Ha a logikájában is tetszetős elmélet szerint a XIX. századot az első világháború zárja le, a XX. század magyar históriája – néhány „átmeneti” évtől eltekintve – két „nevesíthető” korszakra bontható: Horthyéra és Kádáréra. Az előbbi büszkén vállalta az ellenforradalmi jelzőt, az utóbbi, bár az 1956. november 4-i ellenforradalom élére állították, magát forradalminak titulálta, s az elárult revolúciót ellenforradalomnak. (Lett aztán ebből a nyolcvanas évekre elég galiba a középiskolai történelemoktatásban, mivel arra a kérdésre, kinek a nevéhez fűződik az ellenforradalmi korszak konszolidálása, a diákok egy része nem Bethlen István nevét írta a tesztlapra, hanem Kádár Jánosét.) Egyébként Leszek Kolakowski lengyel filozófus ír le a Kádáréhoz illő tanmesét: valakinek a púpjából kinő egy ember, ugyanolyan, mint a púpos, s apránként elhiteti a világgal, hogy ő a púp igazi tulajdonosa, s a másik – a valódi púpos – nőtt ki belőle. Vagyis a forradalmat 1956. október 28-tól a bitófáig következetesen vállaló Nagy Imrét kiáltották ki ellenforradalmárnak, s a hóhéra szerepét szinte a hatalomgyakorlás feltételeként vállaló Kádár lett a forradalmár.
A XX. századot abroncsba fogó Horthy- és Kádár-éra között hol marad hely a sztálinizmus hazai változatát véres buzgalommal meghonosító Rákosi Mátyásnak? E kérdésre Rainer M. János Ötvenhat után címmel megjelent könyvéből is választ kapunk. A kötet a Kádár-korszakról és magáról Kádár Jánosról készített „tanulmányfüzéren” át mutatja be az 1948-at követő időszak történelmét, amely a mai napig mintha befejezetlen volna. Ahogy ennek kapcsán a szerző előszavában írja: „… 1989 változásaival furcsa módon eltávolodtunk mindattól, ami előtte történt – miközben a korszak számos vonatkozásban nem ért véget. Kádár rendszere egyszerre maradt jelenvaló, és került hihetetlenül gyorsan történeti távlatba.”
Az Ötvenhat után tanulmányai az egész Kádár-korszaknak és vezetőjének jellemrajzát felvázolják. Alapvető megállapításaik a későbbi évtizedekre is érvényesek: az 1953-ban miniszterelnökké lett Nagy Imrével ellentétben Kádárból „1954-ben nemcsak az állásfoglaláshoz szükséges emberi bátorság hiányzott […], hanem az elméleti állásfoglaláshoz kellő intellektuális merészség is”. „… mindenkinél inkább a hatalom és egy sajátos, egyoldalú, felülről lefelé irányuló kommunikáció technikusa volt…” „Kádár megnyilatkozásai elméletileg többnyire alacsony színvonalúak maradtak, nagyjából a marxizmus–leninizmus sztálini katekizmusának megfelelő fogalmi szintet használta. Ez kielégítette a csak ezt értő s e fogalomtár használatát »elvi szilárdságként« számon is kérő apparátust.” És ami talán a legfontosabb: „A hatalom megtartásának vágya legalább annyira motiválta, mint félelmei…” A hatalom megtartásának mindenekfeletti vágya ma a Kádár-korszak legmeghatározóbb politikai öröksége.
E Kádár-képpel szembesítenünk kell Nagy Imréét. Kádár 1956. november 4-ét követően az árulás ismert fokozatain át a hatalom általa régóta hőn áhított csúcsára került, gyakorlatilag közösséget vállalt a Rákosi-korszakkal, folytatójának tartotta magát. (A Rákosi-rendszert Grósz Károly is a magyar szocializmus magától értetődően és büszkén vállalandó részének tartotta.) Ezzel szemben, mint Rainer M. János írja, „Nagy Imre már a valóságos 1948–1949-es konstrukcióban sem találta meg a helyét”. Őt kommunista, internacionalista elvei sem tudták elszakítani a nemzettől, Kádárt igen.
Ha az ötvenhatos események fotódokumentumait nézi az ember, feltűnő, hogy a fényképek uralkodó motívuma: a mosoly – tankok előterében. Csak a felszabadult ember tud mosolyogni, mit sem törődve a reá leselkedő veszedelmekkel. A magyar 1956 a megalázottság elleni lázadás, a létezés méltóságáért folytatott harc s az ennek jegyében halálra szánt ember boldog önzetlenségének szinonimája. Ha akad majd művész, aki hűvös tárgyilagossággal megformálja az önzetlenséget, azzal a magyar 1956-nak is hiteles emlékművet állít. De nem tudom, hogy azt mai elmével és szívvel érteni, értékelni fogja-e valaki.
Amit Kádártól a megfélemlített és a világ által magára hagyott magyar társadalom 1956 után kapott, az a vegetálásnál magasabb szinten élhető élet. Ez persze a korábbihoz képest nem kevés, de járulékos feltétele az önfeladás volt. „… az életszínvonal viszonylag szerény mértékű, de állandó, kiszámítható növekedése, amely különféle ideológiai preferenciák közbeiktatása nélkül érinti lényegében az egész magyar társadalmat, »cserealapként« funkcionál. A javakért és az egyéni életstratégiák tervezhetőségéért a társadalom mintegy lemond a politizálás jogáról, és »legitimációpótlékot« nyújt a hatalomnak. Más szóval: cserében elfogadja a párt vezetőjének-vezetésének »atyai gondoskodását« – ez az, amit »paternalista diktatúraként« szoktak említeni” – foglalja össze a lényeget Rainer M. János.
Az évtizedekig tartó „paternalista diktatúra” meghozta a maga gyümölcsét a deformálódott közösségi tudat alakjában. Ebben csak a biológiai ösztönszerű érzelmeknek volt helyük. Miközben a Kádár nevével fémjelzett rendszer a legvisszafogottabb nemzeti érzést, történelmi tudatépítési kísérletet is gyanakodva kezelte, tág teret adott a bendősovinizmusnak, és miközben ostorozta a két világháború közötti kultúrfölény-ideológiát, a – jellegzetes kádári odakacsintástól biztatva – „nálunk a legvidámabb a barakk és legmagasabb az életszínvonal” bárgyú dölyfével le lehetett nézni a szomszédos (szocialista) országokat és népeket. A szomszédos népek fogalmába mosódva a szomszédos országok magyarsága is beletartozott. Ez a szánalmas, ellenszenves kevélység, úgy tetszik, ma már a kádári örökség kiradírozhatatlan része.
Ebben a bélfodros „életforma-nacionalizmusban” gyökerezik a mai abszurd, amelyen joggal röhöghetne a világ. A kettős állampolgárság Magyarországon nem magától értetődő, mint a térség más népei esetében, hanem népszavazást tartunk arról, magyar-e az, aki magyarnak vallja magát. Mindezek tudatában a magyarság napjainkban mind nemzetként, mind társadalomként nehezen írható körül. Magyarország lakói közül ma – a valóban éhezőkön kívüli – milliók is azt az érzetet keltik, mintha éheznének, s nincs megosztható, megosztandó falatjuk. A Széchenyi-, Kossuth-, Deák-év megemlékezései sem feledtethetik, hogy e három államférfi annak a reformkornak a jelképe, amelynek legnagyobb politikusai évtizedeken át a jogok kiterjesztésén munkálkodtak, azon, hogy a jogfosztottaknak jogot adjanak, s minél nagyobb tömegeket emeljenek be az alkotmány sáncai mögé. „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni” – ahogy Széchenyi írta.
Tudjuk, hogy a teli gyomor politikájára építő Kádár mennyire idegenkedett a kisebbségi kérdéstől, amelynek mélyén a széthullott nemzet ügyének lüktetését érezte.
*
Iránta való ellenséges közönye, ’56 miatti ellenszenve, kényelmes dogmája révén – a szocializmus majd megoldja a nemzetiségi kérdést – gyakorlatilag támogatójává vált a szomszédos országok soviniszta kommunista pártjai kisebbségellenes politikájának. A kádári hatalmi elit már azzal is bűnös támogatója lett volna a nacionalista Gheorghiu-Dej, a soviniszta Nicolae Ceausescu hihetetlenül eredményes magyarságellenes politikájának, ha csupán néma marad. Csakhogy e téren túlteljesítette az internacionalista penzumot. Emlékezzünk rá, hogy Kádár személyesen milyen lelkesen vette ki részét a kisebbségellenes kurzus 1958-as marosvásárhelyi meghirdetéséből. A személyes vég nem kevésbé hasonlított a kezdethez: közismert, hogy idős korában Kádárt a külhoni, különösen a romániai – merthogy Kárpátaljáról pisszenni sem lehetett – magyarság egyre siralmasabb helyzetének és a szegénység újbóli megjelenésének felemlegetésével lehetett leginkább kihozni a sodrából.
A magyarság legnagyobb közösségi élménye a XX. században 1956 forradalma volt. De mintha ez a történelme folyamán valószínűleg már utolsó nagy közösségi megmozdulás áldozati máglyája is lett volna. Így ma csak annyit mondhatunk megkésett elégtételül, hogy 1956 megkerülhetetlen és megemészthetetlen eseménye a legújabb kor magyar és világtörténelmének. Meghatározó élményük a kortársaknak: azoknak, akik tőlünk nyugatra éltek, lelkiismeret-furdalásból, akik keletre, azoknak azért, mert a második világháborúban visszaszerzett erkölcsi hitelük a magyar ’56 miatt foszlott végképp semmivé, s a morális tekintélyt szenzációs szputnyikfellövéseikkel, sikeres interkontinentálisrakéta-kísérleteikkel, imponáló gazdasági mutatóikkal, látványos békekezdeményeikkel sem tudták pótolni.
Azon a napon, 1989. január 28-án, amikor a hatalmon lévők közül elsőként Pozsgay Imre nagy horderejű bejelentést tett, amely szerint 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt Magyarországon, Lengyelországban Wojciech Jaruzelski azt közölte országgal-világgal, ami régóta nyilvánvaló volt: a föld alá kényszerített Szolidaritás bevonása nélkül sem politikailag, sem gazdaságilag nem lehet konszolidálni a lengyel társadalmat. Ennek nyomán jött létre a megegyezés szándékát jelképező kerekasztal, amely valóban kerek volt. A tárgyalások eredményeként 1989 júniusában Lengyelországban korlátozottan szabad választásokat tartottak. Az ellenzékben lévő Tadeusz Mazowiecki alakíthatott kormányt, de öt minisztert a korábbi hatalom delegálhatott. A kerekasztal-megállapodás értelmében átmenetileg Wojciech Jaruzelski lett a köztársasági elnök.
Egy év sem telt el, s a Szolidaritás parlamenti tábora szétesett, pártokra szakadozott. Walesa és a politikai változások keresztülvitelében túlságosan óvatos Mazowiecki szembekerültek egymással, s a társadalom előtt kölcsönösen rombolták egymás tekintélyét. Hihetetlenül eredményesen. „Nem akarok, de köztársasági elnöknek kell lennem” – hangoztatta Lech Walesa. Legfőbb riválisa e posztért Tadeusz Mazowiecki lett. 1990 novemberében kis híján mégis egy ki tudja, hogyan felszínre bukkant, Kanadából hazatért szélhámos, Stanislaw Tyminski váltotta Jaruzelskit a poszton. Végül a köztársaságielnök-választás második fordulójában – Mazowiecki hathatós támogatásával – Lech Walesa győzött Tyminskivel szemben. Ez a választás a napnál is világosabbá tette azt a mély politikai-erkölcsi válságot, amely a rendszerváltoztatás után a lengyel társadalmat jellemezte. És kivétel nélkül minden közép-európai, baltikumi és balkáni társadalmat. Beleértve a magyart is. Magyarországon az első demokratikusan megválasztott kormányt 1990 őszén kis híján megdöntötték a taxisblokád szervezői, akiket ezért még csak meg sem dorgáltak. Egy év múlva kevés hiányzott ahhoz, hogy az elvetélt koalíciós társ, Torgyán József, majd 1992 nyarán az Antall Józseffel – finoman szólva – elégedetlen Csurka István buktassa meg a harmadik köztársaság első kormányát.
Rainer M. János tanulmánykötetében utal arra, hogy az ’56 hagyományaira hivatkozó pártok mennyire megfeledkeztek arról: új rendszert csak arra érett társadalommal lehet építeni.
Hiába maradt meg 1989. június 16. az emlékezetben úgy, mint egy korszak temetése. 1956 emléke csak a retorika szintjén tűnt fel morális háromszögelési pontnak. A pártok többségéből – tisztelet a kivételnek! – pontosan az az önzetlenség, áldozatkészség hiányzott, amely elengedhetetlen lett volna ahhoz, hogy a jövőnek 1956 szellemében vethessünk alapot. A szétzilálódott magyar társadalom jószerével magára maradt a rendszerváltozás váratlanul rászakadó szociális és lélektani terheivel együtt. És most itt tartunk…
Postscriptum Magyarország kronológiájának harmadik kötetéből:
1890. március 8.: „Tisza Kálmán miniszterelnök a király elnökletével tartott minisztertanácsban a honossági törvény olyan értelmű módosítását javasolja, hogy abban Kossuth állampolgári jogának elismerése határozottan kifejezésre jusson. A minisztertanács nem támogatja Tisza indítványát.”
Lélektanilag fontos állampolgársági ügyben tehát nem a mai kormány volt az, amelyik elsőnek nemet mondott.
Másnap Tisza benyújtotta lemondását. Kossuth örök időkre megszűnt magyar állampolgár lenni.
A magyar nyelv esélyei a XXI. században
Szegényíti-e a globalizáció a nemzeti nyelveket? Eltűnhetnek-e a nyelvjárások? Van-e jövője a nyelvművelésnek, a szigorú akadémiai szabályozásnak? Mi lenne a feladata a nyelvtan tanításának? És mi az íróknak a nemzeti nyelv gazdagításában, rögzítésében, a nyelvi példamutatásban? A nyelvünket ért külső hatások megerősödtek az elmúlt években, s már-már túllépik az elviselhető mértéket. Vannak, akik tagadják a beavatkozás szükségességét, mások viszont úgy vélik, az értelmiség felelőssége, hogy hagyja-e elszegényedni, elavulni a magyar nyelvet. Most induló, kéthetente jelentkező sorozatunkban neves nyelvészek beszélnek tudományterületük kilátásairól.
Interjú a 34. oldalon
