Hogyan legyél (hu) m o r a l i s t a (62.)

B U B I K!
…Egészen ritka álomban volt részem… olyan vízió volt… hogy annak a mikéntjét elme föl nem foghatja… (46 éves…) (leírjam?) (…) (múlt idő). A Tomport játszó (Zuboly) mondja egészen halkan… hihetetlenül halkan… Ül a színpadon, de szinte belénk hajol, úgy suttogja…
Olyan vízió volt… hogy annak a mikéntjét elme föl nem foghatja… (Azt, hogy „a volánnál elaludt… s többé nem ébred fel” – átengedem a bulvárlapoknak), de „hogy mi álmok jőnek a halálban…” „ez – is – visszadöbbent…” (Most már szent az ivánéji álmod, István!) Évtizede vagy még régebb óta nem járunk színházba, most úgy hozta a sors, kétszer is ott voltunk, a Szentivánéji álom premierjén, és múlt szombaton a Három nővéren (az Új Színházban.) Majdnem az előadás legvégén behoznak egy koporsót és belefektetik Andrej Szergejevics Prozorovot, Hirtling Istvánt, Bubik játszótársát. S rá egy pár órára… Cegléd körül… frontálisan… („elme föl nem…”)
Hallgatom igazgatóját, konok ember volt… Kampánycsönd van… (és különben is nagy, nagy…), óvta a túlzott pol… kiállásától… a frontális ütközésektől… A bárót az előbb párbajban agyonlőtték… – mondja Csebutikin. Elmennek tőlünk… az egyik már egészen elment… mindörökre… mi pedig egyedül maradunk… Élni kell… – mondja Mása, élni kell… – Most ősz van, nemsokára jön a tél, a hó mindent betakar… Mi pedig újrakezdjük az életünket… De a gyertya ott világít Bubik öltözőasztalán… mellette a pohár vörösbor… a falon Ady, Sinkovits… és sok-sok ló… A történelmi Magyarország térképe, fölötte kereszt… és Szamóca-Puck-Robin pajtás már másra kell, hogy rakja a szamárfület…
Újrakezdjük az életünket… (?)
– Egykori katonatársa és barátja Kovács Imre Attila szemérmesebben és hitelesebben ír, nem venném el tőle tovább a helyet…

A SZÉTRONCSOLT BOGÁRHÁTÚ
– az arasznyi piros-fehér-zöld szalag a megvakult szélvédő előtt, az elgurult fekete kalap az országúton. Ez látható a színen. Bubik távolabbról figyel, kicsit tanácstalan, nem érti a rendezőt. Talán újra kellene rendezni a jelenetet. Az ütközés fájt, semmi sem volt igazán kiszámítható, lehet, hogy groteszk lett a zuhanás, esetleg a reggeli, ólmos fények még szürkébbé tették az arcát. De a rendező nem szól. Senki nem szól. Micsoda ostoba helyzet! – dohog Bubik. Keresi a gyártást, a sminkest, valakit, aki elmondja, hogy végül is mi történt. Visszabiceg az öreg Volkswagen maradványaihoz, biztos becsúszott az ülés alá a forgatókönyv. Mégis, hogy honnan kell újravenni… Ingerülten matat az üveg- és fémtörmelék között. Aztán elunja, még a kalapjáért sem hajol le, úgy megy el, összeszorított fogakkal, szabályos járást erőltetve magára. Ahogyan egy színjátékos. Pedig baromira fáj.

István folyton nevelt. Habitusának széles ölelésével gyúrt, gyömöszölt, mint egy színész-tanoncot, majd hátralépett, hogy az általa beállított lelki pózban maradok-e.
Bubik nem lehetett a barátom, mert azt hittem, mindent tudok róla. A csodagyerekből fenegyereket vadított az ezredvég furcsa szabadsága. Ment is vele a történelem, akár a vak ló. Irány nélküli tehetséggé próbálta tenni a kor, s hogy mégsem esett szét, azt roppant férfigőgjének köszönhette. Az elkopott művészet dzsentris tékozlója, siratója és a közös magány pásztora, „áldozópapja” volt egy személyben. Sosem bocsátotta meg nekem, hogy egyszer sem rúgtunk be. Nem szesztestvéri alapon, csak hogy bizonyítsa: a kijózanódás után sem értünk meg többet a világból. Valahogy így szeretett volna züllött, keserű, bölcs színjátékos lenni, mert a másik fajtát, a nyúlánk, titkokat sejtető, a rafinériákat finoman beosztó figurát nem tudta, nem akarta „hozni”. Mindig erőből akart szuggesztív lenni, s ez rengeteg energiát igényelt. Gazdaságtalan, de pompás „üzem” volt!
Lehettünk volna barátok, ha ő feladja a velem kapcsolatos, megnevezhetetlen „gyanakvását”, én meg nem igyekszem átlátni rajta, ami szép feladvány ugyan, de az ember átlátszóvá tételével (minő hiúság!) észrevétlen túllép az eredetileg humánus érdeklődésen. És mégis… Rögeszmésen hittem benne, hogy Bubikra nem lehet jó szerepet osztani, csak írni. A magyar drámaírásnak ki kellett volna szolgálnia ezt a tehetséget, s az viszontszolgálatként úgy hajtotta volna a színi irodalmat, mint zuhatag az öreg malom kerekét. Igen, nagy tehetségnek gondoltam, tehát végül is „titokgazda” volt. Nem bánom, hogy látott kételyek közt hánykodónak, úgy jobban elfogadott. Az sosem gyanús, ha valaki nem tudja, hogy mitévő legyen. Egyszóval kíváncsiak voltunk egymásra, s a barátság magaslatán is túlmutató szellemi, „közérzeti” légkör táplált bennünket. Ehhez nem kellett barátkoznunk. Tudtuk is, meg nem is, hogy kik vagyunk.
Kedves István! Nem tudok elérzékenyülni, sem magamat sajnálni, vagy valami „gyászos” frázist előrángatni, de tudd meg, hogy nagyon hiányzol az életünkből. Amit elvégezhetünk, visszük tovább a munkádból. Ígérem!