Köznapló

December 4., szombat
Bizonnyal attól fenséges valami, hogy formáját és lényegét a nagybetűs fenség adja, amelyet Istennek is mondhatunk vagy, Csontváryt követve, Teremtő Akaratnak. Ma, mikor átnéztem a Duna túlpartjára, s láttam, hogy a Pilis fölött köd gomolyog, éreztem ezt a fenséget. A hegyek titokba burkolóztak, mintha az égi műhely egyik új ötlete formálódna ott. Egy uszadék fára telepedtem a parton, és lehajoltam egy marék homokért, töltögettem egyik kezemből a másikba – csaknem úgy, ahogy a szavakat szoktam írás közben: bizakodva, hogy életre tudom kelteni őket. Közben azon tűnődtem, hogy a homok csak vizesen formázható, s azonnal széthull, mikor kisüt a nap, szakasztott úgy, ahogy az idő is szavakra szedi szét az írást, ha nincs benne élet, ami összefogja, ha szerzőjét nem segítette a Teremtő Akarat. Aki nem hisz benne, azt nem segíti. Ki olvas ma Zolát, aki azt írta, hogy állat lakik az emberben? Mennyivel fontosabb, amiről elődje, Flaubert szól. Szent Antal megkísértése, ez a ritka könyv arra késztetett egy modern balett-társulatot, hogy színpadra állítsa és eltáncolja. És a festészetben is látni, kinek munkája fenséges, kié nem az. Bernát Aurél színeit a nyilvános falakon kifakította az idő, Egry József pasztelljeiről viszont árad ránk a fény.
Az évek eligazítanak mindent, derűs közönynyel rázzák rostájukat. Nézik, hogy hullnak ki sorban a nagyságok, a büszke mellek, rajtuk a sok kitüntetés, követik őket a plakátra írt jelszavak, a széfek titkos kódjai, a birtoklapok, a végén alig lesz, ami megmarad. Sokan vannak, akik ezt nem hiszik. Üljenek mellém, higgyék el, nem lesz elveszett idő végignézni e megszentelt tájon és a ködbe tekintve felelni a kérdésre: ugyan mit takar? A hitetlenek legtöbbje azt mondja tán, erdő van ott meg szikla, s ez színigaz, de mi van az erdő és a szikla mögött? Azok is rejtenek valamit úgy, ahogy a köd: az erdő a földet takarja, a föld a talajok fajtáit. A hit hiánya lebonthatja a mindenséget, le az atomokig, ám éppen ott, a kvantumok milliószor kisebb világában bukkan elő, ami cáfolhatatlan, tehát az, hogy anyag és energia fölcserélhető, s a kör bezárul. Nem nagy kockázat kijelenteni, hogy a köd igenis lehet maga Isten, aki ma a Pilis hegyei közt próbálta új darabját, csak ne szomorújáték legyen!
A nemet mondók képtelenek hinni a csodákban, a ködös titkokban, és hajlandók bármire, hogy gúnyba fullasszák őket, ezért szednek szét s bontanak le mindent: iskolát, templomot, családot, mindennapi kenyeret, hagyományt. Összerakni egyiket sem képesek, ez mindig azokra marad utóbb, akik lényében jelen van a Fenség.

December 5., vasárnap
Mostantól nehezebb lesz. Ráadásul mi fogjuk szégyellni magunkat a határon túliak előtt, mi, akik igennel szavaztunk. Ezért gondolom, hogy a magyarság tevőleges, felelős része bárhol él, ne bízzon a szavazások mindenhatóságában.
Magában bízzon egyenként, külön, mert csak így támad fel halottaiból a hiányzó fogalom: az „együtt”. Tűzze ki feladatait, amelyekkel viszonozhatja mindazt, amit a nemzettől kapott: rokontalan, gyönyörű nyelvét, néplélekből fakadó karakterét; a tájat, amelyet az ő kultúrája tett széppé és másokétól különbözővé; a szívósságot, amelyet megkövetel ez a föld; a jó ízeket, amelyeket cserébe ad, egyszólamú dallamkincsét, többszólamú történelmét és mindent, ami köti, ami ideköti.
Ne ácsingózzon messzi példák után, ezekkel szemfényvesztők traktálják csupán. Példát azoktól vegyen, akik közel vannak. A románságot nem gyűlölni kell: tanulni tőle. Tekintsünk viszsza, mert csak így látjuk, mennyi mindent csináltak jobban a múlt században és azelőtt, s ha így folytatják, és mi így folytatjuk, bizony, elhúznak mellettünk. Ott nemcsak a kormány folytat ügyes, rugalmas nemzetpolitikát, hanem ugyanezt teszik a városok és falvak vezetői, sőt – ami ennél fontosabb – a helyi értelmiség.
A Trianon előtti román intelligenciáról írta Ady egyik példaképe, Bartha Miklós: „Mindig együtt vannak, mindig leveleznek, minden véleményt tudatnak egymással, minden gondolatot kicserélnek, ennélfogva mindig képesek egyöntetű akcióra.”
Tőle tudni azt is, hogy a Naszód vidéki községeket a román intelligencia rábírta, hogy mondjanak le a kocsmák bérbeadásának jövedelméről, és ezt a jelentős összeget adják nevelési célra. S a községek odaadták a pénzt, mert úgy kívánta a törvényszéki elnök úr, az ügyvéd úr meg a tisztelendő úr. Pedig akkoriban vetettek ki 30 százalékos községi pótadót, amelyet fedezett volna a kocsmaregálé, ők mégsem sajnálták, inkább zsebből fizették a pótadót.
Bartha szerint ilyen néppel, amely írástudóinak ennyire erősen a hatása alatt áll, sokat lehet tenni, az ilyen népet nem nehéz, vagy ha nehéz is, nem lehetetlen jó irányba terelni. Végül megkérdezi, mit tettek a mi írástudóink azért, hogy kiragadják a többségében szegény népet a szellemi tespedésből. Vagy mit tettek a nyomorúsága ellen? Semmit.
Most kéne gondolkozni ezen, a népszavazás után, mert az eredményt azok az országrészek döntötték el, ahol szegénység van, és átlag alatti a tudatlanság. Mit ismer ebből a „mértékadó” magyar értelmiség? Amit a köztelevízió mutat: semmit.
Ezzel együtt nem gyászolni kell, nem kétségbeesni, hanem belekezdeni abba, amit a román intelligencia már száz éve megtett: kapcsolatokat keresni, levelezésbe fogni, gondolatokat cserélni és végre együtt lenni. Együtt – ez ma a kulcsszó.
És hogy derűsebb lélekkel vágjunk bele, vegyen minden család tíz karácsonyi lapot, küldje el a határon túlra egy tanítónak, egy papnak, és írja rá az ünnepi üdvözleten kívül, hogy bocsássanak meg! Tenni kell azért, hogy egyszer majd megbocsássanak.

December 6., hétfő
Furtwängler özvegye beszél a kamera előtt közös éveikről. Meséli, hogy egyszer, amikor férje elutazott az ünnepi játékokra Bayreuthba, utánaszólt: Jó neked, ott ülsz majd a zenekar előtt, és órákon át hallod a gyönyörű zenét. A dirigens visszafordult: Én sosem ülök a próbákon, négy-öt órán át állok. De hát miért? A többiek mind ülnek. Állnom kell, mert úgy jobban hallom a zenét. Szebben szól…
Ez gyönyörű.
Itt jut eszembe, Jókai is írópultnál dolgozott. Talán ő is azért, mert állva jobban hallotta, milyen hangzása van mondatainak. Jó-e a ritmusuk, mert ez a lényege mindennek. A világegyetem minden része taktusra jár. Kár, hogy a botfülűek nem hallják. Miattuk lett ilyen összeviszsza minden.

December 7., kedd
Idejött két hollywoodi jampec, csörgetik zsebükben a gyöngülő dollárt, és zártkörű összejövetelen jelentik be, filmet akarnak forgatni ötvenhatról. Kérdem én, ha a nyilvánosságnak készül az a mozi, miért zártkörű a sajtótájékoztató? Hogy ne halljuk Joe Eszterhás mocskolódásait és Andy Vajna kövér gőgjét? Vagy azért, hogy ne tudjuk meg, bizniszt akarnak csinálni belőle? Egyáltalán: mi keresnivalója van ennek a két embernek nálunk ilyen témával? Nem dollárban gondoltam a keresnivalót: hitelességben.
Nem tudom elfelejteni a Doktor Zsivágót. Ó, mennyit röhögtünk azon, hogy milyennek képzelik a filmmogulok Hollywoodban Oroszországot! És most ugyanezt próbálják összehozni – magyar témára.
Persze ne gondoljuk magunkat vétlennek az ügyben.
Eltelt tizenöt év egyfajta szabadságban, s leszámítva Mészáros Mártáét, nem készült komoly film az ötvenhatos forradalomról. Ahogy nem készült emlékmű, és nem készült állandó kiállítás sem. És most itt van két exmagyar nyegle, s közlik, ők megcsinálják. A végeredmény csak olyan lehet, mint Tony Curtis Hungary-klipje, amelyet kedvcsinálónak szántak, és azt várták, az amerikai turisták megnézik, és elözönlik hazánkat. Akik látták, inkább Mongóliába indultak – ezt csak a távolság miatt írom, és bocsánatot kérek a mongoloktól.
Lehet, hogy csak én nem tudom: már hivatalosan is gyarmati státusa van Magyarországnak?

December 8., szerda
Nem tudom, ki hogy van vele, de engem zavar az új mobiltelefonos tempó. Felhívok valakit, és azt hallom, miután bemutatkoztam, hogy „mondjad”! Olyan ez, mint amikor egy találkozásnál hátba vágják az embert. Nem szeretem a hátbavágást, s hiszem, hogy a telefonba emberibb és kedvesebb azt mondani: hallgatlak. Vagy: hallgatom önt… De hát hiábavaló sorok ezek. Akiknek szól, azok többsége bulvárlapot olvas, és a valóságshow részletei igézik meg a tévé előtt, ahol chipset ropogtat, sört nyakal hozzá, böfög, és az élet császárának érzi magát – az adás végéig.