A kabaiak nem dúskálnak a jólétben, ez meglátszik a sok szegényes portán. E Hajdú-Bihar megyei, egykor virágzó, határ közeli település lakója a Bangó család, amely arcát adta az MSZP kampányához a határon túliak magyar állampolgársága ellen és a kórház-privatizáció folytatása mellett. Az óriásplakátokon való szereplésért – az Index riportja szerint – nem kértek pénzt, csak azt, hogy valamelyik MSZP-prominens jöjjön már el hozzájuk disznótorra. A legutolsó híradások arról szólnak: a párt hezitál, egyelőre még nem dőlt el, ki lesz a magas rangú „fizetség”, bár az bizonyos, az alelnök nem ér rá. Szerettük volna megtudni, vajon a család, amely Bangóné nyilatkozatai alapján baloldali, keresztény és hazafias szellemű, készül-e még a torra, vagy a népszavazás eredménye miatt feltörő, határon inneni és túli fájdalom hangjai esetleg „elvették az étvágyát”.
„Én nagyon szégyellném, ha az engem megölelni akaró gyermekeimet egymás torkának ugrasztanám, majd diadalmasan legyőzném őket. Nagyon szégyelleném magamat, ha a gyerekeknek azt mondanám, hogy nézzétek, ti nagyobbak, a kicsik meg akarják enni a kenyereteket, verjetek szét közöttük” – írja Böjte Csaba, a dévai gyermekmentő ferences szerzetes nyílt levelében a kormány „győzelmét”, a határon túliak kettős állampolgárságáról szóló népszavazást és az uszító kormánypropagandát értékelve – amiből Bangóék is derekasan kivették a részüket.
Az eltűnt plakátcsalád nyomában
„A meggyőződésem szerint tettem, amit tettem, és büszke vagyok rá. Pénzt pedig nem kaptam és nem is kértem ezért. Egyszerűen örülök, hogy segíthettem” – fejtette ki Bangóné az MSZP honlapján. A határon túliak kérését elutasító plakáton való szereplést „megtiszteltetésnek” vette. Az önzetlen agitációs propagandamunkára az ösztönözte, hogy „taníttatni, nevelni, etetni” akarja a gyerekeit, mivel felelős értük.
„Senki nem vonhatja kétségbe sem a hitem, sem a baloldaliságom, sem a magyarságom” – adott példát a bátor, elvhű kiállásra – legalábbis a pártpropaganda szintjén. A mi kérdéseinkre már nem akart felelni, így nem maradt más lehetőségünk, mint hogy a Kabán tapasztaltakból szűrjük le a tanulságot.
– Bangóékat keressük, tudják, ők vannak az MSZP népszavazási óriásplakátján – rukkoltunk elő jövetelünk céljával a Fekete Macska italbolt közönségének, arra számítva, hogy a család egy ilyen kisvárosban nyilván „sztár” lett a politikai szereplés kapcsán, hiszen az egész országot velük agitálták a szocialisták a Gyurcsány-féle „felelősségteljes hazafiságra”. „Bangók laknak itt, de hogy milyen plakátról beszél, fogalmam sincs” – jön a meglepő válasz egy idősebb úrtól. Mint kiderül, a többieknek is csak épphogy rémlik valami, „hallották, hogy volt valami ilyesmi,” de a plakátot nem látták, vagy ha igen, nem figyeltek fel rá. (Annyi bizonyos: mi is mindössze egy óriásplakátot láttunk útközben, azt is még a fővároshoz közel.) „Van nekünk elég bajunk az ilyen szavazósdi nélkül is” – hangzik a lakonikus magyarázat.
Kabáról valóban nem az jut az ember eszébe, hogy „lendületben az ország”. A Fekete Macskába egy pohár sörre betérők elmondása szerint nagy a szegénység ezen a vidéken, sok a munkanélküli, a fiatalok sem tudnak elhelyezkedni. A cukorgyárat, a legfőbb munkaadót is eladták a franciáknak, hogy mi lesz, ha bezár, el sem tudják képzelni, de örökösek az erről szóló mendemondák – sorolják a gondokat.
– Régebben itt volt a tsz, eltartotta a tagokat, volt itt minden. Aztán megszüntették a szövetkezetet, akik közelebb ültek a tűzhöz, kivittek mindent, a gépeket, a földet. Azok meggazdagodtak. Mi meg így maradtunk, szegénynek. Inkább azzal foglalkozhatnának az újságok, hogy miért nem fizetik ki a tsz-üzletrészeket. Nekem is másfél millió forintom van benne – papíron. Aztán mit kezdjek vele? – teszi fel a költői kérdést Bőr Gyula nyugdíjas. Az idős férfi csak legyint, látszik, hogy nem sok reményt fűz ahhoz, hogy valaha a kezébe kapja a bankókat. Bezzeg akik jó helyen voltak, élik világukat…
– Azt mondja, hogy a Bangóné van a plakátokon? – kérdezi.
– Nem ő, hanem a menye meg a gyerekek meg a Csaba – igazítja el egy másik vendég.
– No hiszen – mondja Bőr Gyula. Szavaiból kiderül, a Bangó família, vagyis idősebb Bangóné, a plakátcsalád anyósa nem örvend valami nagy népszerűségnek. Mivel azon kevesek közé tartozik, akik a „tűz közelében” voltak a tsz széthordásakor, akik a rendszerváltozás után még jobban megtollasodtak.
Gazdag szegények az Alföldön
– Ő volt annak idején a tsz-ben a háztáji ágazat vezetője, ő intézte a felvásárlást. Aztán folytatta a szövetkezet megszűnése után is. Ha valakinek volt hízója eladó, neki szólt. Volt, hogy csak egy hónap múlva fizettek, de azt is ő mondta meg, hogy menynyit fizet. Ennyit és ennyit ér az állat – mit lehetett tenni? Mi ez, ha nem becsapás? – magyarázta Bőr Gyula. Kérdésemre, hogy milyen anyagi körülmények között él a gyermekeik kenyerét, jövőjét féltő család, csak annyit mondott, „nézze meg a házukat. Nemcsak egy van nekik, én legalábbis úgy tudom”.
– Már az utcán le kellett vetni a cipőt, ha be akart hozzájuk menni az ember – vetette közbe nevetés közepette egy másik férfi.
– Ők már nem halnak éhen, az biztos. Mi meg küszködünk, ahogy tudunk. Nagyon el van itt nyomva a lakosság. Elhívják kicsi pénzért napszámba az embereket – az egyik gyerekem most 240 forintos órabérért dolgozik –, jól nézünk ki ebben a világban. Akinek a régi rendszerben is jó sora volt, annak az újban még jobb lett, de még szorongatja is a szegény embert – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy középkorú férfi, Harai Mátyás, és amikor szóba hozom, hogy Bangóné menye, Ildikó, aki a plakáton agitált a nem mellett, azt nyilatkozta, hogy Kaba felemelkedéséért akar dolgozni, és szeretne önkormányzati képviselő lenni, együtt nevet a többiekkel. Szóba kerül a népszavazás is. Nemigen érdekel errefelé ez senkit. Bőr Gyula szerint – aki egyébként azon az állásponton van, hogy nagy a nyomor, semmi szükség még a határon túliakra is – nem volt rendes tájékoztatás, mondtak ezt is, azt is, csak összezavartak mindenkit. Szavait alátámasztják az adatok: az 5003 kabai választópolgárból mindössze 1513 járult az urnákhoz vasárnap, és – a Bangó család agitációja ellenére – majdnem 70 százalékban győzött a kórház-privatizáció ellen szóló igen. Viszont a határon túliak állampolgárságának ügyében a szavazók többsége nemmel voksolt.
– Lelkiismeret dolga, ki hogy szavazott. Én is meg a fiam is ott voltunk, a kötelességemet teljesítettem, úgy kellett volna minden magyarnak – mondja kérdésemre egy nyolcvanas éveiben járó idős úr, Farkas Márton. Megkönnyesedik a szeme.
Búcsúzóul útba igazítanak Bangóék otthona felé, mint kiderül, a fiatalok együtt laknak a volt tsz-vezető anyóssal. A kanyargós földes utcában nehezen jutunk dűlőre a házszámokkal. Végül beigazolódik sejtésünk: a nagy, modern, sötétített ablakú ház az övék. Csöngetnünk sem kell, az idegen autó felbukkanása a kerítéshez csalja Bangó Károlynét, akitől rögtön menye felől érdeklődünk, nem titkolva, honnan és mi célból jöttünk. Barátságos mosollyal közli, hogy Nádudvaron keressük, merthogy nem itt lakik. Nem akarunk hinni a fülünknek, de hát mit tehetnénk? Elindulunk Nádudvarra. Ott aztán a helyiektől megtudjuk: egyetlen Bangó família él errefelé. Végül – hála az Anita presszó törzsközönségének – ráakadtunk a nádudvari Bangó Károlyra és családjára. Persze ők csak távoli rokonok, kedves, barátságos, segítőkész emberek. A feleség búcsúzóul csak annyit mond, nem szeretné, ha összekevernék őket a plakátcsaláddal. A kitérő ettől függetlenül tanulságos volt: kiderült, a plakátot itt is hiába emlegetjük, szinte semmit nem tudnak róla, a népszavazás témája Nádudvaron sem igen érdekel senkit. Ismét irány Kaba, a Bangó-házban viszont néma csönd és sötétség fogad. Csengetésünkre csak a kutya kezd el morogni a kerítés mellett. Az egykori helyi körzeti megbízott tanácsára még elugrunk a cukorgyárba, mivel Bangó Csaba, a családfő itt dolgozik, a biztonságiak főnöke. A portán sajnálattal közlik, hogy már nincs benn, ám készségesen felhívják, és közlik vele, a Magyar Nemzet riporterei keresik. Keressük másnap reggel – üzeni vissza kollégájával. A telefonszámunkat azért otthagyjuk, bár nem számítunk semmi jóra. Annál nagyobb a meglepetés, amikor másnap délelőtt mégiscsak visszahív. Bangó Csaba elutasító magatartásukat azzal magyarázza, hogy lapunk „összevissza bangózott”, de – mint nyomatékosítja – ő egyébként sem kompetens az ügyben, nem politizál, kizárólag csak a felesége kedvéért vett részt a kampányban. Mikor azt tudakolom, nem bánta-e meg a szereplést, látva, hogy micsoda fájdalmat okozott a kettős állampolgárság elutasítása, újra hangsúlyozza, ez a feleségének az ügye, ezért nem is akar mondani róla semmit. Anynyit azért elárul, sok kérdésben azonos az álláspontjuk. Az édesanyja felvásárlói tevékenységéről megfogalmazott vélemények kapcsán szűkszavúan fogalmaz: mindenki azt mond, amit akar, beszélnek összevissza. Az anyagi helyzetüket firtató kérdésemre nyersen odavágja, ehhez aztán semmi közöm. De azért megígéri, megkérdezi az asszonyt, fogadja-e kollégánkat, ad-e interjút. – A feleségem azt üzeni, hogy nem akar nyilatkozni, ha gondolják, küldjék el Böjte Csaba levelét postán – értesít telefonon néhány óra múlva az asszony határozatáról.
Lankadó szocialista öntudat
„Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő, jó magyar emberek legyenek itthon, Erdélyben. Legyőzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be 16 évesen, és most tanul kanállal enni, mert ahogy ő mondja, még soha nem evett levest. (…) Ezeknek a leszegényedett, megtört határon túli magyaroknak volt hazájuk, ezeknek az embereknek az ősei adójukkal, munkájukkal Budapesten Országházat építettek, egy csodaszép Parlamentet, amelyben most őket legyőzték, elutasítják. Van egy ötletem: Vas megyét jó lenne privatizálni az osztrákoknak, s mindenkinek akkor adhatnak 20 000 forintot és egy fekete szegélyű zsebkendőt a nemzeti érzelmieknek. Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak és »győzedelmeskednek«, én árváim nevében nem kérek és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá!” – írta Böjte Csaba testvér nyílt levelében.
„Az asszony másfél éve csatlakozott a szocialistákhoz, és nem titkolja, hogy politikai ambíciói is vannak” – közölte az Index Bangóné terveiről riportjában. Hogy megvolt-e már a disznótor, arról egyelőre nincs hírünk. A bátor, felelősségteljes hazafiságára büszke asszony mobilszáma – információink szerint – még a párttagoknak is nehezen elérhető.
A kicsinyesség katarzisa
Mohás Lívia pszichológus úgy látja: korántsem biztos, hogy a plakát szereplői számára valóban az igennel vagy a nemmel való szavazásra buzdítás volt a fő kérdés, amikor elvállalták a felkérést, vagyis hogy az elkötelezettség, a felelősségvállalás volt a fő inspiráció. Manapság az egyik legfontosabb törekvés, hogy valamiben megmutassuk, divatos szóval identifikáljuk magunkat – mondta. Ez a magatartásforma akár kóros irányba is elmehet, ezt nevezik köznapian feltűnési viszketegségnek. Azt, hogy milyen erős ez a kényszer, és milyen mértékben erősödhet fel a normalitás határán mozogva, megmutatják a tévé kibeszélőshow-jai is. Mint rámutatott, feltűnő az is, hogy az ilyesfajta reklámtevékenység alanyai sokszor akár az előnytelen megjelenési sémákat is habozás nélkül vállalják. Véleménye szerint az MSZP két nemre buzdító választási plakátjáról is elmondható, hogy a szereplők a hétköznapi ember nyárspolgári világát ábrázolják. Az anya és az apa jellegzetes, igénytelenséggel párosuló esendőséggel agitál a „felelősségteljes gondolkodás” mellett. A család megjelenítése nélkülöz minden eleganciát. Suta kövérkésség, szegényesség, kicsinyesség és szorongó anyagiasság: ez tükröződik a vizuális megjelenítésben, a gesztusokban. Azt, hogy ezekkel a tartalmakkal operáltak, jól kifejezi, milyennek képzelik el a médiaguruk a kisembert – szögezte le Mohás Lívia, hozzátéve: a hirdetés célja, hogy az önazonosság felismerésének katarzisát váltsa ki, s így szerezzen támogatást a szereplők által megjelenített politikai tartalmakhoz. Mélységes lenézésről tanúskodik, és messzire vivő következtetéseket rejt magában, hogy ilyen példát kínált az ország vezető pártja az azonosulásra. A tömeges mértékű lelki, anyagi beszűkültségre apelláltak, az ezzel sújtott rétegek identifikációját erősítették meg, emelték fel a politikai haszon reményében – vélekedett.
