Ezerkilencszáznegyvennégy november 15-én avatták a szentkirályszabadjai repülőtéren. A M. Kir. Horthy István Repülőakadémia végzős hallgatója volt, tartalékos állományban lévő sorkatona, aki december elejétől a Csorna és Bősárkány közötti hadirepülőtéren teljesített szolgálatot, és az utóbbi falu egyik parasztházában lakott. Egyetlen gyerek volt a családban, aki a szülői tiltás ellenére gyerekkori álmát valósította meg. 1943. július 16-án vezetett először – egyedül – gépet. Harci bevetésre azonban sosem került, igaz, többször átrepült az ellenséges csapattestek felett.
Váratlanul jött az ötlet. A helyi malomtulajdonosnak volt egy csinos lánya és egy bogárhátú Volkswagenje. Pethő László udvarolt a lánynak, ezért aztán kölcsönkapta az autót, hogy két napra a szüleihez látogathasson Budapestre. Szabadság és eltávozás akkor már tilos volt, de a rossz időjárás miatt a gyakorlórepüléssel sem kellett számolni. Remélhette hát, hogy nem fogják keresni. Őt és barátját, Benda Lajost. Terveik szerint, hogy az igazoltatásokat elkerüljék, 25-én éjjel már indultak volna vissza a fővárosból.
December 24-én a hajnali szürkületben érkeztek meg a Lukács fürdő elé. Útközben a németek megállították őket, de az egyenruha és a „futárszolgálatról” kifundált mese hatott. A két fiú elvált egymástól, de megállapodtak, hogy telefonon majd megbeszélik a visszaindulási időpontot.
Pethő László a Volkswagennel továbbhajtott a Lágymányosi utca 16-os számú házhoz. Nagy volt a meglepetés és az öröm, amikor beállított a szülei otthonába. Békében telt a szenteste, másnap pedig Pethő felhívta Bendát telefonon, és ártatlanul kérdezte: „Hová menjek érted?” „Meg vagy te őrülve?” – replikázott a barátja. „Mi az, hogy meg vagyok őrülve?” „Ha nem tudnád, éjfél óta bezárult Budapest körül az ostromgyűrű.” „Ne beszélj! … Most mit csináljunk?” „Amit akarsz. Bújj el, tűnj el, találj ki valamit…”
Pethő László nem akart hinni a barátjának, ezért a közeli Hadik laktanyában is informálódott. Kiderült, hogy igaz, amit Benda Lajos állított. Dobogókőn bezáródott a gyűrű. „Most mit csináljak?” – kérdezte a laktanyában is egy főhadnagytól. „Jelentkezzen!” „Hol?” „Az oroszoknál” – javasolta a főhadnagy. Rossz tréfa volt – véli ma is. Azt viszont tudta, hogy a távolfelderítők a budaörsi repülőtéren tartózkodnak. Irány Budaörs. De nem jutott túl messzire. A későbbi Osztapenko-szobor környékén németek ugráltak ki az árokból, és tudatták vele, hogy a budaörsi repülőtér gépeit a Kamaraerdő felől már megsemmisítették az oroszok. Látni lehetett az égő repülőgépek füstjét.
Visszafelé a Vérmező mellett vitt el az útja, és észrevette, hogy egy Storch gyártmányú repülőgépnek jár a motorja. Odarohant. Ketten ültek benne. „Az isten szerelmére, adjatok nekem egy Bückert – mondta. – Azzal én kirepülök, s majd vissza is hozom egy másikkal.” „Jó, jó – felelték –, de a 4-es számú önálló műhely parancsnoka, Vasi százados úr, aki engedélyt adhat, a Daróci úton található.” (Hozzájuk tartozott a Storch is.) Ment a Daróci útra. Szerencséje volt, mert Vasi százados éppen egy jelentést akart küldeni Pápára, a légierő parancsnokságra, és Pethő László vállalta, hogy eljuttatja.
Már melegített a Vérmezőn a „Bükcsi”, amikor egy őrmester lépett oda Pethő Lászlóhoz. „Zászlós úr – mondta –, Antonigel Guidó szakaszvezető jelentkezem. Ki tetszik repülni?” „Igen” – felelte. „És egyedül?” „Igen.” A szakaszvezető elmondta, hogy ő is a családjától akart elköszönni… És beült Pethő László elé. Abban az időben a Vérmező még füves terep volt, és nagyjából kétszáz méter elég volt, hogy a Bücker 131-es felszállhasson.
Elstartoltak a Vérmező Krisztina felőli részén, a mai Moszkva tér, illetve a postaépület felé. 1944. december 28-át írtuk. De a repülőgép vezetője tisztában volt azzal, hogy ebben az irányban nem tud tovább húzni, mert az oroszok már a fogaskerekűnél állnak. A postaépület tornya is fenyegetően nézett vele farkasszemet. Ezért aztán jobbra fordult, a Margit körút irányába, majd 150 kilométeres utazósebességgel haladva a Margitsziget fölé került. Tudta, hogy itt nem kell félnie. Elég ködös volt az idő, lassan körözve felment 1800 méterig. Ebben a magasságban tért rá a Pomáz felé vezető útra, de a dobogókői turistaház felől géppuskatűz fogadta. Késő délelőtt volt, 11-12 óra. És nagyon hideg. A Bücker pedig nyitott volt, ráadásul Pethő László a vékony kimenőruhájában vezette a gépet. Elkezdte ide-oda rángatni a „Fűrészt” (a motoros repülőgépeket nevezték így), majd a Dorog–Tokod útvonalon közelített az országútra. Attól tartott, hogy útközben egy felderítő vadászgéppel találkozhat, amelyik úgy lelövi, mint egy luftballont. Ezért, no meg a rossz látási viszonyok miatt „fél másodikon” (tájékozódási lehetőségek híján a vasúti sínek mentén), öt-hat méterre a földtől utazott.
De szerencséje volt. A győri Mávag Gépgyár kis repülőterén landolhatott. Amikor kiszállt a gépből, azonnal a földre huppant. A mínusz hét-nyolc fokos hidegben elgémberedtek a végtagjai, és csak nehezen tudott lábra állni. Antonigel Guidó innen autóstoppal – és Vasi százados jelentésével – ment tovább Pápa felé. Pethő László pedig valamivel később, egy légiriadót átélve, rövidesen megérkezett a bősárkányi repülőtérre.
A leszállást követően azonnal bement a parancsnoki irodába, és Telbisz Loránd századosnál jelentkezett. „Százados úr – mondta –, Pethő László tartalékos zászlós alázatosan jelentem, megérkeztem Budapestről, két fölszállással.” Telbisz végignézett rajta, és a szemébe vágta: „Zászlós úr, adja át az oldalfegyverét! … Le van tartóztatva. További parancsig nem hagyhatja el a szálláshelyét.” És még hozzátette: „De hát miért csinálta ezt, zászlós úr?”
Írnok be, felvették a „tényvázlatot”. Pethő László azzal védekezett, hogy szeretett volna elbúcsúzni a szüleitől, akiket talán sosem láthat már az életében. De – mint a tények bizonyítják – mindent megtett, hogy visszaérkezzen. Ha azonban az eredeti terv sikerül, senki sem tudta volna meg, hogy nem tartózkodott a szálláshelyén.
A fiúk azt javasolták neki: szökjön meg, mert különben hadbíróság elé kerül. Marhaság – gondolta –, nem kockáztathatja meg a szökést. Január 2-án jött a parancs, hogy „soron és renden kívüli díszben” menjen a bősárkányi repülőtérre, mert Osskó Zénó osztályparancsnok várja Hegyfaluban. Visszakapta az oldalfegyverét. „Őrnagy úr – kérdezte Telbisz Lorándtól –, ki a repülőgép vezetője?” Az őrnagy ránézett. „Tudtommal a zászlós úr tud Focke Wolf 58-ast vezetni…” A teli tankkal el tudott volna jutni Anconáig, az angol–amerikai csapatokig. A mai napig meg van győződve arról, az őrnagy azért döntött így, hogy megmenekítse a halálbüntetés elől. Tudniillik egyedül vezette a gépet.
Mikor leszállt a „Fokával” Hegyfaluban, fagyos volt a talaj, meg az idegesség is okozta, hogy a gép farok-kerék hidalása eltört. Mindjárt jelentkezett a segédtisztnél, és várakozott. Egyszer csak kitárult Osskó Zénó irodájának az ajtaja, és kipenderült rajta Gyenes László százados, aki az akadémián Pethő László parancsnoka és kiképzőtisztje volt. Az előtérben ülő fiatalembert kedvencei között tartotta számon. „Hát te mit keresel itt?” – kérdezte mély hangon, vidékies akcentussal. „Alázatosan jelentem, osztályparancsnoki kihallgatásra jöttem Osskó őrnagy úrhoz ezért és ezért.” „Ja, te vagy az?! Hát erről beszél az egész légierő!… Hogy Budapestről megérkeztél…” Pethő László tudta, hogy Gyenes és Osskó a régi időkből ismerik egymást, ezért bátorkodott kinyögni a következőt: „Százados úr, nem lehetne valamit szólni az őrnagy úrnak?” „Na, várjál csak…” Visszament és két perc múlva kitárta az ajtót. „Menj be!”
Bement. Osskó Zénó egyedül ült az íróasztalánál. Szabályos jelentkezés következett, majd az őrnagy felolvasta a tényvázlatot. „Ez így megfelel a valóságnak?” – kérdezte. „Igazán nem számítottam arra, hogy így alakul – mondta Pethő. – Budapestről csak kirepültem, és visszamentem az állomáshelyemre.” Az őrnagy le-föl sétált, és gondolkodott. „Kérem, menjen ki és várjon” – mondta végül. „Egy pillanat, zászlós úr… – állította meg. – Tud maga németül?” „Alázatosan jelentem, tudok.” „Na, akkor fordítsa le ezt nekem” – és elétett egy szöveget, amelyben az állt, hogy ki kell települniük Zeltwegbe. Először egy Vorkommando megy ki, a németekkel megtárgyalja, megszervezi a részleteket. „Vállalja? Mert ha ezt jól elintézi, eltekintek a tényvázlat továbbküldésétől.” Kicsúszott a száján: „Hülye leszek nem vállalni.”
A Vorkommando három tagja – Pethő László vezetésével – kiment Zeltwegbe. Később aztán követték őket a többiek is. Sőt egy hadbíró is érkezett a városkába. Elterjedt, hogy valakit le akarnak tartóztatni. Pethő László élénken faggatódzott: „Kiről van szó?” „Egyedül én tudom – felelte Gráf Szilveszter nevű barátja (a Vorkommando másik tagja), akinek a keleti arcvonásai miatt „Tokió Riki” volt a beceneve –, mert nekem kell letartóztatnom.” Másnap Pethő László volt az ügyeletes. Kilenc milliméteres Mauser pisztolyát a derékszíjjal éppen felakasztotta a fogasra, amikor „Riki” belépett. „Na, most megyünk!” – mondta. „Mondd meg már, hogy kit kell letartóztatni?” – kérlelte Pethő. „Te hülye, hát téged!…” – kapta meg a választ. Elállt a lélegzete. Azt hitte, a barátja viccel. Állandóan egy Baby Browningot hordott a nadrágzsebében. Ez volt a „für alle felle”. Akkor már ugyanis nem lehetett tudni. Abban a pillanatban azonban, amikor nyúlt a zsebe felé, „Riki” előkapta a szolgálati fegyverét. „Na, emeld csak fel a kezedet, és nem kapod elő a Browningodat.”
Bevezették egy irodahelyiségbe, ahol már ott ült a hadbíró és az írnok. Felolvasták a tényvázlatot, és megtárgyalták, ami történt. Újra el kellett mondania, hogyan repült ki Budapestről, és mindazt, ami előtte és utána történt. Az ítélethozatalig kivezették a teremből. De amikor kivágódott az ajtó, a társai – köztük Osskó Zénó osztályparancsnok – már nem bírták tovább nevetés nélkül.
Tréfának szánták a színjátékot…
Belegondolni is rossz – mondja ma –, ha a Browning korábban a kezébe kerül…
Befejeződött a háború, és a Zeltwegbe bemasírozó szovjetek kiadták az útjukat. Volt, aki a környéken maradt, mások nyugatabbra tartottak, ismét mások – köztük Pethő László is – elindultak haza. Először – szabadon – autóval, vonaton, aztán már – fogolyként – gyalog, mígnem a Volga partján, Szaratovban kötött ki. 1948-ban került vissza Budapestre. A hazafelé vezető úton, Máramarosszigeten egy kollégájával találkozott, aki Budapest körbezárása után két társával próbált meg kijutni, de az oroszok lelőtték a Storchot, és a katasztrófát csak ő élte túl. Az utolsó sikeres repülés Pethő László nevéhez fűződik.
Az egykori sportember 1998 karácsonya óta tolókocsiban közlekedik… De mindig csillog a szeme, ha élete legnagyobb szerelméről, a repülésről beszélgetünk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
