Olyan kézikönyvek születtek Nagy Pongrác tollából, amelyek joggal foglalhatják el mindenki asztalán azt a helyet, amit minden angolszász területen az egynyelvű szótárnak szokás fenntartani. E könyvek – A rendszerváltás gazdaságpolitikája és A gazdasági rendszerváltás a kispadról – problémákat vetnek fel, megoldásokat kínálnak, de egyik legfontosabb funkciójuk, hogy a szerző vitapartnerül kínálja magát, és érezhetően igényt tart minden szakképzettségű és műveltségű ember vagy mindennapjaink túlélőshow-ját a megélhetésért kényszerűségből művelő állampolgár véleményére. Mindezt Nagy Pongrác – aki többek közt Párizsban, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD), továbbá a Nemzetközi Valutaalap megbízásából és az ENSZ alkalmazásában dolgozott több fejlődő országban – kellő alázattal teszi, bevallva, csupán a rendszerváltás hajnalán, 1990-ben tért haza és szembesült a magyar valósággal. De ez talán előny is, mint ahogy Henrik Ibsen is azért tudta drámáiban a norvég problémákat világosabban látni, mert nem hazájában élt. Mindenki tehát kiegészítheti saját tapasztalataival a nyolcvanas évekbeli előzményeket, de azt fogja tapasztalni, sok sejtésünk bizonyulhat igaznak, hiszen a pártállami vezetés a mi szemünk elől még a kulcslyukat is elzárta.
Nehéz nem beleesnünk a kezdő filmkritikus hibájába, aki nagy igyekezetében a film összes poénját lelövi az olvasó szeme láttára. Így aztán szigorúan meg kell maradnunk a szellemi étvágygerjesztés mezsgyéjén.
A könyv sokkterápiát gyakorol, de ezúttal mindez nem kellemetlen. Rögtön leszögezi, ami sokak legbensőbb meggyőződése: a gazdasági rendszerváltás áldozatai elkerülhetők, fölöslegesek és értelmetlenek voltak. Hogy azért mégse érezzük baleknak magunkat, kimutatja: a harmincas évekbeli nagy világgazdasági válságnál is súlyosabb helyzet következett be az átmenet során. (Ezt átvészelni legalább sikerélmény). A szocializmustól gazdasági dogmatizmust örököltünk, s a dogmák újratermelődtek a vezetésben. Valóban, ismerős közhelypaneleket olvashatunk, hallhatunk minden nap, de végre megcsontosodott dogmaként tekinthetünk rájuk. Ilyen szívós dogmák például, amelyek azt variálják, hogy eleve rossznak, esélytelennek és külföldi segítségre szorulónak kellene tartanunk saját hazánkat, vagy hogy a válság szükségszerű és elkerülhetetlen.
Sajátos „Heuréka! Értem” érzést okozhat a monetarizmus és neoliberalizmus szenvtelen leírása – olyan szenvtelen, amit ez a két, sajátosan összefonódott irányzat, amikor az inflációellenesség jegyében egyre szorosabbra húzza a nadrágszíjat a társadalom dereka körül, ráadásul az utóbbi az állam szociális és oktatási feladatait sem ismeri el. (Akkor mi marad?)
A globalizáció olyan fogalom, amivel mindenki dobálózik, de jelentőségét, pozitív és negatív hatásait átlátni kevesen képesek. Íme, nem állunk már eszköztelenül a világból érkező kihívásokkal, a spekulációval, a multinacionális vállalatok térhódításával szemben.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) meghatározó szerepet töltött be hazánk gazdasági fölzárkózásában. Hogy milyen meghatározót, azt Bokros Lajos sztárpénzügyminiszter kapitális baklövésének következtében mindenki megtudhatta. Egy stréberkedő, angolra rosszul lefordított tanulmányban ugyanis fölvázolta gazdasági stratégiáját, ami a reálkeresetek és a foglalkoztatás csökkentését, az elszegényedést irányozza elő, egybecsengve a késő Kádár-rendszer MSZMP-tervezeteivel. A vállveregető IMF-válaszlevelet ráadásul szokatlan módon a sajtóban lehozta. És itt juthat el az olvasó ahhoz, hogy ezek szerint az áldozatok valóban értelmetlenek voltak, hiszen a megszorítást továbbra is csodafegyvernek tekinti a jelenlegi politikai vezetés. Hozzáfűzhetjük: a Bokros-csomagot a bőrünkön inkább destabilizációs, de még inkább szegénységstabilizációs intézkedésként érzékeltük, s nem is tévedtünk, hiszen az inflációtól kezdve a munkanélküliségig szinte minden negatív mutatót fölturbózott. Sőt, még a végre meginduló, 2,7 százalékos gazdasági növekedést is „túlfűtöttségként” értékelte a minden ellenkező híreszteléssel szemben szerény szakértelmű Bokros, és sikerült is leállítania. A világtörténelemben páratlan módon olyan jövedelempolitika valósult meg, amelynek során a tehetősebb néprétegek (lásd: régi nómenklatúra) felé áramlottak a források, kedvezmények, nem pedig a rászorulókhoz. A szocialista szakemberlegenda persze Surányit Györgyöt is segítette a Magyar Nemzeti Bank vezéreként, de nézzük csak meg tételesen, menynyi melléfogása volt, amiről természetesen kizárólag Nagy Pongrác könyvéből értesülhetünk. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy munkásságát eddig sűrű hallgatás övezte.
A jó kézikönyv alapvető ismérve, hogy arra a problémára is találunk benne megoldást, ami a kiadáskor még nem is létezett. Tanulságos visszatekinteni arra a szívósságra, amivel a baloldal mindig elérte, hogy a pénzügyi kulcspozíciók élén csak az általuk delegált bizalmi emberek állhassanak, s az eszközökben a lemondatás és a törvénymódosítás (sőt mozgalomszervezés, utcai politizálás) mindig is rugalmasan szerepelt.
Mindezek ellenére a Világbankról szóló oldalak is tárgyilagosak, hiszen ez az intézmény saját maga ismerte be tévedéseit, amelyek pedig Magyarországra is hatással voltak.
Utólag könnyű okosnak lenni – szoktuk mondani magunkról, s az 1989-es magyar gazdasági helyzet értékelésénél nyugodtan bevallhatjuk: itthonról mi is egész derűlátóak voltunk, s csak később derült ki a kozmetikázás. Hogy még a szellemi infrastruktúrát is rózsaszínűbbnek láttuk, bizonyítja az elfogulatlan Nagy Pongrác sommás megállapítása: a magyar gazdaság irányítói sem ismerték jobban a piacgazdaságot, mint a lapok gazdasági rovatainak vezetői. Hozzátehetjük: ezek szerint az 1968-as gazdasági reform a többszöri politikai visszarendeződés után, a D–209-hez hasonló fedőfoglalkozású pénzügyérek között már csupán Potemkin-falként takarta el a valóságot a Nyugat árgus szemei elől, hogy közben a magyar társadalomból még az írmagját is kiirthassák a természetes, történelmileg kialakult vállalkozói ösztönnek. (Potemkin építtette a cári időkben azokat a kulisszafalvakat, amelyek azt voltak hivatottak elhitetni a nyugati látogatókkal, hogy „nagy a jólét”). Pedig ugyanez a józan paraszti ész helyesel bennünk akkor, amikor ahhoz a részhez érünk, hogy az átmenet idején nem volt infláció minden áremelkedés mögött. Hozzátehetjük: ha már a bérek nem érték el a nyugati szintet, az áraknak valahogy be kellett hozniuk a lemaradást a liberalizáció idején. Hogy képszerűen fogalmazzunk: olyan volt ez a sokkterápia, mint amikor a csupán felcser képzettségű önjelölt orvos mindenre az érvágást alkalmazza – még az egészséges embereken is.
Kellő bátorság kellett ahhoz – mint Nagy Pongrác műveiben tanúi lehetünk –, hogy valaki a széles közönség számára is érthetővé teszi a pénzpolitika, a költségvetés legbelsőbb bugyrainak működését. Hiszen az államadósság kérdése évtizedek óta – kényszerűségből – közbeszéd témája, az emberek nyilvántartják, mennyi kölcsönt vettünk fel és mennyi kamatot kell kinyögnünk. Az adósságkönnyítést a szerző pedig – mint szakértő – egyáltalán nem tekinti tabutémának, s azt is demonstrálja, milyen pénzügyi lépések vezethetnek az eladósodás növekedéséhez, illetve csökkenéséhez.
Szép dolog a becsületesség, a pénzügyi korrektség, ám soha nem szabad kikosarazni azokat, akiknek van elképzelésük arról, mit kell tenni, ha (mint például korábban Lengyelország, egyes latin-amerikai államok vagy most Irak esetében) adósságelengedés vagy -átütemezés hull az ölünkbe – s talán nagyon óvatosan mi is tehetünk valamit ennek érdekében. Még most sem késő. Nem árt emlékeztetni rá: a hihetetlen mértékű adósságtömeget a szakértelmet nélkülöző kommunista pártállam halmozta fel a rendszerváltozás előtt, s ezt a terhet cipeljük azóta is. Az sem árt, ha résen vagyunk: jórészt ugyanazok az emberek töltik be a fontos gazdasági vezetői funkciókat, mint a diktatúrában. A különbség csak annyi, hogy ők az elszegényedésnek, a balfék gazdaságpolitikának nem kárvallottjai, hanem haszonélvezői lettek.
Az európai integráció tekintetében viszont ténykérdés, hogy nem egzakt kalkuláció, számvetés, hanem ideológia, illúzió alapján csatlakoztunk az Európai Unióhoz. S persze nem az elérhető legjobb feltételekkel, továbbá felkészületlenül, köszönhetően az ismét regnáló baloldali kurzusnak.
Hogy a közfigyelem központjában álló témák (foglalkoztatottság, lakáshelyzet, bűnözés) gazdasági vonatkozásairól is elemzéseket kapunk, bizonyítja: Nagy Pongrác nem idegenkedik a részletek ördögétől, s hajlandó szűkebb szakterületekig lemenni, nem becsülve le például a mezőgazdaság jelentőségét.
S hogy mi a helyzet vágyaink netovábbjával, a fenntartható gazdasági fejlődéssel? Ehelyett sajnos a hibás gazdaságpolitika okozott sokszor válságot, tetejébe még „meg is ideologizálták” szaktekintélyek, mintha a káosz szükségszerű lett volna.
Annyit azért hozzátehetünk: az átmenet idején nem az ország, hanem a KGST-színvonalra beállított áruk és szolgáltatások váltak versenyképtelenné, szembesülve a világpiaci kihívással. Kész csoda, hogy ilyen pénzügyi megszorításokkal a szerkezetváltás, átalakulás egyáltalán végbe tudott menni.
Talán mégsem „vette le a kezét Mária országunkról”, mint azt a jelenlegi kormányfő állította egy szokásosan suta nyilatkozatában?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
