Röviden

Domonkos István (Budapest): Olvastam a lap december 23-i számában Vigh Károly írását Bajcsy-Zsilinszky Endre és a katonai ellenállási mozgalom hőseiről, s óhatatlanul eszembe jut, hogy három nemzetáruló nevét is meg kell jegyezni. Mikulics Tibor páncélos főhadnagy Júdásként épült be a Kiss János altábornagy vezette tiszti mozgalomba és árulta be a nyilas hatóságnak a szervezkedést. A másik gyalázatos ember Radó Endre csendőr százados, a Nemzeti Számonkérő Szervezet nyomozója volt, aki az idős altábornagyot és Bajcsy-Zsilinszkyt példátlan kegyetlenséggel, kínzással vallatta. Végül nem felejthetjük megvetéssel Dominich Vilmos hadbíró őrnagy nevét, aki a halálos ítéleteket kimondta és példátlan kegyetlenséggel karácsonyi kivégzéshez ragaszkodott.

Szabó László Zoltán egyetemi oktató (Budapest): A Magyar Nemzet december 21-i számában Pokol Béla éles bírálattal illette Cséfalvay Zoltánt, aki hasonló hangnemben nyilatkozott Bogár László globalizációs elemzéséről. Az itt felsorolt szerzők, többek közt a kiváló Pokol Béla is, elkövetik azt a módszertani hibát, hogy a globalizációt egy szűkebb dimenzión belül, nevezetesen a gazdasági alrendszeren keresztül értelmezik. A globalizáció azonban több ennél, hiszen a már említett dimenzión kívül a kulturális, politikai és nem utolsósorban az ökológiai alrendszerek egymáshoz való viszonya az, ami meghatározza, vagyis inkább újradefiniálja a globalizációt, legalábbis fogalmi síkon. Ha például a gazdasági alrendszer mozgástereiről beszélünk, akkor elkerülhetetlen az ehhez már tragikusan közel kapcsolódó ökológiai alrendszer struktúraváltozása és így tovább. Ez azt jelenti, hogy ha az eljövendő húsz éven belül Kínában minden családnak lesz jégszekrénye, akkor ez a most létező ózonréteg teljes megsemmisülését vonja maga után. A globalizáció mint a globálissá váló világ ethosza talán úgy fogható fel – egyedüli, tiszta pozitívumként –, mint egy olyan összemberi vágy, amely azt a kozmikus egységet, a régmúlt aranykort próbálja visszaidézni, azt az állapotot, amikor az ember és természet között még teljes volt a harmónia és a Föld és élőlényei egyetlen organikus egységet alkottak. Ez a tökéletesség utáni sóvárgás már a felvilágosodás filozófusainál is jelentkezett, elsősorban Hegelnél, a genetikus totalitás mozzanatában a szubjektum és szubsztrátum egygyéválásának pillanatában. A globalizáció fogalma tehát nem szűkíthető le közgazdaságtani axiómákra, mert puszta jelentésénél fogva is több annál. A globalizációnak valóban egy olyan eszköztárnak kell lennie, amellyel az emberiség, saját túlélése érdekében, sikeresen veheti fel a versenyt a XXI. század már-már apokaliptikusnak tűnő és a faj fennmaradását veszélyeztető áramlataival szemben.

Szombathelyi Gyula (Budapest): 1982 nyarán négy egyetemista Nagyváradra utazott. Életükben először Erdélybe. Ebben az időben járt egyetemre a mostani magyar miniszterelnök. Meg az előző miniszterelnök is. Ott csúnya diktatúra, a fasiszta nemzetállam őrületében, itt meg szép diktatúra, a jólétibb büszkeségben. De van itt valami más is: egy kicsi szabadság. Amiből állítólag nem lehet kicsi, pedig dehogynem volt, csak nézte akkor össze az ember a kettőt. Az egyetemisták nagyon sok almaszedésből maradt húskonzervet vittek – osztogatni, ahogy aztán az egy-két éven belül már szokássá is vált. De vittek valami mást is. Ez pedig kicsi szabadságuk elsuttogása volt. Meg az elesettek meghallgatása volt. Ahogy aztán már az is szokássá vált. Sok tíz-, százezer magyar állampolgár közös erkölcsi élménye lett ez. A kiállás. A szolidaritás. A hit. A remény. Hogyne lett volna akkor is olyan, aki 25 lejért Kolozsvár főterén eladta a kocsijából kivett kis magyar zászlót a kinti magyar embernek. Százért csokit, hatszázért kávét, ezerért fogamzásgátlót. De egy egész generáció jobbik, és azért is mondjuk ki bátran, hogy tényleg jobbik felének lett élménye az adás erkölcsisége, ahol igazán csak mi kaptunk. Évekig ebből éltünk. 2004. december 5-ig ebből éltünk. Nagyon sok határon túli magyar erkölcsi élménye is lett ez. Hogy csak évek múlva merték elmondani: feljelentette őket a szomszéd, mert fogadtak minket. Hogy egy átvitt könyvet el lehetett a baráttal olvasásra cserélni, mert ő is kapott valakitől egyet. Hogy neki van egy magyarországi barátja. És neki is van egy magyarországi barátja. Minden jó emberi kapcsolat alapja a közös titok. Annak a titka, hogy tudom, számíthatsz rám. Annak a tudása, hogy mit gondoltál akkor, amikor rossz volt és amikor jó volt. A bizalom, hogy tudom, ki vagy. De a legócskább film leghülyébb bandafőnöke is tudja, hogy a bandát csak a közös bűn, csak a közös vérontás tarthatja egyben. Ha valakinek a kezéhez nem tapad vér, az megbízhatatlan. Ez pedig gyilkosság volt. Minden ócska amerikai film lesújtó színvonalú, könynyet fakasztó, ócska, pitiáner története: tíz dollárért ölnek meg valakit. A kártyaadósság miatt, az örökség miatt. A hatalom miatt ölnek. Azt ölték meg, ami húsz-harminc éve a legszebb volt. A bizalmat. A szolidaritást. A szeretetet. Az együvé tartozás érzését. Ezután minden koccintásban, minden bemutatkozó kézfogásban, minden mosoly mögött ott lesz a kétkedés.