott Lendvai–Kovács-féle szélsőséges gyűlöletretorika eszközeivel operáló Gyurcsány az Országgyűlés ülésén nacionalistának, klerikálisnak és az európai kultúrával összeférhetetlennek bélyegezte meg az ellenzék vezetőjét. Ebben a rágalomhadjáratban kezdettől készséges partner a kormánypárti média is, amelyik egyre nehezebben palástolja attól való félelmét, hogy a jobboldal megnyeri a másfél év múlva sorra kerülő országgyűlési választásokat, és megszünteti a közszolgálatiságból csúfot űzők privilégiumait. Nyugat-Európában elképzelhetetlen lenne az, hogy egy utcahosszal megnyert európai parlamenti választás után olyan cinikusan és lekezelően vegyék semmibe a győztes párt elnökét, ahogyan ezt az MTV tette Orbán Viktorral június 13-a estéjén. Az sem fér bele az ottani normákba, hogy egy, a törvényeknek mindenben megfelelő népszavazást és annak támogatóit annak ellenére bélyegezzék meg rosszindulatú jelzőkkel az Országgyűlés ülésén, hogy a két igent hirdetők álláspontja jelentős fölénnyel győzött az ellenzőkkel szemben, és csupán az alacsony részvétel miatt következett be az eredménytelenség.
A Fidesz elnökének föl kell készülnie arra, hogy minél jobban közelednek a sorsdöntőnek ígérkező 2006-os választások, annál jobban fognak majd szaporodni a Sickratman-féle útszéli provokációk, és annál több kezdeményezését silányítják bohóctréfává a Friderikuszhoz vagy a Hajós Andráshoz hasonlítható figurák. Hatalmas nyomás fog nehezedni rá, mert az MSZP még mindig abban a hitben van, hogy a 2002-ben már bevált eszközök újra eredményt fognak produkálni. Ha a Fidesz nem lesz képes visszavágni, és úgy felmutatni az erejét, hogy közben erkölcsileg kikezdhetetlen marad, akár el is veszítheti a választásokat. Az ellenzék erkölcsi fölényéhez persze az is szükséges, hogy a Fidesz a 2002. április 13-i Kossuth téri nagygyűlés óta sikeres hangvétel mellett maradjon.
A december ötödikei népszavazás eredményéből rövid távon az MSZP profitálhat többet. Ez azonban – ha megfelelő eszközökkel lép fel az ellenzék – csupán egy gyorsan levonuló politikai hidegfront lesz, mert a Gyurcsány-féle kommunikációs szemfényvesztés mögött ugyanaz az üres és távlat nélküli szellemiség rejtőzik, mint amibe a Medgyessy-kormány is belebukott.