Kijevi alku buktatókkal

Kijevben most az ég is narancssárga. A fejüket felemelő, igazi civil kurázsit felmutató polgárok 17 nap alatt gyökerestől forgatták fel a világot keleti szomszédunkban. Az éneklő, elszántan mosolygó, az oligarchikus kapitalizmus modelljét megelégelő, majd az újabb választási arculcsapástól magára találó tömeg áttörte az elhallgatás gátját. Azok a százezrek ott, az ukrán főváros központjában, a Majdan Nenadlezsnosztyin győztek. Megmutatták, hogy az öntudatára ébredő néppel immár nem lehet azt csinálni, mint azt tették nyolc, majd még egy évtizedig. Ők tényleg győztek. Legyőzték önmagukat, s már nem félnek kimondani véleményüket. Ez a legnagyobb siker, ami után már semmit nem lehet a három héttel ezelőtti helyzettől folytatni. Nagy örömükben sem felejthetik azonban el, hogy a mostani csak szakaszgyőzelem. Igaz, egy hegyi szakaszon aratott győzelem. A hosszú maraton többi része ennél csak elméletben könnyebb. Mert – nem lekicsinyelve a nép tiszteletre méltó kiállását – azt sem szabad elfelejteni, hogy a „gesztenyés forradalom” sikeréért ha nem is dicséret, de legalább elismerés illeti az ukrán átalakulást saját érdekeinek prizmáján keresztül, egy nagy geopolitikai játszma részeként szemlélő Egyesült Államokat. Amerika közvetlen segítsége, a hónapok óta tartó szisztematikus előkészítés nélkül ugyanis – ami látványosan megmutatkozott a narancsszínű kijevi marketingben – feltehetőleg aligha érvényesíthette volna győzelmét az ellenzék. A „gesztenyés forradalom” ugyanis egy Belgrádtól Tbiliszin át jelenleg Kijevig, majd minden bizonnyal tovább tekintő washingtoni stratégia része.
Mindez a mi szempontunkból elsősorban most azért fontos, mert az Ukrajnában igazán változásokat akaróknak amerikai segítség nélkül is tovább kell vinniük az ország elengedhetetlen átalakítását. Már csak azért is, mert nem csaphatják be a Függetlenség terén fagyoskodva ebben reménykedőket. Viktor Juscsenkónak is át kell tehát lépnie saját árnyékán, s többet kell nyújtania híveinek, mint azt tette az elmúlt évtizedben a hatalom részeseként, például miniszterelnökként. Már most is látszik, hogy az ellenzéknek nem lesz könnyű dolga. Egyszerre kell megfelelni az utca akaratának, kompromisszumot kötni a még korántsem padlón lévő másik oldallal, s például úgy megkezdeni legalább az oligarchikus rendszer lebontását, hogy közben nem fordulnak ellene az őt a kampányban is támogató, az utca győzelme után mögé álló, jutalomra váró klánok. Mindezt a politikai reformok közepette nem lesz egyszerű végrehajtani.
Sokan már most azt mondják, hogy Juscsenko győzelme pirruszi. Az egyik legelismertebb kijevi politológus, Volodimir Polohalo például egyenesen parlamenti ellenforradalomnak tartja a politikai reformcsomag elfogadását. Szavai mindenképpen elgondolkodtatók, hiszen e kompromisszum igazi nyertesének az a Leonyid Kucsma látszik, aki az előző tíz évben a jelenlegi helyzetbe hozta Ukrajnát. Az elnök – a jelenlegi „három” közül jogilag az egyetlen valóban annak nevezhető – igazi bizánci erényekről téve tanúbizonyságot addig gyengítette a két szemben álló felet, míg ismét kulcspozícióba hozta magát. Célja pedig csupán az, hogy biztosítsa saját és családja büntetlenségét, illetve lehetőség szerint pozícióit az elnökváltás után is. Veje, az egyik legbefolyásosabb oligarcha, Viktor Pincsuk még a Juscsenkót éltető tömeg előtt is megjelent e „szent cél” érdekében. Ebből is látszik, hogy az ellenzék mozgástere egyelőre igencsak behatárolt. A kialkudott politikai kompromisszum ugyanezt támasztja alá. Csak támogatni lehet, hogy Ukrajna az alkotmányreform értelmében „majdnem parlamenti demokráciává” válik, ám ez az átalakulás még sok nehézséget hozhat Juscsenkónak. Először is, a magát lényegében már elnöknek tekintő ellenzéki vezér számára leendő hatalmának megnyirbálása érzékeny csapás, amely majdhogynem értelmetlenné teszi biztosnak tűnő győzelmét. Juscsenko az új helyzetben tehát aligha tekinthető az egyébként elméletileg pozitív irányba ható átalakítás feltétlen hívének, s feltehetőleg lassítani is próbálja a reformfolyamat lezárását. Emberileg mindez érthető is, hiszen az életét is fenyegető, minden eddiginél élesebb kampány, egy ráadásforduló után kivívandó győzelemmel is azé lesz a valódi hatalom, akit erősít a parlamenti többség. Így aztán különleges jelentőségük lesz a 2006-os törvényhozási választásoknak.
A reformcsomag legnagyobb erénye, hogy a kormány az elnök helyett a verhovna radának lesz alárendelve. A miniszterelnököt, a védelmi, a bel- és a külügyminisztert, valamint a biztonsági szolgálat vezetőjét a parlament az államfő javaslatára választja, a többi kormánytagot pedig a kormányfő terjeszti elő. A miniszterek a törvényhozás előtt tesznek esküt. Az elnök hatáskörében marad a bel- és a külpolitikai irányvonal meghatározása is, így a korlátozások ellenére is erősebb marad az államfő, mint mondjuk Németországban. A parlament hatáskörébe kerül több fontos állami főtisztviselő, így a nemzeti bank elnökének, a médiahatóság vagy az állami vagyonügynökség vezetőjének kinevezése. Az alkotmányreformnak egy év múlva kellene megvalósulnia. Egy törvénnyel megváltoztatták a helyi közigazgatás irányításának rendjét, amely nagyobb teret ad az önkormányzatoknak, csökkenti a területi adminisztrációk vezetőinek hatáskörét. Juscsenkóék azzal a feltétellel fogadták el mindezt, hogy a csalások lehetőségét csökkentendő módosítottak a választási törvényen, és újraválasztották a központi választási bizottságot. Ezúttal Janukovics emberei maradtak ki. Ahhoz azonban nem járult hozzá Kucsma, hogy menessze a kormányfőt, kompromisszumként azonban szabadságolta a mindezt egyébként árulásként értékelő Janukovicsot.
Ez az alkufolyamat az államfő érezhető örömére a két szemben álló oldal mindegyikét megosztotta. Viktor Janukovics immár nem tekinti magát a hatalom jelöltjének, de a hírek szerint lassan Moszkva is kihátrál mögüle, és egyes hírek szerint rábeszéli, hogy vonja vissza jelölését. Ha ezt december 16. után teszi, akkor Juscsenko egyedül indul majd a „harmadik” fordulóban. Ennek veszélye, hogy érvénytelenség esetén elölről kellene kezdeni az egész választást. Az ellenzék tehát még nem lehet teljesen nyugodt. Ráadásul a politikai alku megosztotta sorait, Julia Timosenko hívei például teljes mértékben elutasítják a mostani kompromisszumot. Ebbe viszont bele kellett mennie Juscsenkónak, ellenkező esetben a második fordulóban őt támogató Olekszandr Moroz szocialistái hátrálnak ki mögüle. Mindez már előrevetíti Juscsenko elnökségének egyik fő problémáját is, amelyet csak tetéz, hogy az utóbbi hetek némiképp megtörték az ukrán gazdasági növekedést is. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy Ukrajna új elnökének szót kell értenie az ország másik részével is. Juscsenko sem tarthatja a múlt maradványainak a keleti részeken élőket, akik egyébként szintén elégedetlenek az elmúlt évtized teljesítményével.
S hogy még kevésbé legyen oly egyszerű Ukrajna jövendő vezetőjének feladata, feltehetőleg oly hirtelen nem válik kedvezőbbé Kijev szempontjából a nemzetközi környezet sem. Érezhető, hogy a mostani lelkesedés ellenére Európa sem fog egyszerre nyitni, a néha már remélt uniós tagság továbbra is csak álom marad, míg a mostanra feszültté vált helyzetben is meg kell egyezni Oroszországgal, enélkül Ukrajna nehezen tud létezni. Mindezt pedig egyedül Amerika nézheti páholyból, miután az ő céljai minden bizonnyal teljesülnek majd.