Dél-Amerika az egységben bízik

H Á T T É R Nyomait is alig őrizzük már annak, ami Amerika valaha volt, hiszen nem vagyunk se indiánok, se európaiak, hanem egy átmeneti fajta e földrész törvényes tulajdonosai és a spanyol bitorlók között – adott sommás jellemzést két évszázada Latin-Amerika népeiről Simon Bolivar. A híres szabadságharcos már akkor megálmodta, hogy egyszer e népek – az indián őslakók, a spanyolok, a nagy számban idetelepített néger rabszolgák leszármazottai és félvér utódai –, ha nem is egy országban, de egy közösségben foghatnak össze céljaikért.

Most megvalósulni látszik a nagy álom, hiszen tizenkét dél-amerikai ország vezetője szerdán lefektette egy az Európai Unióhoz hasonló közösség alapjait.
Bolivar szellemiségébe persze nem csak a politika lehelt új életet, hiszen a venezuelai Margaréta-szigetre látogató turistáknak például ma is büszkén mutogatják Sanata Ana város katedrálisát, ahol a spanyol elnyomás ellen küzdő harcos 1816-ban kikiáltotta a Karib-tengertől és az Atlanti-óceántól ölelt ország függetlenségét.
Bolivar egykori Nagy-Kolumbiája később azonban Kolumbiára, Venezuelára, Ecuadorra és Panamára hullott szét, az oly életvidám embereket pedig egészen a közelmúltig diktatúrák tartották sakkban. A szegénység és a kábítószerek elleni harc ma is leküzdhetetlen feladatnak bizonyul, sőt kokaincsempész karavánokra vadászva az amerikai csapatok ma is rendszeresen hajtanak végre támadásokat a drogbárók irányította térségekben.
S míg az útikönyvek mesés tengerpartokkal és páratlan történelmi emlékekkel csalogatják a turistákat, a csillogó felhőkarcolók árnyékában megbúvó nyomornegyedekről szinte csak akkor érkezik hír, amikor egy brazil sztárcsatár gyermekkoráról mesél valamelyik közismert show-műsorban. Pedig Dél-Amerika lakosságának több mint negyven százaléka él a létminimum alatt, az infrastruktúra fejletlensége miatt még a tiszta vízhez vagy az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutás sem biztosított sokak számára, s bizony – teszik hozzá sokan – néhol a politikai berendezkedés sem éppen megfelelő a demokrácia alapelveinek. A jövő latin-amerikai uniójának alapító atyái – Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Chile, Ecuador, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname, Uruguay és Venezuela vezetői – mégis rendkívül bizakodók. Igaz, maga Hugo Chávez, a hatalmi módszerei révén a világpolitika egyik igen érdekes színfoltjának tartott venezuelai elnök nyilatkozta a minap, hogy körülbelül két évtizednek kell eltelnie, mire egy az Európai Unió felépítéséhez hasonlító közösség valóban létrejöhet.
A két térség politikai-gazdasági stabilitása jelen pillanatban nem összemérhető, a méltán népszerű latin-amerikai irodalom is jól mutatja azonban, hogy a „szellem” területén a távoli kontinens már most egységesnek és „piacképesnek” bizonyul. S kár megfeledkezni arról is, hogy Dél-Amerika ellenőrzi a világ víztartalékainak 25 százalékát, területét nyolcmillió négyzetkilométernyi őserdő borítja, földje pedig hatalmas mennyiségű olajat rejt még. Nemcsak az a kérdés azonban, miként lesz képes tizenkét büszke ország közösen hasznosítani e kincseket, hanem az is, mit szól majd mindehhez a hivatalosan már közel kétszázötven éve egységes, manapság mégis egyre megosztottabbnak tűnő északi „nagy testvér”.