Az építészkamara megvédi a kutat

A 2004. december 4-i Magyar Nemzet Gyarló korunk tükörképei című írásához engedjenek meg néhány gondolatot. Mindig nagy élvezettel olvasom a szerző, Ludwig Emil kitűnő írásait a múlt építészetéről-történelméről. Sajnos amikor a kortárs építészet vizeire evez, igen nagyokat téved. Még magam sem láttam a Legfelsőbb Bíróság (LB) döntését a Nemzeti Színház kérdésében, de tudomásom szerint az LB azt állapította meg, hogy a tervező aszszony nem vétett jogi szempontból a kamara előírásai ellen. Természetesen az LB döntését tudomásul vesszük, de azt továbbra is állítjuk, hogy építésztársaival szemben sem erkölcsös, sem etikus nem volt. Ezt ő maga is elismerte a kamara elnökségi ülésén. (Akkor még egyébként nem voltam a kamara elnöke.)
A sors fintora, hogy ugyanazon újság 4. oldalán P. Szabó Ernő írása is erről szól. Így talán könnyebben megértik, miért állunk Kő Pál szobrászművész oldalára, és miért ítéljük etikátlannak Simókánét és azon szobrászokat, akik a munkát Kő Pál háta mögött titokban elvállalták. Ugyanezt tette Siklós Mária is tervezőtársaival. Siklós Máriáról már csak annyit, hogy hivatásának gyakorlásában egy napra sem korlátoztuk. Többet viszont, remélem, már nem kell vele foglalkoznunk. A jog és az etika ugyanis nem azonos fogalmak. Feltételezem, hogy Ludwig Emil sincs tisztában az etika alapvető szabályaival, mert akkor talán válaszra méltatta volna korábbi leveleimet. Ennyi minimum elvárható attól, aki újságíró, és egy egész szakmáról ír méltatlan módon. Most lássuk a szakmai kérdéseket: a szerző által „kútháznak” nevezett alkotást Ybl Miklós tervezte hajdan a Szent Gellért tér másik oldalára. Az sajnos nem épült meg. Amire viszont Ludwig Emil gondol, az nem kútház, fölötte pedig nem tető van.
Az igen gazdag és összetett szimbólumrendszer értelmét méltatlan lenne magyarázni, ezt már nálam hozzáértőbb emberek megtették szakmai folyóiratokban. Javasolom, hogy inkább tavasszal vagy nyárelőn töltsön el egy negyedórát alatta. Figyelje meg a művet, és figyelje meg az ott sétáló turisták arcát! Netán kérdezze meg a véleményüket a kútról és a „tetőről”, érdekes élményben lesz része. Ez idő alatt, remélem, áthatja az a fantasztikus szellemi kisugárzás is, ami itt koncentrálódik. Soha többé nem fogja hiányolni a tetőt. Abban azonban nyugodt lehet, hogy a Zsolnay kerámia nem megy tönkre. Legfeljebb ha összetörik vagy ellopják, mint Pécsett a díszkutat.
Teljes mértékben egyetértek a szerzővel abban, hogy az épületek „keletkezési koruk Magyarországának társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt politikai tükörképei”. De nem az építészek és különösen nem a kamara tükörképe. Egyetértünk abban is, hogy a törvény által sokkal több hatáskörrel kellene felruházni a kamarát, mint amivel ma rendelkezik. Ezen dolgozunk serényen megalakulásunk óta, hogy megváltoztassuk az elavult és minden tekintetben erodálódott önkormányzati törvényt, elindítsuk a közigazgatás reformját, hogy visszaállítsuk a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, ahol még a politika, a gazdaság és a szakma közmegegyezésén alapuló döntéseket hoztak. Ennek a szervezetnek minden alkotása és a tevékenysége is világszínvonalú volt. Működése Széchenyi tömör mondatán alapult: „Építs, ne ronts!” Mi is ennek szellemében dolgozunk, lehetőségeinket is sokszor túllépve.

Eltér István, a Magyar Építészkamara elnöke

Tisztelt elnök úr, a cikkemből kiderül: csupán ürügy számomra a Siklós kontra kamara per, az etikai része nem érdekel. Arról írtam, már sokadszorra, ami a város(om)ban az utóbbi években a szemem láttára történt és történik. A Spenótházról, a budai hegyvidék nyereségvágyból elkövetett túlépítéséről, a Kálvin tér elrondításáról, a Várba tervezett, modernkedő épületkísérletről, a Duna-parton gólemként növekvő brutális betontömbről és a Szent Gellért téri gyógyfürdőkútról, amit naponta megcsodálok. Tudom, hogy nem Ybl Miklós tervezte, hanem egy Ybl-díjas kortársunk, s meglehet, hogy „fantasztikus szellemi kisugárzás koncentrálódik benne”, de gyógyvíz helyett ivóvíz folyik belőle a Dunába – és szerte a lépcsőkön –, utólagos engedéllyel épült a mögötte álló, valóban nagyszerű szálló elé. Turisták arcán láttam már értetlenkedő mosolyt az öszszevissza csurgó csapok és az esőt áteresztő, lyukas kupola láttán. Ha az én vidéki házamnak olyan lábazatot készített volna a mester, amelyik visszafelé lejt, és áll benne a víz, nem fizettem volna ki, pedig nekem nem 130 milliómba került, mint amennyibe a szóban forgó műalkotás az adófizetőknek. Örömmel olvasom viszont, hogy az építészkamara megalakulása óta serényen dolgozik a jogköröket illető és egyéb reformokon, amihez őszintén kívánok jó munkát és főleg mielőbbi eredményeket. Különben hamarosan együtt vehetünk részt szeretett Budapestünk temetésén.

Ludwig Emil