Bozót és bogáncs

K ö n y v e s h á z

Olyan az egész, mint egy jól sikerült Jókai-regény. Jóvágású huszártisztek, mezítlábas, telt keblű pórleányok, matrózok és hosszú szakállú hittérítők, bűnözők és savanyú ború fogadósok zsonganak körül egy ötfős útitársaságot. Három előkelő urat meg két csavaros beszédű ifjú pap tanárt. Akik megmenteni, felszabadítani, de leginkább leesett állal álmélkodni döcögnek lovas kocsijukon a romantikus keletre. Bejárják a vidéket a hegyek lábaitól a nagy folyam vadregényes kikötővárosaiig, miközben persze kiderül, hogy senki sem az, aminek látszik: a huszár titkosrendőr, a hittérítő spicli, a fogadós kuplerájt visz.
A csángóknál megesett 1868-as kalandnak két naplója született, a Jókai-regényeknél is izgalmasabb és torokszorítóbb útirajz. Két nagyszerű székelyföldi ember tollából, akik a XVII. században Moldvában kóborló Bandinus püspök és a kortárs Petrás Incze János klézsei lelkipásztor szellemi rokonainak bizonyulnak.
Egy évvel a kiegyezés, csaknem tíz évvel a román fejedelemségek egyesülése után csodák sora fogadja a magyarországi Szent László Társulat expedícióját. Francia mérnökök, utászok méricskélnek a Kárpátok lábainál. Épül, fejlődik, terjeszkedik Románia. A parasztság nagy része még földkunyhókban tengődik, és mint a látogatók megállapítják, a bukaresti parlament épülete „körül nincsen palánk, s mellette bozót és vad bogáncs tenyész”, a zsenge korú államalakulat mégis ereje teljében folytatja azt a kifinomult politikai szemfényvesztést, amellyel jövőjét megszilárdítja. Európa felé teljes felekezeti és nyelvhasználati szabadságot hirdet, valójában körmönfont bürokratikus eszközökkel, egyre gyorsuló ütemben szigeteli el a moldvai magyarokat saját kultúrájuktól, nagyszerű együttműködésben a csángóknál szolgáló, magyarul tüntetően nem beszélő olasz ferencesekkel.
Tusnádi Imets Fülöp Jákó, ez az ifjú csíki székely pap tanár mélyen elkötelezett katolikus ember. Egyszersmind modern szemléletű, nyílt eszű lázongó, kemény felekezeti önkritikával. Igazi utazó, kitűnő megfigyelő: naplójában szociográfiai, néprajzi, bölcseleti, nyelvészeti és népességpolitikai megfigyelések váltakoznak a megoldást kereső önkínzó gondolataival. Leírása kitűnő olvasmány, egyszerre mozgósít és tárgyilagosan elemez. Kovács Ferenc teológiai tanár rövidebben, tudományosabban, de nem kevesebb érzékenységgel dokumentálja a csángók és a Havasalföldre kitántorgott magyarok állapotát felmérő tanulmányútjukat. Egy kocsin utaznak Imetscsel és három felsőbb rangú egyházfival, s ugyanazokkal a meggyötört parasztokkal elegyednek szóba, akik megtudván, hogy felszentelt papok, térden állva könyörögnek nekik, hogy ne hagyják őket sorsukra, magyar imádság és iskola nélkül. Ugyanazokat a székely leánykákat látják falubeli fuvarosuk szekerén zötykölődni Galac vagy Braila kikötője felé, ahol aztán néhány aranyért törökországi ringyónak adják el őket a rabszolgapiacon. És egy következtetésre jutnak, amely ízig-vérig modern európai gondolat. Vagyis ízig-vérig képtelenség: nemzetközi tárgyalások és a kölcsönösség elvének érvényesítése – Romániával. „Valamint Magyarhonban a románok bírnak román iskolákkal, melyekben csupán románul tanulnak, a méltányosságnál fogva is követelhetni, hogy a moldvaoláhországi magyarok az ottani törvények által megengedett magániskolákban magyarul tanulhassák vallásukat és a szükséges ismereteket.”
Bákói püspökségről álmodoznak mindketten, magyar érdekek szerint szervezve. Meg a székelység anyagi helyzetének radikális javításáról, hogy az állam megállítsa a törvényes és törvénytelen kiszivárgást. Pontosan leírják azt a magyar történelmi hanyagságot, politikai közönyt és diplomáciai lomhaságot, amellyel magunk adtunk túl Kárpátokon túli honfitársainkon, önként eljátszva egyházi és kulturális pozícióinkat Moldvában. „Azon nemzet, mely magasztos eszmékért áldoz, vajjon nem áldozhatna ott is, hol 60–65 ezer magyarnak léte vagy nem léte forog fenn? Ez volna… a legszebb szobor… csak áldozatkészség kell!” – írja csaknem másfél százada úti beszámolója végén Kovács Ferenc. Ha nem sikerül megállítani a Székelyföld elrománosodását, az anyaországiak hamarosan azt veszik észre, hogy az ő határvidékük kezd csángósodni – ezt pedig egy fiatal nagyenyedi református lelkész mondta nemrégiben. A csíkszeredai kiadványok, az Imetsek, Kovácsok, Bandinusok és Petrás Inczék mondatai mindenesetre ma is szöget ütnek az olvasó fejébe.
Jó hosszú, fájdalmas szöget.
(Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban, 1868. Reprint. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2004. Ármegjelölés nélkül. Bandinus, Petrás. Kétnyelvű kiadás. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004. Ármegjelölés nélkül)