Oroszország talán legnagyobb, de mindenképpen leggyűlöltebb ellensége manapság Samil Baszajev. Az egykori moszkvai „üzletemberből” a legvéresebb kezű csecsen szeparatista vezérré vált harctéri parancsnok nevéhez fűződik a bugyonnovszki kórház elfoglalása (1995), a csecsen alakulatok dagesztáni betörése (1999), a moszkvai Dubrovka színházban lezajlott túszszedés (2002), az ezt követő év véres öngyilkos merényletei, majd mindezt betetőzendő két repülőgép felrobbantása és a szeptemberi beszlani tragédia. Az orosz hatóságok ezután tízmillió dollárt tűztek ki a terroristavezér fejére, ez idáig eredménytelenül. A Baszajev vezette szeparatistáknak ugyan legfeljebb 1500 harcosuk van a déli hegyekben, támogatóik száma azonban ennél jóval nagyobb. Az orosz belügyi szervek listáján több mint tízezer olyan személy neve szerepel, akik aktívan segítik a harcosokat a rejtőzködésben. Mindehhez járul, hogy a több százezres oroszországi csecsen diaszpóra „harci adóján” kívül Baszajev saját bevallása szerint is számíthat külföldi, főként arab országokból és Törökországból származó pénzekre, de hosszú évekig az Egyesült Államokkal az élen jó néhány nyugati demokrácia is finanszírozta a szeparatistákat. Ezenkívül tény, hogy sok, még ma is a háborús romantika bűvöletében élő csecsen, különösen a fiatalok szemében ő az oroszok ellen folytatott, három évszázada elkezdődött háború modern ideálja. Mások, az évtizedes háborúba belefáradt és élni akaró többség inkább fél tőle, hiszen egyik oldalról a szövetségiek, a másikról Baszajev harcosai szorongatják. Nagyjából így áll a helyzet a fegyveres ellenállással, miközben az újjáépítés a viszonylagos stabilizálódás közepette is vontatottan halad. Ehhez járul, hogy az immár a hivatalos Amerika által szintén terroristának tekintett Baszajev általános háborút hirdetett Moszkva ellen a hatalmát a szeparatisták között is lényegében elvesztett egykori elnök, Aszlan Maszhadov politikai fedezékében. Mindez a gyakorlatban véres terrorcselekmények sorát jelenti, amelyek beszennyezve Samil imám egykor a függetlenségért magasra emelt zászlaját, mindinkább eltántorítják a világot a csecsenek ügyétől. A beszlani tragédia ebben a tekintetben is mérföldkő. Nemcsak a tárgyalás amúgy is minimális esélyét nullázta le végképp, de azt is jelentette, hogy az eddig e kérdésben ingadozó politikusoknak és a jóérzésű, a szabadságért folytatott küzdelmet teljes mellszélességgel támogatóknak egyaránt le kell számolniuk a csecsen függetlenségi harc romantikus eszméjével. A birodalom elleni háborút ugyanis maga alá temette a Kaukázus zűrzavarában gyenge pontokat kereső, az utóbbi években újabb harcálláspontra talált iszlám radikalizmus. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy már a kiindulási pont sem volt teljesen tiszta. A Szovjetunió szétesésének éveiben ugyanis Csecsenföld a szeparatizmus leple alatt „fekete lyukká”, egyfajta „kalózállammá” válik, amelynek meghatározó eleme a kriminalitás.
Mindezek mellett is a Kaukázusban évtizede zajló események vitathatatlanul legfontosabb komponense a csecsenek tragikus múltbeli sorsa. A XIX. században több mint ötven éven át tartott a kíméletlen, iszonyú emberveszteséggel járó háború. Ezt követően Samil imám harcosai átéltek egy általuk csak „mohadzsirként” emlegetett exodust, amelynek következtében jelentős számú diaszpóra alakult ki Törökországban és a Közel-Keleten. A múlt században csapások sora érte a csecseneket. Itt elsősorban az Észak-Kaukázus összes lakójának 1944-es deportálásáról kell beszélni, amely maradandó nyomokat hagyott e nép történelmi emlékezetében, mély bizalmatlanságot keltett a központi, sőt általában mindenféle hatalom iránt. Az 1957-es visszatelepítés lehetőséget kínált a sebek begyógyítására, az állami szervek felemás intézkedései következtében azonban ez is taposóakna lett a hatalom számára – fogalmaz Jelcin elnök egykori nemzetiségügyi szaktanácsadója, Szergej Sahraj. Ez az akna pedig pontosan akkor robbant fel véleménye szerint, amikor a gorbacsovi szovjet vezetés ki akarta játszani az oroszországi autonómiák kártyáját a Jelcin vezette új, demokratikus Oroszországgal szemben, és az autonóm köztársaságok státusát a szövetségi szovjet köztársaságok státusával egy szintre emelte. Ehhez járult, hogy a Gorbacsov-éra végén pártfőtitkárból nagy többséggel elnökké választott Doku Zavgajev elveszítette politikai egyensúlyát, amikor 1991-ben a puccsisták karjaiba omlott, s a győztesek az „antipuccsista” Dzsohar Dudajevet ültették a helyére. Mint az Oroszország-szakértő Szilágyi Ákos fogalmaz, Jelcin „augusztusi demokratái” nemcsak azt nem tudták, hogy a szovjet hadsereg néhai vezérőrnagyával, volt SZKP-taggal „törököt fogtak”, hanem azt sem, hogy mi a különbség a szuverenitás mint regionális és mint vallási-törzsi politikai követelés között. Ezenkívül azt sem sejtették, hogy mindez egy törzsi-vallási alapon kirobbanó csecsen polgárháború kezdetét jelenti.
Erre utalt nemrég Dudajev egykori harcostársa, Marjam Vahidova, felidézve a szakításukkor a csecsen elnökhöz írt elkeseredett levelét: „Minden értelmes ember láthatja, hogy ártatlan áldozatok testén taposunk, térdig gázolva a vérben, mindig ügyesen megtalálva, kinek a számlájára írjuk ezt a vérfürdőt. Ehhez a külső ellenség képét építettük fel magunknak, amely természetesen létezik, ám korántsem olyan félelmetes és agresszív, mint azt ma hirdetjük. A gátlástalanság közben az egekig ér. A mi áldozataink is ott fekszenek a kórházakban, ahol megrémisztjük, sőt akár le is lőjük az ápolókat, az orvosokat. Csodálkozol, hiszen állig felfegyverezted az egész köztársaságot! Fáj ma hallani, ahogy dicsekedsz forradalmunk vértelen győzelmével, miközben szép lassan elmerülünk ártatlan áldozataink vérében.”
De Moszkva átgondolatlan lépései természetesen elindították egy orosz–csecsen belháború lavináját is. A premodern, törzsi-nemzetségi társadalomszervezetét és erre épülő vallási tagoltságát megőrző tejpállam lényegében az államként fellépő archaikus közösségek korlátlan hatalmát hivatott legitimálni a világ előtt. Minderre rakódott – életveszélyes gyúelegyet alkotva vele – az elit szövetségkötése egy modern, az egész posztszovjet térségre kiterjedő maffiavilággal, amelynek csupán egyik, bár nem jelentéktelen részét képezte a csecsen maffia.
A helyzet tragikuma tehát Oroszország szempontjából az, hogy a központi hatalom korántsem csupán az egyre önállóbb Dudajevvel vagy az iszlám terjeszkedéssel, hanem részben legalábbis önmagával állt szemben. Csecsenföld sajátossága ugyanis, hogy az orosz kábítószer-kereskedelem legfontosabb tranzitállomása, és jelentős térség a kőolajvezeték-rendszer miatt is. Ezeket a tevékenységi köröket egészítette ki Dudajev a szovjet korszakból megmaradt fegyverek eladásával. Tény, hogy a szuverenitás három éve alatt az Oroszországban forgalomba hozott hamis pénzek 90 százalékát Csecsenföldön állították elő, a köztársaság területén 1700 tehervagont raboltak ki, a grozniji repülőtérről havonta 120 hivatalosan nem jegyzett repülőjárat indult, s az 1991–92-ben 25 milliárd dollár értékben innen exportált kőolaj árából egy cent sem jutott az államkasszába. A csecsen állam politikai függetlensége ebben az értelemben tehát nem jelentett mást, mint az Oroszországi Föderáció törvényeitől való függetlenséget. Csecsenföld ebben a globális alvilági rendszerben a közvetítő volt, biztosítva a szabad ki- és bejárást az orosz határokon. Dudajev tehát nagyon sokaknak jól jött. Nem véletlen, hogy az itt megtelepedett gengszterek olyan prominens üzletemberekkel álltak kapcsolatban, mint a Kremlbe bejáratos Borisz Berezovszkij.
Amint a közelmúltban a moszkvai nyílt utcán lelőtt orosz származású amerikai újságíró, Paul Klebnikov több helyütt fogalmazott: a csecsenföldi háború részben az évtized elején zajló nagyszabású moszkvai bandaháború egyenes folytatása volt. Erről beszélt már a később a haszavjürti békét megkötő Alekszandr Lebegy is. Szerinte Dudajev már elég erősnek és hatalmasnak érezte magát ahhoz, hogy ne osztozzon moszkvai támogatóival a zsákmányon. A tábornok megemlíti Csecsenföld megszállásának egy másik lehetséges indítékát is: úgy véli, ezzel akarták leplezni a katonai vezetésben eluralkodott korrupciót. A szovjet hadsereg Németországból való kivonulásakor ugyanis több ezer páncélozott harci jármű került a feketepiacon keresztül Jugoszláviába. Mások már a második csecsen háború kapcsán emlegetnek némiképp hasonló indokot, mondván, az újjáépítési pénzek elsikkasztását kellett fedezni egy újabb rombolással. A káosz mögött álló érdekekre utal Moszkva elszánt bírálója, Anna Politkovszkaja újságíró is, aki szerint a katonai vezető réteg számára ragyogó karriert, az alsóbb rétegek számára a fosztogatás szabadságát jelentheti Csecsenföld, a helyi kormánynak az újjáépítési pénzek jönnek jól, a tehetősebbek pedig mindezt megfejelhetik az illegális olajbiznisszel. Mindehhez járul, hogy természetesen a szeparatistákat sem csupán az eszme vezérli. E háborúból tehát nagyon jól meg is lehet élni. Talán ezzel is magyarázható, hogy miközben az invázió megindítása előtt nem sokkal Pavel Gracsov akkori védelmi miniszter azzal hencegett, egy ejtőernyős-zászlóalj két óra alatt beveszi Groznijt, ugyancsak elhúzódott a harc.
Nem kevésbé ellentmondásosak e háborúk politikai tanulságai sem. Már a fentiekből is látszik, hogy a háború megindítása – legalábbis ily módon – minden jogalapot nélkülözött. Moszkva némi türelemmel ezt akár meg is teremthette volna, ha hagyja hivatalosan is bebizonyosodni, hogy Dudajev állama törvényeket sért. Ehhez járul, hogy Groznij elfoglalásának brutalitása felélesztette és hosszú időre megalapozta a csecsenek oroszellenességét. Nem véletlen az sem, hogy Borisz Jelcin első elnöki ciklusát végigkísérte a háború, amelyből csak vérben gázolva és megszégyenülve sikerült kilábalnia Lebegy tábornok révén a haszavjürti békével. Ezután a csecsen oldalon volt a választási lehetőség, ám ezzel az egykor Magyarországon is hat évet szolgált, elnökké választott Aszlan Maszhadov nem tudott élni. A köztársaság 1996 és 1999 között de jure független volt, az orosz csapatok kivonultak, ám Maszhadovot maga alá gyűrte a belső hatalmi harc, valamint a radikális iszlám vahabiták térnyerése. Rendszere bizonyíthatóan kapcsolatba hozható nemzetközi terrorszervezetekkel. Erélytelenségének, a kaukázusi iszlám köztársaságról álmodozók megerősödő pozícióinak, valamint a mindezek következtében eluralkodó káosznak a logikus következménye Baszajev és Hattab egységeinek betörése 1999-ben Dagesztánba. A visszacsapás, a második háború megindítása, a rendteremtés iránti vágy ráadásul egységbe rántja a kilencvenes években szintén káoszba süllyedt Oroszországot, megteremtve Vlagyimir Putyin felemelkedésének pszichés alapját. A kezdeti lendület azonban lassan megtört, és az új orosz államfő sem volt képes lezárni e konfliktust első ciklusa végére. Csecsenföld kérdése a nemzetközi porondon is sok kellemetlenséget okoz számára, a Moszkva ellen meghirdetett terrorháború, az egyre sűrűsödő merényletek pedig azt jelentik, hogy még sokáig lesz kénytelen cipelni e keresztet.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
