Ami egy miniszterelnöktől elvárható

Sokan és alaposan elemzik majd a kettős népszavazás eredményét. Rámutatnak a politikából való kiábrándultságra, a kellő szellemi háttér hiányából adódó befolyásolhatóságra, a szegény sorsú emberek félelmére az esetleges (vélt, illetve az MSZP–SZDSZ-gépezet által tudatosan és félrevezető módon szórólapokon, hirdetésekben terjesztett) negatív gazdasági kihatásokra, s minden bizonnyal még számos más tényezőre. Magyarázni biztosan lehet ezt az eredményt, de megmagyarázni, megérteni, elfogadni nagyon-nagyon nehéz. Hiszen egy tál lencséért az ember nem adja el a becsületét, az erkölcsi felelősségérzetét, a magyarságtudatát. Vagy már semmi sincs? Sem erkölcs, sem becsület, sem felelősségérzet, sem magyarságtudat? Olyan környezetben élünk, amelyről Pilinszky azt írta: „szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ”?
Szomorú vagyok és szégyellem magam. Mások helyett is. Hiszen megint elmulasztottunk valamit, megint nem tettük meg azt, amit már réges-régen – szavazástól függetlenül is – meg kellett volna tenni. Megfogni a másik magyar kezét, s rábólintani egy régi óhajra. Naiv és álmodozó voltam, amikor úgy véltem, hogy erre a kérdésre legalább 80 százalékos lesz az igenek száma. De hiszen egy kedves munkatársam 90 százalékot várt, s számos ismerősöm, barátom is szentül meg volt győződve, hogy lehengerlő lesz az igenek aránya.
Nem tudom megkerülni a kérdésnél a miniszterelnök felelősségét. Tőle minimálisan elvárható lett volna, hogy ne buzdítson a nemre. Hiszen a nem a régi, háború előtti Magyarország testéből kiszakított részeken élő magyarok arculcsapása, annak deklarálása, hogy nem fontosak számunkra, hogy nem törődünk velük, hogy lemondtunk róluk. Pedig micsoda erkölcsi tartást, erőt, az összetartozás szívmelengető érzését adta volna az igen! De nem, a miniszterelnök a nemre buzdított. S ugyanakkor hazafinak, 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát. Elvárható lett volna, hogy legalább ezt ne tegye meg.
A miniszterelnök december 3-án, pénteken este a televízió nyilvánossága előtt folytatott vitát Tőkés Lászlóval, Duray Miklóssal, Ágoston Andrással. Három olyan magyar – de magyar állampolgársággal nem rendelkező – határon túli politikussal, akik rengeteget tettek a magyar nemzetért, az egységes magyarságért. Nos, a vita kezdetén a miniszterelnök kijelentette – méltatlan, övön aluli ütés! –, hogy ő a határon túli magyarság képviselőjének nem a jelenlévőket, hanem Markó Bélát, Bugár Bélát és Kasza Józsefet tekinti. (Akik egyébként – minő véletlen – e kérdésben teljesen egységes, s a Tőkésével, Durayéval, Ágostonéval azonos álláspontot képviseltek.) Elvárható lett volna, hogy a miniszterelnök ne tegyen ilyen mérhetetlenül diszkriminatív s vérig sértő megjegyzést.
A vita során a három határon túli magyar igyekezett udvariasan – nem követelve, csupán kérve – megfogalmazni, miért is lenne olyan fontos az igen válasz. S én bizony el tudtam volna képzelni – egy józan, a saját korábbi súlyos hibáját belátó magyar miniszterelnöktől –, hogy önkritikát gyakorol, s annyit mond, hogy megértettem az önök álláspontját és kérését, s nem kívánok a továbbiakban agitálni az igen ellen. Ez lett volna az egyetlen – az adott szituációban – elfogadható megoldás, egy emberi gesztus, amit a miniszterelnök egy ország nevében gyakorol. Ez nem történt meg, hiszen egy politikus erre többnyire nem képes. Erre csak egy igazán nagy politikus, a kérdést az összefüggéseiben is látni tudó, s tévedését beismerő, s azt korrigálni kívánó politikus képes. Egy nem önmaga nagyságát hangsúlyozni kívánó, hanem az igazságot kereső, s a nemzet érdekeit szolgálni képes politikus. Ez már – belátom – nem várható el a magyar miniszterelnöktől. De az előző három, bizony elvárható lett volna. Nagyon is.

Szabó S. András egyetemi tanár, Budapest