Kis- és nagyregények mellett és után Száraz Miklós György József Attila-díjas írónk harmadik albuma jelent meg karácsonyra. Ezúttal a fényképek túlnyomó része is az övé, nem csak a betűk. A nagyjából 550 képből 60 az archív. Egy év kellett az új fotográfiák elkészítéséhez. A könyv tervezőjével, a biztos kezű, az arányokra ügyelő, a képeket ökonomikusan, szépen és jól elosztó Tóth Zoltánnal együtt egymást kiválóan kiegészítő párost alkottak.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy egy fotón is mindig ketten vannak: a fotográfus és a néző. Maga a fotó titok a titokról. Minél többet mond el az embernek, annál kevesebbet tudunk meg arról, amit látunk. Sejtetni meg nehéz ebben a műfajban. Azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy egy gép (a fotóapparát) nem hétköznapi figyelmű emberré tehet valakit. Meglehet, elrontott képek garmadájával kell fizetni érte. Megfigyeltem: akinek digitális gépe van, az kattogtat, mint egy kínai; akinek régi, az kifigyeli, szinte kinézi magának a beállítást, s csak akkor nyomja meg a gombot. Ráadásul itt a kódot is megkapjuk a rejtvényhez: az író-szerző magas hőfokon megírt széljegyzeteiben, elő- és utószavában, történelmi és tájegység szerinti áttekintésében.
Maga a fényképezőgép az optika tudattalanjába viszi el az embert. A fénykép nem a kép tárgyának interpretációja csupán, hanem csak a nyoma. Szinte ellenkezője egy festménynek.
Pedig gyönyörűségesek ezek a fotók, már-már gyanúsan szépek. Hiszen mi lehet szebb a valóságnál. A fényképezőgép felszabadít az emlékezés nyűge alól, mondják az avatatlanok. Az igaz, hogy én sem szeretek a jelenből múltat csinálni. Márpedig a fényképezőgép ezt teszi. De amit az ember a képen lát, nem azonos azzal, amit akkor látott, amikor a kép készült. Száraz Miklós György kamerája nemcsak megőriz, de föl is talál.
Mindkét szerző szerelmes Erdélybe – pedig zuhantak már autóstól erdélyi folyóba. A rajongáshoz hasonló érzéstől még az sem menekülhet, aki sosem járt ott, csak olvasott róla. Nagy sorshatározó ez a könyv, ahol az archív képeken feltűnően több ember van jelen, mint a szívet melengető színeivel is hódító újakon. Az is igaz: ennyi erődtemplomot, templomerődöt se láttam még albumban, mint itt. Aki elolvassa a tömör történelmi áttekintést, nem fogja kérdezni, miért.
A szerző megkegyelmez az olvasónak, nem sorolja a végtelenségig az adatokat. Nem ez a dolga. De azért egyet mégis idevillantok: Kolozsvárt 1910-ben 51 ezer magyar, 1500 német és 8000 román élt. 2002-re a szászok gyakorlatilag már nincsenek, a magyarság 60 ezer, a románság 252 ezer.
Mert a tündérkert, amely egyszerre pokol is, a mai napig ellátja Magyarországot segédmunkástól a professzorig emberutánpótlással. (Bár lehet, hogy ezentúl messzebb találnak egzisztenciát maguknak, eme szégyenletes népszavazda nyomán.)
Erdély a mi múltunk, jelenünk és bizonyos értelemben a jövőnk is. Anyánk, szerelmünk, cédánk. Ebből a nem csupán sugárzóan szép színeket láttató, de szagolni is jó albumon elmerengve sokat megérthetünk a csodából.
(Száraz Miklós György – Tóth Zoltán: Erdély csodái. Helikon Kiadó, 2004. Ára: 6990 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
