A média nem tett túl nagy terhet önre azzal, hogy példaképpé tette?
– Nem tudom, így van-e ez, de ha igen, akkor sem tekintem tehernek. Azt a nyomást amúgy sem tudja semmi felülmúlni, amit az olimpia előtt éreztem. Hatalmasak voltak az elvárások, mindenki aranyérmet remélt tőlem, és ezzel akkor sokkal nehezebb volt megbirkózni, mint most a média figyelmével. Én egyébként nem úgy fogalmaznék, hogy példakép lettem, inkább azt mondanám, hogy én lettem az az ember, akinek lehetősége van a nyilvánosság előtt az esélyegyenlőségről beszélni.
– Érezte valaha úgy, hogy az épek társadalma nem fordul elegendő együttérzéssel a fogyatékossággal élők felé?
– A saját bőrömön ilyesmit soha nem tapasztaltam, de azt látom, hogy egy vaknak vagy aki kerekes székbe kényszerül, tehát mindazoknak, akik másokra vannak utalva, mennyire korlátozottak a lehetőségeik. Vagyis, ha az esélyegyenlőségről beszélek, nem magamért küzdök, hanem azokért a fogyatékosokért, akik most születtek vagy most kisgyerekek, és a szüleiknek most kell szembenézniük a nevelésük nehézségeivel.
– Két évvel ezelőtt jelent meg az Aranyos lány című könyv. Szerepel benne egy számomra megdöbbentően kegyetlennek tűnő mondat, ami úgy hangzik, hogy ma, az ultrahangos vizsgálatok korában nem születnek meg az önhöz hasonlóan végtaghiányos gyermekek.
– Ez nagyon nehéz dolog… Amikor én születtem, nem voltak még háromdimenziós ultrahangkészülékek, tehát nem tudhatták a szüleim, hogy milyen leszek, ha megszületek. Nem tudhatom, mit tesznek, ha sejtik, és azt sem tudom, én hogyan döntenék hasonló esetben… Ha valaki mégis elvállal egy ilyen kisbabát, arra tiszta szívemből azt tudom mondani, hogy az fantasztikus ember és nagyszerű anya, mert nagyon sok áldozattal és lemondással jár egy fogyatékos ember nevelése.
– Súlyosan fogyatékos emberekkel a paraolimpián került először közelebbi kapcsolatba?
– Igen. A baráti és ismeretségi köröm elsősorban ép emberekből áll. Bár a paraolimpián most remek csapat jött össze, rengeteg barátot szereztem. De nemcsak a csapat volt nagyszerű, a csapatvezetés is. Kicsit kevesebben voltunk, mint négy éve, ezért családiasabb volt a hangulat. Ugyanakkor a legtöbb embert már ismertem az előző olimpiáról, így aztán már tudtuk, hogy ki kicsoda, és úgy mentünk ki, hogy az első perctől jól tudtuk érezni magunkat.
– Keveset tudunk arról, hogy a paraolimpián hogyan határozzák meg a különféle kategóriákat, megvalósítható-e, hogy tényleg egyforma képességű versenyzők küzdjenek meg egymással?
– A paraolimpián úszásban körülbelül négyszáz versenyző indul. Ennek a négyszáz embernek van körülbelül kétszázötvenféle sérülése. Őket kell tíz kategóriába elosztani, mégpedig úgy, hogy értelme legyen a versenynek. Sajnos így is vannak olyan versenyszámok, ahol olyan kevesen indulnak, hogy az egész elveszti a sportértékét. Én a nyolcas kategóriába tartozom, a tízes kategóriában indulnak a legkevésbé sérültek. Hogy érthető legyen: ha nekem meglenne mind a két karom, mozogna mind a két könyököm, lenne alkarom, tenyerem, csak néhány ujjam hiányozna, akkor lennék a tízes kategóriában.
– Kik tartoznak a legsúlyosabban sérültek csoportjába?
– Ők tulajdonképpen nem is egymással versenyeznek, hanem az emberi teljesítmény az, ami tiszteletet érdemel. Nagy viták folynak arról, hogy milyen irányba mozduljon el a paraolimpia, maga az emberi küzdelem legyen-e a legfőbb érték, vagy menjen el inkább a profi sport felé?
– Ön mit gondol?
– Azt, hogy a profizmus felé kell haladni. Természetesen szükség van olyan összejövetelekre is, ahol a küzdést magát és a fogyatékosok teljesítményének emberi értékeit ismerik el. De azoktól a sportolóktól, akik komoly edzésmunkát végeznek, keményen dolgoznak, és igazi sportsikereket tudnak elérni, csak az állapotuk miatt ezt nem tudják az épek között tenni, ne vegyék el a valódi megmérettetés lehetőségét.
– A nyolcas kategóriában komoly ellenfeleket kapott?
– Persze. A végtaghiányosok esetében centikkel mérhető, ki mennyire sérült, tehát az esélyek azonosak, a verseny reális. A mozgássérültek esetében már nem ennyire egyszerű a dolog, mert sokan egészen más mozgásra képesek például a szárazföldön, mint a vízen.
– Azért választotta a vegyes úszást, mert ott sokféle képességét hasznosíthatja, és ebben a versenyszámban jobbak az esélyei?
– Nemcsak a paraolimpián, de az egész úszósportban a vegyes úszás a versenyszámok királynője, mert a versenyzőknek mind a négy úszásnemben a legjobbnak kell lenniük. Ehhez jön az is, hogy kétszáz méteren már lehet taktikázni is, nemcsak arról van szó, hogy beugrik az ember a vízbe, és ész nélkül teker, hanem lehet számolgatni, be lehet osztani az erőt.
– A taktikázás az erőssége?
– Igen, nagyon megy.
– Hétköznapi ember számára döbbenetes, hogy századmásodpercek döntenek egy érem sorsáról.
– Azért úsztam le ezt a versenytávot az elmúlt években tizenhatezerszer, hogy akkor és ott minden úgy menjen, ahogy kell. Annyira berögzül a legkisebb mozdulat is, nincs szükségem arra, hogy gondolkodjak, erre ugyanis nem volna idő. A versenyen már nincs tudatosság, ott csak az automatizmusok működnek. Belőlem éppen az izgalom, a feszültség hozza ki azt, hogy minden a begyakorolt módon menjen.
– Egy közös verseny alkalmával Kovács Ágnes a mellúszásban fél perccel hagyta le. Ez az eredmény valósan mutatja a kettejük lehetőségei közötti különbségeket?
– Igen. Ez nagyjából reális. A nyolcas kategória és az épek között kétszáz vegyesen szerintem körülbelül ötven másodperc a különbség.
–Van arra esélye, hogy valaha egy versenyen épek között induljon?
– Nekem nincs, de azt hallottam, tervezik, hogy a paraolimpiai tízes kategóriába tartozókat – tehát a nagyon kicsi testi hibával rendelkezőket –, illetve a vakokat bevonnák az épek versenyeibe. Természetesen nem együtt indulnának, mert nem azonosak az esélyeik, hanem ugyanazon a versenyen egy másik futamban.
– Szívesen indulna ilyen versenyen?
– Nem, mert már indultam, és nem volt jó élmény. Megszoktam, hogy a magam kategóriájában én vagyok a legjobb. Nem tudok veszteni, pontosabban úgy érzem, nem tudom elfogadni azt a tényt, eleve úgy indulni egy versenyen, hogy tudom, nincs esélyem a győzelemre.
– Miért tiltotta meg az edzője, hogy átússza a Balatont?
– Mert ha én egy nagy verseny előtt leúszok ötezer métert megszakítás nélkül, hullámok között, szétesik a begyakorolt technikám, és ezt verseny előtt nem engedhetem meg magamnak. Lehet, hogy így is aranyérmes lettem volna, de nem érte meg kockáztatni. De mindegy is, többször átúsztam már a Balatont.
– Szeretne tovább versenyezni?
– Most arra van szükségem, hogy lenyugodjak és kiheverjem mindazt, ami történt velem. Nagyon nagy ismertséget kaptam, amit nagyszerűen tudok majd kamatoztatni az élet más területén, nem feltétlenül az úszásban. Úgy érzem, letettem az asztalra annyit, hogy ne legyen bizonyítási kényszerem a medencében. Tehát, ha én ezentúl el is megyek versenyezni, nem azért fogom tenni, hogy mindenáron első legyek, győzzek, és ez legyen a legfontosabb, hanem azért, mert rendszeresen edzek, és jól érzem magam a medencében, ami alkalmassá tesz arra, hogy kvalifikáljam magam a versenyeken. Ezentúl az lesz a siker – nem pedig a cél –, ha kijutok egy versenyre.
– És újra az olimpiára?
– Nem tudom, négy év hosszú idő! Habár néhány napja megnéztem a paraolimpia összefoglalóját, és nagyon összeszorult a szívem, amikor láttam, hogy menynyire ott vagyok a csúcson, és milyen jó volna ezt megtartani. Sőt lehetne még fejlődni is. De annyi minden mást is szeretnék. Rengeteg tervem van, például tanulnom kell. Azért titkon mégis abban reménykedem, hogy még nem utáltam meg annyira az úszást, hogy később ne találjak örömet benne.
– Mi utálatos benne?
– Az egyhangúság, meg az, hogy annyira le van kötve az ember. Hétfőtől szombatig, reggeltől estig. Nincs kilengés, nem utazhatok el, nem tehetem azt, amihez kedvem volna.
– Nem volt egyértelműen pozitív visszhangja a sajtóban annak az intézkedésnek, hogy a paraolimpikonok ugyanakkora pénzjutalmat kaptak az államtól, mint a hagyományos játékokon érmet nyert társaik.
– Hozzám semmiféle negatív visszajelzés nem érkezett, pedig az első öröm elmúltával tartani kezdtem tőle.
– Mire költi a pénzt?
– Ha már mindenki tudja, hogy mennyi pénzt kaptam, hadd maradjon a magánügyem, hogy mire költöm.
– Azt mondta, rengeteget kell tanulnia. Mikor kezdi?
– Az olimpiai felkészülés miatt egy évet halasztottam az egyetemen. Az volt a tervem, hogy Szegeden járok majd kommunikáció szakra, de az olimpia miatt nem tudtam ezzel foglalkozni, hiszen albérletet kellett volna keresnem, és évkezdésre sem értem volna haza. Az olimpia óta most, november végén tudtam egy egész hetet itthon, Pécsett tölteni. Annyi biztos, hogy januárban fél évre Bécsbe utazom. Nemcsak nyelvet fogok tanulni, hanem elkezdem újra az úszást. Nagyon hiányzik az életemből a rendszeresség. Nem fogok edzővel dolgozni, csak a magam örömére. Lehet, hogy egy hónap múlva keresek magamnak csapatot, de most azt szeretném, ha nem lenne stopper, sem figyelő szemek. Azt utáltam az úszásban, hogy korlátok közé van szorítva az egész napom, most viszont átestem a ló túloldalára, és azt sem tudom, hogy a következő órában mi lesz velem. De ez sem jó. Jövő júliusban rendezik az Európa-bajnokságot, még az is lehet, hogy rászánok négy-öt hónapot a felkészülésre.
– Mihez kezd majd, ha végez a kommunikáció szakon?
– Nem készülök médiasztárnak, engem a kommunikáció mint tudomány érdekel, mert nagyon nagy hasznát veszem majd, ha esélyegyenlőséggel és érdekképviselettel foglalkozom. Az én hitelességem nemcsak az egyetemen tanultakra, hanem a megélt tapasztalataimra alapozódik majd, hiszen mégiscsak végtaghiánnyal élem az életemet, és ezt az „élményt” nem lehet megtanítani egyetlen iskolában sem. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy biztosítsuk a lehetőségeket ahhoz, hogy a fogyatékkal élők a képességeiket a legnagyobb mértékben ki tudják használni. Ennek persze egyik alapvető feltétele az akadálymentesítés. Miután sportoló vagyok, igyekszem minél több sorstársamat rábírni arra, hogy sportoljon, hiszen ez nagyon jó lehetőség arra, hogy nyissanak a világ felé. Megmondom őszintén, ez utóbbit fontosabbnak tartom annál, mint ha elmennék a bankokba és a postákra, és felszólalnék, hogy mit építsenek át. Én az olimpiai aranyérmem jutalmaként felvételi nélkül beiratkozhattam az egyetemre, a csapattársaim közül tudtommal senki más nem élt ezzel a lehetőséggel. Azt hiszem, hogy a szemrehányások helyett a saját világhoz való viszonyunkat kell megváltoztatnunk.
– Milyen értelemben?
– Azt látom, hogy nagyon sokan bezárkóznak, lemondanak a társasági életről, nem tesznek semmit azért, hogy boldogok legyenek. Így nagyon nehéz elfogadniuk magukat. Én azért tudom jól érezni magam a bőrömben, mert soha nem gondoltam magam másnak, mint a többi ember. Az emberek azt sajnálják, akin látszik, hogy lehet sajnálni. Néhány napon belül megjelenik az én közreműködésemmel is egy könyv, aminek az lesz a címe, hogy Ne parázz! Ebben kisgyerekeknek magyarázzuk el a különféle fogyatékosságokat, így aztán sem ők, sem a szüleik nem jönnek zavarba, ha szembejön velük egy tolókocsis ember. Ha végtaghiányosok találkozóira hívnak, mindenképpen elmegyek, mert ha csak egy szülőnek is segíteni tudok, akinek hozzám hasonló gyermeke születik, máris tettem valami hasznosat.
– Mit szokott nekik mondani?
– Hogy üljenek le beszélgetni az anyukámmal, ő tényleg tud segíteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy azok a fogyatékos gyerekek, akik alkalmasak erre, egészségesek közé járhassanak óvodába és iskolába. A saját példámból tudom, hogy a gyerekek kreativitása határtalan, és biztos vagyok benne, ki fogják találni, hogy az egylábú Pistike hogyan fogócskázzon velük, mert nem akarják, hogy a játékból kimaradjon. Engem nagy küzdelmek árán sem tudtak megtanítani a szüleim biciklizni, azt gondolták, hogy erről le kell mondanom. A barátaim viszont azt akarták, hogy én is velük menjek bringázni, úgyhogy néhány óra alatt megtanítottak. Ez ilyen egyszerű.
– Úgy tudom, Egerszegi Krisztina a példaképe.
– Nemcsak azért, mert ő minden idők legnagyobb bajnoka, hanem azért, mert most, hogy abbahagyta az úszást, és gyereket nevel, pontosan ugyanolyan magas színvonalon teljesít, mint az uszodában. Én is azt tekintem a legfontosabb feladatomnak, hogy bebizonyítsam: az élet más területein is megállom a helyem.
Pásztory Dóra paraolimpiai Európa- és világbajnok úszónő, világcsúcstartó. Nagyatádon született 1984. április 4-én. Egyesülete: ANK Úszóklub, Pécs, edzője Anatolij Petrov. Versenyszámai: 200 m vegyes úszás, 100 m pillangóúszás. Eredményei: 1999-ban az országos felnőttbajnokságon hét aranyérem, Braunschweigben 200 m vegyes úszásban Európa-bajnok, az év sportolója. 2000-ben Sydneyben a paraolimpián 200 m vegyes úszásban olimpiai bajnok, 100 m pillangóban bronzérmes, és ismét az év sportolója. 2002-ben az argentínai világbajnokságon 100 m-es pillangóban brozérmes, a 200 m vegyesben első lett. Az 2004-es athéni paraolimpián 200 m vegyes úszásban (8. kategória) olimpiai bajnok, 100 m háton (8. kategória) és 100 m pillangón (8. kategória) ezüstérmes.
