Magyarországon tudtommal megszűnt az éhezés… Itt Budán. A Farkasréten… Ez a poén nem feltétlenül a konkrét igazságtartalma miatt robbant estéről estére, inkább azért, mert a maga morbid eleganciájával a kommunista propaganda mindenhatóságát tette nevetségessé. 1971-ben, amikor Csurka István a Döglött aknákat írta, Magyarországon gyakorlatilag valóban megszűnt az éhezés, s nem csak a Farkasréten, a kevésbé nyugalmas, s a kevésbé jómódú környékeken is. Az akkori vezetők komolyan gondolták, hogy a szegénységet kihúzhatják a társadalmi gondok listájáról, mert a szocializmus ezt a kérdést egyszer s mindenkorra megoldotta. Persze hamis illúzió volt, a tévedhetetlenség hitéből fakadó öncsalás, mint annyi minden más a létezőnek becézett szocializmusban. Mert a szegénység az éhes proletariátus hatalomgyakorlásának időszakában is élt, csak a létezését nem ismerték fel és el az illetékesek, ezért beszélni róla nem volt illendő, illetve semmiképpen nem volt tanácsos. Hiszen a szocializmusban a szegénység nem a kedvező társadalmi folyamatok hatására „szűnt meg”, hanem ideológiai okokból, magyarán a „dolgozók államában” nem volt szabad emlegetni. A kádári időszakban sokat tettek a szegénység enyhítése érdekében, a nincstelen, nyomorgó, szakszóval pauperizmusnak nevezett szegénység szinte eltűnt, ugyanakkor nem akarták tudomásul venni, hogy a szegénység más formában, de továbbra is megmaradt. A jó, hasznos, elismerésre méltó intézkedések ellenére ezt a korlátoltságot nagyon drágán fizették meg a magyar szegények.
Modern szegénység
Az ipari társadalmakban a gazdasági fejlettség elérte azt a szintet, amely lehetővé teszi, hogy a társadalmi hierarchiában alul lévők elemi szükségleteit kielégítsék. A jóléti vagy az afelé törekvő társadalmakban senkinek nem kell éhezni, ázni-fázni, páriaként tengődni, mert az államnak elegendő eszköze és lehetősége van arra, hogy legalább alapszinten mindenkiről gondoskodjék. Ám a bőség ellenére is vannak egyének, közösségek, csoportok, rétegek, amelyek nem, vagy csak korlátozott mértékben jutnak hozzá a társadalom kínálta anyagi, illetve szimbolikus javakhoz. Ezt a jelenséget nevezi a modern társadalomtudomány – elsősorban Peter Townsend angol szociológus nyomán – objektív relatív deprivációnak. A depriváció eredetileg egyházi kifejezés, jelentette az egyházi személyek megfosztását javadalmaiktól. A szociológiában a többséghez viszonyított, relatív jellegű lemaradást, hátrányos helyzetet, az esélyegyenlőség hiányát fejezi ki. Nem azonos a szegénységgel, hiszen jó anyagi helyzetben lévők is lehetnek depriváltak, de jelzi, hogy egyeseknek nincs lehetőségük a társadalmilag szokásos életstílus követésére. A szűkös anyagi körülmények között élőkön túl depriváltnak számít az is, aki rossz lakásviszonyok között él, nem jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz, nem tud kulturálódni, nem tudja képezni magát, külső körülmények miatt nem tudja tehetségét, képességeit kibontakoztatni, így végső soron csak elvileg tekinthető teljes jogú állampolgárnak, mert nem tudja maradéktalanul érvényesíteni a jogait. Aki ezen társadalmi dimenziók többségében hátrányos helyzetben van, az depriváltnak tekinthető, azaz objektív okokból a többséghez viszonyítva szegénynek számít.
A fejlett ipari társadalmak a kiterjedt szociális ellátórendszereiknek köszönhetően a folyamatosan meglévő és növekvő társadalmi különbségek ellenére is joggal cserélik fel a szegénység fogalmát a deprivációval. Ám hiába buzognak szinte beláthatatlan bőséggel az anyagi források, a leggazdagabb országokban is a lakosság 10-25 százaléka depriváltnak, illetve veszélyeztetettnek minősül.
Hazánkban a 60-as években újraéledező szociológia szeretett volna a szegénységgel foglalkozni, de a téma ideológiai, politikai okokból hosszú ideig nem volt „aktuális”. Néhány bátrabb és elszántabb kutató (Kemény István, Andorka Rudolf, Hankiss Elemér, Papp Zsolt, Kolosi Tamás, Ferge Zsuzsa, Losonczi Ágnes és mások) szűkös lehetőségeik szerint „pedzegették” a problémát, de átfogó vizsgálatra sokáig nem volt lehetőségük. Végül a 80-as évek elején Bokor Ágnes készített 15 ezer fős mintán egy reprezentatív felmérést a magyarországi deprivációról. A „glásznoszty” begyűrűzésének hála, a kutatási jelentés 1987-ben, Szegénység a mai Magyarországon címmel könyv formájában is megjelenhetett. Bokor Ágnes kutatásai alapján a 80-as évek elején a magyar lakosság 11 százaléka volt deprivált és 20 százaléka volt veszélyeztetett.
Deprivált szocializmus
Ez a 31 százalék igen kedvező mutató. Ám ne feledjük, hogy akkoriban a szocializmus a romló gazdasági körülmények ellenére is az 1978–79-es csúcs közelében volt. Akkoriban nem voltak létminimum-számítások, ezért Bokor Ágnes a szegénységi küszöböt 1630 forintban, az 1981-ben, saját jogon járó minimális öregségi nyugdíj összegében határozta meg. Ehhez képest az állami szektorban dolgozók átlagbére 4500 forint körül volt, tehát egy átlagos kétkeresős, kétgyermekes családban nemcsak az alapvető szükségletek kielégítésére, hanem „luxuscikkekre” is jutott, sőt még takarékoskodni is tudtak. A munkakötelezettség következtében senki nem maradt valamilyen ellátás nélkül. Olcsó volt az élelmiszer, a lakhatás, a tömegközlekedés, általában az állami szolgáltatás, ezért az alacsonyabb jövedelműeket sem fenyegette a nélkülözés, az éhezés veszélye. Ha jólétről nem is, szociális biztonságról nyugodtan beszélhetünk, ezért értjük meg a korszak iránt éledő mai nosztalgiákat. A nosztalgiázók arról feledkeznek meg, hogy a magyar állam és gazdaság nem engedhette meg magának még ezt a szolid, szerény jólétet sem, a „legvidámabb barakk” kirakata hosszú távon nem volt berendezhető.
Az olcsó árakat „kompenzálta” a rendszeres hiány, a kiszámíthatatlan ellátás, a szolgáltatások alacsony színvonala. A 3 forintos (a 80-as években 6 forintos) kenyér gyakorta ehetetlen volt, ezért a jobb pékségek előtt hosszú sorok kígyóztak. Ha a csemegepultokon 4-5 féle felvágott, 2-3 féle sajt díszelgett, az már bőséges választéknak számított. Aki egy marhahúslevest szeretett volna főzni, az gyakorta egész napos tortúrára kényszerült, hol rendes húst nem kapott, olykor borsot, máskor meg sárgarépát. Jellemzően a legolcsóbb és a legdrágább hús volt állandóan hiánycikk. Pacalt meg bélszínt mutatóban sem lehetett látni az üzletekben. A hivatalosan 16 forintba kerülő pacalért 100-150 forintot is adtak a feketepiacon. Az alacsony lakbér, energiaár, rezsiköltség garantálta azt, hogy az emberek ne kerüljenek az utcára, cserében a bérházak lerobbantak, még a karbantartásukat sem tudta biztosítani az állam, felújításukról, korszerűsítésükről álmodni sem lehetett. Új lakáshoz jutni szintén az álmok világába tartozott. Ha egy átlagos jövedelmű, egyedülálló fiatalember beadta lakásigénylését, a 15–20 éves várólista végére került. Az sem volt jobb, ha jogosultságot szerzett (megházasodott, gyermekeket vállalt), mert a panellakásnak csak addig örülhetett, amíg be nem költözött. Különben a 15–20 éves várólista a telefonigénylőknek is ismerős, ehhez képest egy autóra csak 3–5 évet kellett várni. A tömegközlekedés gyönyörűségeit, a zsúfolt, piszkos, rendszertelenül közlekedő járművek nyújtotta napi élvezeteket nem kell ecsetelni, bár a BKV nívója azóta rengeteget romlott. Kétségtelen, az erősen megrostált tudományos és kulturális javakhoz bőséggel hozzájuthattak az érdeklődők, de a cenzúra vasfüggönyt húzott az eszmék szabad áradása elé, s az értelmiségiek többsége arra lett volna igazán kíváncsi, amit nem ismerhetett meg. Az ország büszke volt a szociális juttatások rendszerére, de a gyes intézményén kívül nem volt mivel büszkélkedni. A hálapénzre alapozott „ingyenes” orvosi ellátás, a fals leszázalékolások, az üdülési beutaló, ami nem járt, csak adható volt, a februárban kiadott nyári szabadság és hasonló „előnyök” jelentették a szociális terület nagy vívmányait. A korrupció behálózta a szociális rendszert, de ez a háló nem azonosítható a szociális hálóval. A 60-as évektől beindult a nyugati turizmus, s a magyar dolgozók közvetlenül is összemérhették életkörülményeiket a kapitalizmus kizsákmányoltjainak állítólagos nyomorával. Meglepetten tapasztalták, hogy az egyenleg nekünk kedvez. Nyugaton sok minden lényegesen drágább volt, mint nálunk (élelmiszer, közlekedés, szolgáltatások), de a ruhanemű már nem került többe, míg a műszaki cikkek, használati tárgyak sokkal olcsóbbak voltak. S persze a fizetések között is egetverő különbségek mutatkoztak. A nyugati munkások és alkalmazottak még az adók levonása után is tízszer annyit kerestek, mint hasonló beosztásban lévő magyar sorstársaik. Így aztán kedvükre válogathattak a drága élelmiszerek a magyarok számára elképzelhetetlenül bőséges kínálatából. Ott sincs kolbászból a kerítés – jegyezte meg oly szellemesen Kádár János. Azért élnek mégis jobban, mert mi, magyarok nem dolgozunk eleget, s azt a keveset sem csináljuk elég jól. Ez a sokat hangoztatott közhely cinikus és igazságtalan tétel volt. A magyar munkavállalók többsége sokat és lelkiismeretesen dolgozott. Arról, hogy gyakorta rossz minőségű terméket állítottak elő, nem ők tehettek. A frizsiderszocializmus nem ígért magas fizetéseket, de ajánlott több munkát. Akinek lehetősége adódott, az helyet keresett magának a „második gazdaságban” akár 12-16 órát is robotolva, feledvén, hogy a „három nyolcas” a XIX. századi munkásmozgalom követelése volt. Ugyanakkor az embereket kizsigerelő munkabőség mellett megjelent a munkahelyen belüli munkanélküliség. A munkanélküliség (munkakerülés) büntetendő volt, ezért mindenkinek rendelkeznie kellett munkahellyel. Mivel a tervgazdaságban senkinek nem volt érdeke ésszerűen megszervezni a munkafolyamatokat, a vállalatok paszszust akartak adni, de feladatot nem. Felduzzasztották az adminisztrációt, de felvettek sok egyéb láblógázó semmittevőt is. A korabeli igazságosság jegyében ezek a lődörgők gyakorlatilag ugyanannyi fizetést kaptak, mint a velük azonos beosztásban lévő élmunkások. Ez természetesen sértette a keményen dolgozók önérzetét, a közvélemény szemében sokat rontott a tisztességes munka megbecsülésén.
A 80-as évek második felében elmélyült a gazdaság válsága. Az életszínvonalat különböző pénzügyi trükkökkel, főleg kölcsönökből egy ideig még fenntartották, de 1988-ban ezen a téren is drámai romlás következett be. Az szja bevezetése miatt az átlagfizetések 1,5 százalékkal csökkentek, az árak viszont 15,7 százalékkal nőttek. (A napokban a miniszterelnök azzal büszkélkedett, hogy végre elértük az 1988-as szintet. Ez annyit jelent, hogy visszavergődtünk a mélypontra.) A továbbiakban már a szaporodó és egyre nagyobb összegű külföldi hitelek sem segítettek. Az új, szabadon választott kormány megalakulásakor minden magyar munkavállaló kétévi teljes – bruttó! – fizetésével volt adósa a bőkezű Nyugatnak.
Szociális háló a fejek fölött
Nem lenne igazságos a rendszerváltás után visszatérő és elhatalmasodó szegénységet a bukott szocializmus nyakába varrni, de az kétségtelen, hogy nehéz örökséget hagyott a polgári demokráciára. Az ideológiai alapon kimódolt tervgazdaságból, a mesterséges ár- és bérviszonyokból kellett, szinte varázsütésre, működőképes piacgazdaságot létrehozni. Ésszerűsíteni kellett a termelést, lefaragni, hosszabb távon megszüntetni az állami dotációt, bezárni, felszámolni, kiiktatni mindent, ami felesleges, szükségtelen, eladhatatlan, nem nyereséges, még akkor is, ha a pillanatnyi szociális szempontok mást diktálnak. Erre sem a gazdaság, sem a gazdaság szereplői, sem a gazdaság elszenvedői nem készültek fel. Ez a folyamat súlyos traumákkal, egyéni, közösségi tragédiákkal járt. A rendszerváltó lelkesedés hamar letargiába váltott. Az átmenet többnyire pofátlan igazságtalansága elnyomta a változások szükségszerűségét belátni képes öntudatot. Munkahelyek tízezreit, a szociális ellátás fontos elemeit, az államilag támogatott termékek és szolgáltatások tömegét sirathattuk, hiszen százezrek veszítették el munkájukat, szerény, de rendszeres jövedelmüket, létbiztonságukat. A nyugaton bejáratott támogatási rendszereket hiába vettük át, erőtlennek bizonyultak, hogy a hirtelen leszakadó tömegeket hatásosan védelmezzék. A kommunista illúziók után jöttek a kapitalista illúziók, ám szomorúan kellett megtapasztalni: a sokáig csodaszernek vélt piac sem old meg egy csapásra mindent. Kétségtelen, az árak nagyon hamar piaciak lettek, ám a jövedelmek sehogy sem akartak igazodni a piaci viszonyokhoz. Milliók váltak a rendszerváltás veszteseivé, kerültek lejjebb a társadalom elméleti hierarchiájában. Újra felütötte fejét a nélkülöző, nyomorgó szegénység, s a rendszerváltás óta egyszerre van jelen a magyar társadalomban a nyomorgó pauperizmus és a többséghez viszonyított relatív szegénység, a depriváció. Ma az aktív, munkaképes korú lakosság 12–15 százaléka nem fizet adót. Lehet, akad köztük pár tucat dúsgazdag adócsaló is, de félő, hogy döntő többségük éppen csak tengődik. A családtagokat is számítva, ma legalább egymillió ember szenved a legelemibb javak hiányától. Talán nem túlzott merészség, ha valamiféle összefüggést fedezünk fel a szocializmus 11 százaléknyi depriváltja, s napjaink egymillió legszegényebb embere között. A nincsteleneket az államnak természetesen segélyeznie, támogatnia kell, ám a segély önmagában nem jelent megoldást. A segély konzerválja, sőt elmélyíti a szegénységet. Az állami alamizsnán vegetáló emberek mentális állapota fokozatosan romlik, nem látják a felemelkedés, a kitörés lehetőségét, egyre reménytelenebbnek, kilátástalanabbnak érzik saját helyzetüket, s végül már az ambíciójukat is elveszítik, hogy kilábaljanak nyomorúságos helyzetükből. Mintha a fejük felett feszítették volna ki a szociális hálót, amiből kipotytyanni lehet, de visszakapaszkodni szinte lehetetlen.
Ugyanakkor elszomorító az is, hogy az emberek jelentős része hiába rendelkezik munkahellyel, rendszeres jövedelemmel, egy ledolgozott élet után járó nyugdíjjal életszínvonaluk a létminimumot sem éri el. Szakemberek 35-40 ezer forintban számolják az egy főre eső havi létminimumot. Közel kétmillió kereső adóköteles jövedelme 67 ezer forint alatt marad. Ez azt jelenti, hogy az eltartottakkal együtt körülbelül 3,5 millió ember a létminimum alatt, vagy annak környékén él. Őket tekinthetjük ma depriváltnak, illetve veszélyeztetettnek. Állandó fenyegetettségben élnek, hiszen könnyen lecsúszhatnak a legszegényebbek közé. Aligha vigasztalják őket a javuló makrogazdasági mutatók, a BUX-index szárnyalása, vagy a nagy jólétről harsogott propagandaszövegek. Ez a réteg is jelentős állami támogatásra és segítségre szorulna, de a jelenlegi kormányzat őket kifelejti a jóléti nyomulásból. A minimálbér 50-ről 53, majd 57 ezer forintra emelése igazán nem nevezhető a szociális gondoskodás kiemelkedő sikerének. Nagyon helyes, hogy a kormányprogramok kiemelt feladatnak tekintik a munkahelyteremtést, de az sem hozhat megváltást, ha a jelenlegi bérviszonyok csak szinten tartják, olykor tovább generálják a szegénységet. Sajnos ma Magyarországon a munkanélküliség, a lakáshiány, az elmaradott infrastruktúra és egyebek mellett a munkabérek is szegénységet okozó tényezők. Az egészséges szociálpolitika, a valódi szociális érzékenység a normális béreknél kezdődik. Mert aki a munkájából nem tud megélni, alapvető szükségleteit sem képes kielégíteni, a mindennapi betevő falat, a közüzemi számlák, a gyermekei jelene és jövője miatt aggódik, sőt retteg, azaz társadalmi felemelkedésről, esélyegyenlőségről, demokráciáról nem is álmodik.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
