Önéletírásának záradékaként karikatúrát közölt Arthur Koestler, a Német Szociáldemokrata Párt 1952-es plakátjának kicsinyített másolatát. Széthajtott könyvben két rajzot látunk egymás mellett, mindkét képen könyvet égetnek. A kötetek borítóján jól kivehető a szerző, Koestler neve, melyet a karikaturista emblematikusnak érezhetett. Az egyik kép alatt a dátum 1933, a sarkában Hitlert látjuk, amint szemmel tartja a Koestler-műveit tűzbe dobáló Goebbelset. A másik rajz dátuma 1952, ott Sztálin ügyel Wilhelm Pieckre, amint az – nyilván nem véletlenül – szintén Arthur Koestler könyveit veti a lángokba.
A kétfelől is égetnivalónak ítélt szerző megjegyezte: a plakát „másolata most ott lóg dolgozószobám falán, mint diploma, amely tanúsítja, hogy tulajdonosa letette vizsgáit”.
Írók és újságírók vajon hányan mondhatnának magukénak Magyarországon ilyesfajta diplomát?
A „vörös évtizednek” becézett 30-as években a baloldaliság és a szocializmus Arthur Koestler számára – akárcsak barátjának, George Orwellnek – hitet és nem hitpótlékot, valóságot és nem mítoszt jelentett. És amikor a tények sűrűsödő erdejében már kiismerte magát, és tökéletesen tudatában volt annak, hogy a szocializmusban való hit illúziónak bizonyult, hogy a kommunista Szovjetunió a világ legvéresebb, legembertelenebb államát hozta létre, még akkor is létezett számára baloldaliságfogalom, amelyet úgy őrzött magában, ahogy a hívő katolikusok kapaszkodtak Istenükbe az inkvizíció máglyái láttán.
Aztán ez elmúlt.
De hosszú ideig Koestler elsődleges „célcsoportja” bevallottan a nyugati baloldal volt. Őket ismerte, az ő köreikben forgott, az ő eszmerendszerükben hitt valamikor maga is. De a rokonszenven és a rokonságon túl volt még egy ok, amiért előadásait nekik tartotta: tudta, hogy politikai illúziók foglyaként a nyugati baloldal volt Sztálin potenciális szövetségese. A baloldal volt tehát elsődlegesen megcélzandó mint közönség, ugyanakkor eltalálandó mint céltábla. Koestler egyik írásában, a szovjetunióbeli állapotokról szóló könyv előszavában azt állítja, hogy Sztálin ideológiai háborúja meglehetősen kilátástalan volna, ha nem táplálhatna reményeket az ügyben, hogy a nyugati baloldal bevonásával, akár félrevezetésével Európában polgárháborút tudna kirobbantani. „A polgárháborúktól remélt támogatás nélkül a Kreml számára öngyilkosság lenne az amerikai haderő elleni kihívás, s a polgárháború reménye egyedül azokon a tömegeken nyugszik, amelyek tájékozatlanságuk folytán válhattak a szovjet mitológia kiszolgáltatott fogyasztóivá.”
Bizony, az eszmék hegyláncai közt nagy utat kell megtennie annak, aki a Trockij által még permanens forradalomnak nevezett jelenséget – a kommunizmus kiterjesztése más országokra – Európát elborító polgárháborús pusztításnak vizionálja. (Elég ’56-ra gondolni ahhoz, hogy csöndben magunkban hozzátegyük: nem ok nélkül.)
Ne túlozzuk el tehát Koestler 50-es évekbeli ragaszkodását a baloldalhoz, mert mindebben – még amerikai előadó körútjain is többnyire nekik, értük, hozzájuk beszélt – annak a tudása is benne van, hogy a legnagyobb veszélyben a baloldali értelmiség által elbutított, félrevezetett tömegek vannak, természetesen magával a tévedései rabságában lévő baloldali értelmiséggel együtt. Nem a konzervatívok voltak meggyőzendők arról, mi történik Sztálin Szovjetuniójában. Nem azok, akik már a húszas években tudták, mi a kommunizmus. Koestler látlelete szerint a háború utáni nyugati demokráciákat elsősorban az fenyegette, hogy miközben a baloldali tömegek voltak a szovjet mítosz kritikátlan befogadása miatt a legnagyobb veszélyben, egyúttal a nemzet egészére nézve tudatlanságuk és tájékozatlanságuk miatt a fő veszélyforrást is ők jelentették. Mert tudni lehetett, hogy a „haladó” értelmiséggel együtt ők és csak ők akarnának a szovjetizáláshoz csatlakozni. Ráadásul úgy, hogy fogalmuk sem volt az igazi szovjet valóságról.
Koestler 1938-ban elsősorban a moszkvai tisztogatások hírére, de legalább annyira elvtársainak eltűnése, börtönbe vetése, megkínzása miatt kilépett a Német Kommunista Pártból. Attól kezdve, hogy hátat fordított a kommunizmusnak, minden erejét annak szentelte, hogy bebizonyítsa: a kommunisták a világ legembertelenebb társadalmát hozták létre, és a nyugati civilizációt legjobban a sztálini totalitárius rezsim fenyegeti. Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy egy nagy nemzet választását befolyásolni tudták: korabeli elemzők leszögezték, hogy az 1945 utáni franciaországi választások során a kommunisták háttérbe szorulásában jelentős szerepet játszott Koestler remekműve, a moszkvai perek lélektanát boncolgató, négyszázezer példányban megjelent Sötétség délben.
Suzanne Labin Sztálin Oroszországa című könyvének előszavát Koestler azzal kezdi, hogy volt elvtársa ironikus mosollyal azt kérdezi tőle, mit tenne velük, a kommunista párt tagjaival, ha hatalma lenne.
Mennyire tipikus kérdés! Már a megfogalmazásában ott van a vád: te vagy az, aki hatalomra kerülhetsz (mert elárultad a kommunisták szent ügyét), te vagy az, akinek majd mi a kezében leszünk (mert a hidegháborús propagandistákhoz csatlakoztál), és te fogsz most nekem színt vallani (majd meglátod, milyen bűnös vagy). A „megtámadlak, mert te engem üldözni fogsz”-féle attitűd. Koestler azonban – mennyire szeretnivaló ezért! – nem áldozattípus, nem mártír, nem a sors üldözöttje (legalábbis nem akként viselkedik, bár neki aztán lett volna rá oka), és nem okoz neki gondot a mártír módon föltett kriptoagresszív kérdéseken egyet fordítani. Fölveszi tehát a kesztyűt, és azt válaszolja, hogy ő a nyugati kommunista elvtársakat mindenekelőtt „egy év kényszerolvasásra” ítélné. Hatékony orosz nyelvtanfolyam után kizárólag szovjet sajtót vehetnének a kezükbe, kizárólag szovjet rádiót hallgathatnának, csak a szovjet kurzusirodalom opusaiban mélyedhetnének el, el kellene olvasniuk a szovjet vezetők beszédeit, valamint ugyanazon politikai vezetők vallomásait, amelyeket a koncepciós perek jegyzőkönyvei rögzítettek kivégzésük előtt.
„Tapasztalaton alapuló meggyőződésem, hogy a szovjet valósággal való találkozás erőltetett kúrája teljes gyógyulást hozna – jegyzi meg Koestler, majd így folytatja a gondolatmenetet: – A tudatlanság illúziókat szül, az illúziók pedig – mind a pozitív, mind pedig a negatív fajtából valók – a politikában halálos veszedelmet jelentenek.”
Koestler fogalmazta meg a Berlinben 1950-ben megrendezett Kulturális szabadság kongresszusának manifesztumát is. (Maga is a főszervezők egyike volt.) Ennek szövege tételszerűen sorolja föl azokat a követelményeket, amelyeket a Nyugat civilizációs szabadságeszménye sok-sok küzdelem árán teremtett meg, s amelyekből engedni nem lehet.
A XX. században az 50-es évek nagyhatalmi politikája a világot ideológiai értelemben soha nem tapasztalt módon osztotta meg. A politikusok a háborút képtelenek voltak abbahagyni, hát áttették az ideológia terepére. Miközben a nagy ellentét a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió között rajzolódott ki, Sztálin nem csillapodó étvágya, fenyegetései miatt a legjobban mégis, úgy tűnik, Európa szellemi légköre mérgeződött meg. A Moszkvából irányított kommunista békeharc és békekampányok ideológiailag csőre töltött fegyvert jelentettek. Angliának szocialista kormánya volt, Franciaországban a kommunisták majdnem győztek, a vasfüggönytől keletre pedig minden átkerült a szovjet birodalom érdek- és ideológiai szférájába.
Koestler a totalitárius Szovjetuniótól elsősorban Nyugat-Európa „hadállásait” féltette. Meg kellett tehát változtatni a propaganda hatásának irányát, ki kellett alakítani olyan ideológiai-propagandisztikus ellenáramlatot, amely éppenséggel Anglia és Franciaország partjaitól irányul kelet felé: ez elhárítaná a totalitárius terjeszkedés veszedelmét, és talán némi hatással lehetne a bekebelezett közép-európai és a balti kisállamok demokráciafokára is. Világosan látta, hogy ha a Nyugat nem mutat erőt, akkor úgy veszíti el hadállásait, hogy észre sem veszi, mikor támadták meg. A manifesztum több részlete is arról árulkodik, hogy Koestlernek az állásfoglalásra késztetésen kívül még bizonyos fogalmak megtisztítását is el kellett végeznie. Ilyen fogalmakat kellett újból meghatározni, mint „szabadság”, „áldozat”, „béke”. Rá kellett mutatni arra, hogy mit is jelent a nyugati típusú civilizációban a szabadság, és hogy senki a szabadság fogalmát nem sajátíthatja ki. Ezért szögezi le az 5. pont: „A szabadság különböző vélemények elviselésén alapul.” A 6. pont a nyugati civilizáció szabadságfogalmát határozza meg: „[…] Sem faj, sem nemzet, osztály vagy vallás nem formálhat kizárólagos jogot arra, hogy az absztrakt szabadságot képviselje, sem pedig arra, hogy a szabadságot bármilyen végső ideál vagy fennkölt cél nevében más hitektől vagy csoportoktól megtagadja.”
A manifesztum állításainak értelmezéséhez tudnunk kell, hogy a szovjet propaganda alappillére kisajátított szabadságfogalom volt, amelynek a lényege egyrészt az abszolút absztrakció ködében veszett el, másrészt pedig nagyon konkrétan a munkásmozgalomhoz és a Szovjetunióhoz kötődött. A szocializmusban látszólag minden a szabadságról szólt. A legortodoxabb kommunista újságok soha nem hagyták ki nevükből ezt a szót. (Nálunk: Szabad Nép, később Népszabadság stb.) A szovjet himnusz már első sorával „szabad köztársaságokról” énekelteti a rab nemzetek fiait. A Nyugatnak szánt szovjet propagandában az első számú kedvenc volt a szabadságfogalom, a szabad ország csalogató hívása. Sokan hittek ennek, és keserű tapasztalatokra tettek szert akkor, amikor szabad döntésük nyomán emigráltak, vagy megpróbáltak kiszakadni a „szabad Szovjetunió” rabságából. Mi, magyarok talán némileg realistábbak vagyunk, mert Pesten vicc született erről az orwellien „duplagondolos” szabadságfogalomról: Kovács külföldi útjáról küld egy táviratot, amelyben mindössze ennyit ír: „a szabadságot választottam”. Éppen amikor ezt a magatartást elítélendő fölolvassák szavait a párttaggyűlésen, Kovács megjelenik az ajtóban. Mindenki döbbenten néz rá, mire Kovács megkérdi: „Miért vagytok így meglepődve? Ti hogyan értelmeztétek a szavaimat?”
Amikor a Szovjetuniónak kémkedő Ignatz Reiss megundorodott a gyilkosságoktól, amelyek végrehajtásához óhatatlanul asszisztált a szovjet hírszerzésnek vállalt munkája közben, hosszas gyötrődések után megírta híres levelét, amely szerint új életet akart kezdeni, bár ő is sejtette, hogy alighanem a halálát készíti elő. Ő is a szabadságról írt: „Nem, ezt nem folytathatom tovább. Most visszatérek a szabadsághoz.” Reiss drágán fizetett szabadságvágyáért. Sztálin emberei megtalálták, és szitává lőtték egy svájci országúton.
„A totalitárius államokban – olvashatjuk a manifesztum 8. pontjában – a szabadság korlátozása a szándék és a közvélemény szerint nem a népre kényszerített áldozathozatal, hanem éppen ellenkezőleg: egy magasrendű, haladó civilizáció vívmánya. Állítjuk, hogy e rezsimek elmélete és gyakorlata az egyén elemi jogai és az emberiség alapvető törekvései ellen valók.”
Hogy „meg kell hozni az áldozatot”, ezt csak a társutasok gondolták. A szovjet propaganda belföldi használatra sokkal többször beszélt a szabadságról, mint az áldozatról, miközben politikai rítusok formáját öltő pogány szertartásokban emberi életek tömegét áldozták fel. A kommunista csak a harcban hitt, számára minden harc volt, a béke is. A kommunista nem is szerette az áldozathozatal szót, mert vallási tartalmakra emlékeztette.
Koestler a totalitarizmus elleni manifesztum 9. pontjában leszögezi: „Állítjuk, hogy az e rezsimek által jelentett veszély annál is nagyobb, mivel akaratuk kikényszerítésének eszközei messze meghaladják bármely korábbi zsarnokság lehetőségeit. […] Az állampolgárokat olyan körvonalazatlan és általános vádak alapján háborgatják, fogják perbe, kínozzák meg és ítélik el, mint például hogy »a nép ellenségei« vagy hogy »társadalmilag megbízhatatlan elemek«.”
Az idézett részletek tanúsítják, hogy Koestler és mindazok, akik fontosnak tartották a kiállást a totalitarizmus ellen – ne feledjük, hogy Európa leigázott kisállamaiban ekkor már elkezdődtek a szovjet mintára legyártott koncepciós perek –, valójában nagyon konkrét gyakorlat, a totalitarizmusban hétköznapi jelenségek ellen harcoltak. Ennek megfelelően igen konkrét, megfogható és meghatározható, ráadásul meglehetősen hatásos propagandával kellett megküzdenie a Nyugatnak. Erre leginkább azok vállalkoztak, akiknek volt élményük arról, hogy mit jelentett a baloldaliság a képzeletben, és mit jelent a gyakorlatban. Azoknak a konzervatívoknak, jobboldaliaknak, akiket soha nem érintett meg a XX. századot földúló kommunista eszmény, úgy tűnik, ebben a küzdelemben – ha egyáltalán beszálltak – a muníciójuk is kevesebb volt, meg hát hatni se igen tudtak. Hogyan is hathattak volna olyanokra, akiket rövidnadrágos koruk óta lenéztek? Koestlert kevés jelenség kedvetlenítette el annyira, mint amikor egy brit őskonzervatív vállon veregette: na, fiam, megjött végre az esze!
Befejező rész jövő szombaton
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
