Elhárítás

Na végre! – az MSZP olyan javaslattal állt elő, amellyel első pillantásra egyetérthetünk. A párt munkacsoportja olyan jogszabály-módosítást készít elő, amely lehetővé tenné a történeti levéltár állambiztonsági iratainak megismerését korlátozás nélkül. Minden ügynökről, aki 1944. december 21. és 1990. február 14. között a III-as főcsoportfőnökség állományába került, lerántanák a leplet. Derekas, dicséretes szándék, mondjuk első pillantásra, bár helyeslő lelkesedésünk azonnal átvált a józan és megfontolt bizalmatlanságba. Mitől támadt hirtelen ez a nagy múltfeltáró buzgalom lendületes szocialistáinkban, akik tizenöt éven át vonakodtak, sőt, iszonyodtak a múlt megismerésének puszta gondolatától is? Hiller István magyarázata, miszerint most van rá politikai szándék és akarat a párt vezetésében, akkor érne valamit, ha rávilágítana az akarat mögött meghúzódó hátsó szándékra, hiszen senki nem gondolhatja komolyan, hogy az MSZP-nek spontán őszinteségi rohama van. Tapasztaltuk, hogy az érintettség kiderítése lepattant az öntudatos szocialistákról, ezért nem számíthatunk arra, hogy a párton belül különösebb felfordulást okozna egy minden eddiginél szélesebb körű átvilágítás. Ugyanakkor az eddigi gyakorlat tarthatatlan. Szivárogtak, csurrantak-cseppentek az információk. Mára nagyjából kéttucatnyi emberről derült ki minden kétséget kizáróan, hogy ismerőseiről, kollégáiról, barátairól, családtagjairól jelentéseket írogatott, illetve olvasgatott, s ez a százezres nagyságrendűre becsült hálózat esetében valóban csak hisztériakeltésre alkalmas, igazságtalan, méltánytalan és értelmetlen eljárás. A tabuk és korlátok nélküli nyilvánosság lenne a tisztességes megoldás, ha csak a lihegő önkéntesekről, s a jelentgetéseiket felhasználó apparátus tagjairól volna szó.

Ám az MSZP nem csak őket ismertetné meg a széles közvéleménnyel. Nyilvánosságra hozná az egész III-as főcsoportfőnökségről fennmaradt adathalmazt, amiről egy biztonságpolitikai szakértő lakonikus tömörséggel megállapította: hazaárulás. Ugyanis, ha az egykori elhárítók és hírszerzők neve, beosztása, nacionáléja kiderül, akkor összeomolhat a jelenlegi elhárítás és hírszerzés is. S akkor nemcsak a honi titkosszolgálatok feje fájna, hanem az imádott szövetségeseké is. Valaha, a boldog kádári békeidőkben az a mondás járta a politikailag jól értesült körökben, hogy nem minden belügyes külügyes, viszont minden külügyes belügyes. A magyar szolgálatok kiválóan működő harcálláspontokat építettek ki, főleg az arab világban, még a létező szocializmus idején, s nem titok, a rendszerváltozás után ezeket a bázisokat az új, baráti szolgálatok jórészt átvették. Azzal sem sértjük az állambiztonság érdekeit, ha eláruljuk, a terrorizmus elleni világméretű harcból hazánk nem kizárólag parkőr és vízhordó alakulatokkal veszi ki részét, sokkal inkább hírszerzési adatokkal. A demokráciát fegyverrel kiterjesztő, újonnan megszületett béketábor aligha venné jó néven, ha az MSZP a sarki fűszeresre állított besúgó mellett a damaszkuszi rezidens nevét is nyilvánosságra hozná. Barátságtalan gesztusnak tekintené az amúgy barátinak elismert MSZP-től.

Ezért kezeljük mi is óvatos visszafogottsággal a szocialisták túláradó igazságvágyát, mert vagy az a szándékuk, hogy az országnak ártalmas, nemzetközi botrányt kavarjanak, vagy arra játszanak, a belső elhárítás mocskának lényegéről ezután se derüljön ki semmi.