Idegen rokonok

„Már a régi görögök is tudták…” – ezzel a mondattal kezdődik minden tudomány története. A VII. században azonban a hódító útjára indult iszlám elfoglalta a Római Birodalom területének nagy részét, köztük számos keleti, azaz görögül beszélő és görög kultúrájú, valamint nyugati, latinul beszélő provinciát Szíriától Egyiptomon át Észak-Afrikáig. A VIII. században átkelt az Ibériai-félszigetre, de meghódította India egyes részeit, valamint az Amu-darján túli területeket is. A mozlimok tehát fizikailag rátelepültek az antik világra. A klasszikus kultúrájú lakosság azonban nem felejtette el mindazt, ami addig a fejében volt. Minden ismeretét hozta magával az újonnan kialakuló mozlim világbirodalomba – kezdte előadását a Mindentudás Egyetemén Maróth Mikós akadémikus.

Az alexandriai újplatonikus iskola, amely a hagyomány szerint a meghódított Alexandriából áttelepült Antiokhiába, majd onnan Bagdadba, vitte magával az arisztotelészi hagyományt. A görög Arisztotelész dolgozta ki a logikán alapuló tudományos modellt, amelyben az okok megadása és a bizonyítás egy rendszerben egyesült. Ezt fejlesztette tovább Ibn Szína (Avicenna), megállapítva a filozófián belül a matematikai és a fizikai tudományok rendszerét, majd ezt egységes, enciklopédikus rendszerben foglalta össze. Nézzük meg egy konkrét példán, milyen gyakorlati következményekkel járt a görög és az arab tudományok összekapcsolása! A XV. században élt Ibn Khaldún harminc kötetben megírta az észak-afrikai berberek és a mozlim dinasztiák történetét. E művének több száz oldalra rúgó előszava tartalmazza az események alapján megállapított általánosításait, a többi történésszel szembeni kritikáját. Szerinte minden történésznek ismernie kellene a logikát, deduktív (az egészből a részletre következtető) módszerekkel kellene bizonyítania állításait, és egy ország állapotából meg kellene tudnia mondani, mi előzte meg az adott helyzetet, és milyen további fejlemények várhatók. Ez a történészek számára megfogalmazott tudományos program megegyezik azzal, amit a III. században élt görög Galénosz állapított meg az orvosoknak. Az orvosoknak ismerniük kell a logikát, diagnózisaikat deduktív módszerekkel kell bizonyítaniuk, a beteg állapotából következtetniük kell korábbi állapotára és a várható fejleményekre. Ibn Khaldún tehát változtatás nélkül átvette Galénosz orvosok számára megfogalmazott tudományos programját. Történelmi tanításának alapjait szemügyre véve nem is csodálkozhatunk azon, hogy a történelem és az orvostudomány között szoros kapcsolatot érzett. Az államokat élőlényként képzelte el: megszületnek, fejlődnek, megöregszenek, majd elpusztulnak. Úgy látta, hogy egy sivatagban, szegényes körülmények között élő törzs tagjai harcedzettek és elszántak. Szoros vérségi és érzelmi kötelékekből fakadó szolidaritás érzése (aszabijja) fűzi őket egymáshoz. Lerohanják a közeli, mezőgazdaságból élő, tehát jómódú, éppen ezért elpuhult lakosságot, megdöntik királyságukat, és létrehozzák a sajátjukat. Az első harcias nemzedéket követi a második. Ez már érdeklődik a kultúra és a tudományok iránt. A harmadik, jómódban és kényelemben fölnőtt generáció elfordul a fegyverektől, csökken benne az aszabijja érzése, ezért az állam meggyöngül, és immár csak idő kérdése, mikor pusztul el egy új, harcias törzs támadása nyomán. Ibn Khaldún szerint a történelemben ez a folyamat ismétlődik folyamatosan. E séma alapján meg lehet mondani, hogy egy királyság milyen állapotban volt korábban, illetve milyen állapotba kerül a jövőben. A történelem egyetlen állandó tényezője a kultúra és a tudomány. Az új királyság, rátelepülve a korábbira, átveszi annak eredményeit, és azokat fejleszti tovább, majd adja át – kénytelen-kelletlen – a következő királyságnak.
Ha az orvostudomány ilyen szorosan köthető a történelemtudományhoz, vegyünk kézbe mindenekelőtt két nagyon korai orvostudományi művet. A VIII. században élt keresztény Bakhtisu Raudat al-tabib könyvét a nem, a faj, a sajátság, a járulék, a szubsztancia, a minőség, a természet, az elemek és a test filozófiai fogalmainak vizsgálatával kezdi, majd áttér a fizikából ismert potencia (képesség), a tag, végül általában véve a keverék, illetve speciálisan a testnedvek keveredésének tanára. Ezek a fogalmak képezik az orvostudomány princípiumainak csoportját.
A IX. században élt, keresztényből mozlimmá lett Ali ibn Rabban al-Tabari is az orvostudomány alapelveinek ismertetésével kezdi művét. A bevezetőben olvashatunk arról, hogy minden test, így az emberi is, anyagból és formából áll, de fontos még a mennyiség és a minőség. Tudni kell, milyen anyagból mennyi van az emberi szervezetben, és ismerni kell az egyes anyagok minőségét is. Ezek tulajdonságait két ellentétpárral lehet jellemezni: a meleg és a hideg, illetve a száraz és a nedves minőség járulhat hozzájuk. A tűz meleg és száraz, a levegő meleg és nedves, a víz hideg és nedves, a föld hideg és száraz. E minőséget jelentő tulajdonságok közül a meleg és a hideg aktív tényezők, a nedves és a száraz passzívak. Mindezek az alapelvek tulajdonképpen az arisztotelészi fizika tantételei voltak. E szerzők a fizika tantételei alapján fejtették ki az orvostudományról szóló tanításukat, azaz mindketten a fizikát tartották az orvostudomány fölérendelt tudományának. (Így érthető, hogy angolul az orvos miért physician, szemben a fizikust jelentő physicisttel.) Al-Tabari Galénosz nyomán fejtette ki a testnedvekkel kapcsolatos tanítását. Szerinte a vért, az epét, a fekete epét és a nyirkot – az imént mondottak értelmében – bizonyos minőségekkel lehet jellemezni. A vért például a meleggel, a nyirkot a hideggel stb. Az ember testi és lelki állapotát ezek keveredési aránya határozza meg. Ha ez kiegyensúlyozott, akkor az ember „jó humorú”, azaz fizikai és lelki állapota megfelel az egészséges emberről szóló leírásoknak. Ha azonban valamelyik testnedv túlsúlyba kerül, akkor az egyensúly fölborul. Ha például a meleg vér kerül túlsúlyba, akkor az ember lelkiállapotát tekintve szangvinikus lesz, lobbanékony; testileg ez azt jelentheti, hogy a túl sok meleg vértől megemelkedik a testhőmérséklet, és lázas lesz. Ebből a diagnózisból következett a gyógymód: a túltengő vér mennyiségét csökkenteni kell, tehát a betegen eret vágtak.
Galénosz azonban sokat tanult az empirikus, a tapasztalatot alapul vevő iskolától is. Boncolásai nyomán tizenöt könyvben írta meg az anatómia rendszerét. A tapasztalat alapján működő tudományok sorába tartozik a gyógynövények és a belőlük készíthető gyógyszerek ismerete. A már említett Ali ibn Rabban al-Tabari könyve éppúgy tárgyalja a gyógynövények és a gyógyszerek kérdését, mint Ibn Szína híres orvostudományi műve, a Kánon. Ha tehát az orvostudomány a fizika alá rendelt tudomány volt, akkor vessünk egy pillantást magára a fizikára is!
Az általános fizika, a fölérendelt metafizika, valamint a távolabb eső lélektan tételeiből vezették le az arabok a kozmológia tanítását. Ebben a rendszerben azonban minden okságilag determinált, ahogyan ezt az arisztotelészi tudományelmélet megköveteli. Itt Allahnak nem marad szabadsága teremteni. Ezért ők a görög filozófiához visszanyúlva Epikurosznál találták meg azt az elméletet, amely az okságot a véletlennel helyettesítette. Epikurosz szerint az atomok egymással párhuzamos pályákon egyenlő gyorsasággal hullanak alá a végtelen űrben. Egyik-másik azonban véletlenül, ok nélkül elhajol pályájától, így összeütközik a szomszédos pályán hulló atommal, az ebből következő összeütközés forgó mozgáshoz vezet, majd abból keletkezik a kozmosz. A véletlen és az okság hiánya ad teret Allah teremtő tevékenységének bevezetésére.
A teológia tanítása szerint, ahogyan ezt Maimonidész öszszefoglalja, minden az atomok együttese, de minden csak egy időatomnyi hosszúságban áll fönn. Az időatom végén minden atomokra hullik szét, de Allah a következő időatomban az egész világot újra összerendezi.
A görög filozófiai emlék intézményi keretek között hagyományozódott. A humán tudományok, az úgynevezett arab tudományok (az irodalom, a nyelvészet stb.) az iszlámhoz kapcsolódtak, ezért ezeket az iszlám világában elsősorban a mecsetek vallási oktatási intézményeiben tanították és művelték. A természettudományos, avagy más szóval filozófiai vagy görög tudományokat – mivel Galénosz elképzelésének megfelelően az iszlám világában a jó orvosnak filozófusnak is kellett lennie – az orvosiskolákhoz kapcsolódva adták tovább.
Tudományos szempontból Európa is a görögök örökösének tartja magát. Európa és az iszlám világa azonban eltérő módon kapcsolódott a klasszikus hagyományokhoz. Az arabok egyenesen a görögből ismerték meg az arisztotelészi filozófiai hagyományt. Európa ezzel szemben a Platón alapította athéni akadémia újplatonikus hagyományának örököse. A platóni hagyományban elsősorban az értelemmel megismerhető láthatatlan világ, az ideák világa játszott fontos szerepet, a természettudományoknak csak igen csekély figyelem jutott. A természettudományok elterjedését elsősorban Arisztotelész filozófiájának XI. és XII. századi átvétele hozta magával Európába. Arisztotelészt, Galénoszt és sok más görög tudóst az arabokon keresztül ismertük meg a középkor második felében. Innen visszatekintve szokták a középkor első felét sötétnek nevezni. Európa viszont közvetlenül ókori forrásokból ismerte meg az antikvitás humán tudományait, közvetlenül kapcsolódott az antikvitás irodalmához, művészetéhez, bizonyos értelemben még oktatási rendszeréhez is. Európa tehát elsősorban az ókori humán műveltség örököse.
A másik lényeges különbség az, hogy az arab természettudományok ismerete beépült a mozlim országok kultúrájába, de nem hatotta át teljesen. A széles körű érdeklődés az iszlám és az arab tudományok iránt nem párosult a görög tudományok iránti tömeges érdeklődéssel. A görög tudományok ismerete eleinte egy szűk elitre korlátozódott, az iszlámba magába csak egyes részei és azok is csak lassan szivárogtak be. Utóbb, az idő múlásával az általános tudományos fejlődés következtében a görög tudományos ismereteket az egész világ, így az iszlám világa is meghaladta, azok egyre inkább holt ismeretekké váltak. Az iszlámba beszivárgott görög tudományok (például a logika) pedig változatlan, megmerevedett formában éltek tovább egészen a legújabb időkig.
Európában ezzel szemben az ókori humán műveltség, jóllehet idővel elavult, mégis többször visszakerült az érdeklődés középpontjába. Európa fejlődése során különböző korokban többször is szembesült olyan kihívásokkal, amelyekre a választ keresve visszatért ókori örökségéhez. Az ott megtalált válaszok azonban nemcsak az antik hagyomány fölélesztését, hanem egyszersmind annak újraértelmezését is jelentették. Ezeket a visszatéréseket, fölélesztéseket és újraértelmezéseket nevezzük reneszánszoknak. Az antik örökség tehát Európában élő maradt, a haladás sok esetben épp az antik humán tudományos örökség újraértelmezésében testesült meg. Európa a folyamatosan új életre kelő antik humán örökség terméke. Reméljük, ezt saját korunk is fölismeri, még mielőtt végérvényesen elvesztené klasszikus hagyományait, és ezáltal lényegében szűnne meg Európának lenni. Az arab tudományokkal foglalkozva megismerhetünk egy tőlünk részben idegen, de a mienkkel mégis rokon kultúrát. Ugyanakkor ennek tükrében önmagunkat is alaposabban megismerhetjük.

A fenti szöveg a december 13-án elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető december 18-án (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízióban és 19-én (vasárnap) 13.10-kor az MTV, valamint 22.50-kor az M 2 műsorán. A Mindentudás Egyetemének hatodik szemesztere január 24-én Szabó Gábor fizikus előadásával kezdődik. Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.