Amiről az állami iskolákban a pártállami időszakban kötelesek voltak azt tanítani: felszabadulás, ma már tudjuk, hogy csak egy másik totális diktatúrára törő hatalom sokkoló bemutatkozása volt. Minderről Schmidt Máriát, a Terror Háza Múzeum főigazgatóját kérdeztük, aki hangsúlyozta: nem csupán magyar, hanem európai történetről van szó. A szovjet megszállási övezet ugyanis jó pár más országra is kiterjedt, így a térség többi népe is hasonló tragédiákat élt meg, mint amilyeneket a magyar lakosságnak kellett megismernie.
Idén a múzeumban Magyar Tragédia 1944 címmel megemlékezéssorozatot rendeztek. Történelmünk bővelkedik a drámai esztendőkben. Az egyik tárlat Raoul Wallenbergnek, az embermentő svéd diplomatának állított emléket, akit a szovjetek 1945 januárjában elhurcoltak, és máig nem lehet bizonyosat tudni, hogy alakult további élete. A Hetedíziglen című kiállítás a holokausztban elpusztult gyerekek sorsát mutatta be, míg a Magyar Tragédia 1944 című tárlat a több százezer magyar és európai zsidóra és romára emlékezett.
Schmidt Mária a jövő évi programról elmondta: 1944 utolsó hónapjaitól követik nyomon a megszállás fázisait, amikor az oroszok nagyrészt találomra – tekintet nélkül nemre, korra – rengeteg embert hurcoltak el a szovjet birodalomba. Hétszázezer magyart raboltak így el, akik közt sok hadifogoly és kisebb számban politikai elítélt is volt. Egyharmaduk elpusztult a marhavagonokban történt szállítás, deportálás során, mások az embertelen körülmények miatt vesztették életüket. Sokan csak 1955-ben tértek haza, de emlékezhetünk, még 2000-ben is volt olyan magyar hadifogoly Toma András személyében, aki csak ekkor került vissza szülőföldjére, s még csak becsülni sem lehet azok számát, akik kényszerűségből végleg kinnmaradtak. Hozzáfűzhetjük: akik a Rákosi- és az ötvenhat utáni megtorlásokból kiteljesedő Kádár-rendszerben jöhettek haza, bizton számíthattak az állampárt további diszkriminációjára, üldözésére, hiszen olyasmit éltek át, amiről beszélni nem volt szabad. A malenkij robot ugyanis hivatalosan soha nem létezett, mint ahogy 1945 után a nők tömeges megerőszakolását, tönkretételét még csak szóba sem lehetett hozni.
Schmidt Mária kitért rá: a csalódást az is végletesen fokozta 1945-ben, hogy az emberek azt hitték, végre vége lesz a náci megszállásnak, s így föllélegezhetnek. Föllélegzésről azonban szó sem lehetett, s még a reményt is elvették a leigázott magyarságtól, olyan szörnyű kegyetlenséggel folyt a „felszabadítás”. Ennek megfelelően a február 25-én nyíló kiállításnak a „Jaj a legyőzötteknek – rabszolgasorsra kényszerítve” címet adták. A főigazgató-történész azt is elmondta: szeretnék, ha minél többen jelentkeznének, akik megjárták a gulágok, a kényszermunkalágerek poklát. Jó lenne, ha elmondanák saját történetüket vagy családjuk, hozzátartozóik kálváriáját.
A jövő évben Arthur Koestlerre is emlékezik a Terror Háza Múzeum, hiszen a magyar származású világhírű író száz esztendeje született. A múzeum vezetése büszke arra, hogy az író hagyatékát 1999-ben megvásárolhatták, így nemcsak a dokumentumok másolatai vannak meg, de levéltári feldolgozásuk is folyamatban van. A Sötétség délben írója azért is izgalmas személyiség – emelte ki Schmidt Mária –, mert szinte egyedülálló módon majdnem minden „izmust” kipróbált a huszadik században. Volt cionista, élt Palesztinában, Ausztriában, Németországban pedig híres tudományos újságíró lett – természettudományos végzettségének köszönhetően. Aztán elbűvölte a kommunizmus. A Szovjetunióban egy ideig a propagandagépezetben dolgozott, később Párizsban élt, harcolt a spanyol polgárháborúban, ahol halálra ítélték. Kalandos, a baloldali szimpátiáktól nem mentes előmúltja csak még hitelesebbé teszi későbbi aktív kommunistaellenességét. Merthogy Arthur Koestler elszomorító tapasztalatai alapján kiábrándult, így egész további életét a kommunizmus elleni harcnak szentelte. Nem is eredménytelenül, hiszen ha nincs a Sötétség délben című könyv óriási sikere, talán Franciaországban sem lehet megakadályozni a kommunisták győzelmét. Schmidt Mária hangsúlyozta: szeretnék, ha Koestler diktatúrák elleni munkássága minél szélesebb körben ismertté válna, mivel a kommunizmus évtizedei alatt tiltott szerző volt, könyveit még a határon elkobozták. A program címe: Az évszázad és a diktatúrák tanúja. Tekintettel arra, hogy az életmű közös európai örökség, egy német és egy lengyel intézettel együtt pályázatot nyújtottak be az Európai Unióhoz a támogatás elnyerésére.
Az eddig elszabotált múltfeltárás talán a magyar politikai életben is megindul a jelek szerint. Az MSZP – sokak meglepetésére – végre-valahára kinyilvánította abbéli szándékát, hogy minden ügynökjelentést, állambiztonsági iratot nyilvánosságra hoznak. Természetesen szakmai körökben megfogalmazódtak adatvédelmi aggályok a megfigyeltek személyiségi jogaival kapcsolatban, így Schmidt Máriát, a közelmúlt történelmének szakértőjét az átvilágítási törvény módosításának esélyeiről is megkérdeztük. A történész úgy vélekedett: a rendszerváltozás után közvetlenül kellett volna ezt a nyilvánosságra hozatalt megtenni. Ha viszont eddig tudott várni a politika, úgy közös kötelesség, hogy olyan törvénymódosítás szülessen, amely valóban a jó célt szolgálja. Szerinte ugyanis csak komoly forráskritikával szabad kezelni olyan jelentéseket, vallomásokat, amelyeket kínzással, embertelen módszerekkel szedtek ki a delikvensekből. Schmidt Mária arra is felhívta a figyelmet, hogy az ügynökjelentések értelemszerűen sok valótlanságot is tartalmaznak, hiszen egy besúgó állandó teljesítménykényszerben élt. Megeshet például, hogy valaki az azóta elhunyt házastársáról szóló jelentésben esetleg azt olvassa, hogy félrelépett. Pedig lehet, hogy az egészből semmi sem igaz, csak az ügynök ily módon akarta feltupírozni saját jelentőségét.
A történész fontosnak nevezte, hogy a struktúra, a rendszer igazi működtetőiről is lehulljon a lepel ennyi év után. A besúgók ugyanis nem saját szakállukra dolgoztak, tragikomikus azt gondolni, hogy mindenről ők tehettek. A rendőrség, az állambiztonsági szolgálatok és az MSZMP különböző szintű szervezetei irányították a munkát, így például a részben az utódpárt MSZP-nél meglévő iratok is a vizsgálódás tárgyát kell hogy képezzék. A történésznek az a véleménye, hogy a kormánypártok a nekik tetsző politikai eredményt nem képesek kihozni a PR-célból újra felmelegített ügyből. Szerinte a koalíció értelmiségi holdudvara eléggé meg fog lepődni az eredményeken. Felvetettük: ha csak a besúgókat érné megvetés, megbízóikat, parancsnokaikat pedig nem, az olyan lenne, mintha Hitlert és Sztálint felmentenénk, hiszen nem ők, hanem a közkatonák húzták meg a ravaszt. Schmidt Mária úgy reflektált: a baloldal szerint a totalitárius rendszerekben mindig a fejétől bűzlött a hal, kivéve nálunk. Érdekes módon szerintük ez csak a náci, illetve részben a sztálini diktatúrában volt a jellemző, Magyarországon a fej sosem volt büdös, minden rosszat az alávetett társadalom követett el, ők, a pártállami elit semmit. Azt a színikritikust, aki évtizedeken keresztül jelentéseket írt kollégáiról, vagy azt az írót, aki baráti körének legbizalmasabb titkait súgta be, azonban nem kellene mentesíteni bűneinek következményei alól – jelentette ki a szakember –, hiszen ügynöki tevékenységük nélkül tehetségük kevés lett volna ahhoz, hogy szakmájukban érvényesüljenek. Tar Sándor ma már hősi cselekedetként próbálja feltüntetni besúgótevékenységét. Schmidt Mária szerint – bár nem volt számára túl nagy meglepetés Molnár Gál Péter múltja – innentől nem lehet tudni, mikor dorongolt, becsmérelt egy színészt feladatból a főkritikus, esetleg személyes tragédiákat generálva ezzel. A főigazgató attól tart, hogy a baloldalbarát média szokása szerint egyeseket majd szinte megdicsőít, piedesztálra helyez, s így tovább fokozza az emberek szkepticizmusát és bűntudatát a múlttal kapcsolatban.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
