Szélirányban

Húsz évvel a borzalmas bhopáli katasztrófa után, alig egy hónapja megkezdték a kárpótlások kifizetését az áldozatok hozzátartozóinak és a súlyosan megnyomorítottaknak. A tragédia kiváltója, a Union Carbide amerikai cég csak „erkölcsi felelősségét” ismerte el a bekövetkezett eseményekért. A megrokkantak két évtizedes szenvedéseit, az azóta elhunytak ezreit közömbösen nézte az indiai kormány. Jelenleg folyamatban van egy per, amely arról hivatott dönteni, hogy a mára felvásárolt amerikai vegyi gyár helyett ki tisztítsa meg a mérgező bhopáli katasztrófa helyszínét.

Meglepően hideg volt azon az 1984. december 3-i bhopáli éjszakán. A Union Carbide amerikai vállalat helyi vegyszergyártó üzeme egyik gáztartályából egy robbanás következtében fél egykor kezdett szivárogni a metil-izocianát. A kiszabadult 42 tonna gáz lassan beborította Madhja Prades szövetségi állam gyanútlanul alvó fővárosának a gyárhoz közel fekvő részét. A metil-izocianát emberre kifejtett hatása megfelel egy harci gáz fő jellemzőjének, azaz elegendő mennyiségben belélegezve halálos. A gyárban volt sziréna, ám ezt korábban kikapcsolták, mondván, nem kell pánikot kelteni a lakosságban. A riasztó hang több ezer ember életét menthette volna meg.
A világ eddigi legnagyobb ipari katasztrófájában a gáz órák alatt mintegy 3000 személyt ölt meg. Az azóta eltelt időben legalább tizenötezerrel nőtt a mérgezés utóhatásában meghaltak száma. A húsz évvel ezelőtti gázszivárgás következtében megrokkant, magatehetetlen emberek számát, akik krónikus betegségben szenvednek, legalább százezer főre becsülik. Az ember azt hihetné, hogy a tragédiáért felelős vállalat legalább a túlélőknek ingyenes orvosi ellátással és anyagi hozzájárulással igyekszik segíteni, hiszen nem potyára létesítette itt, a világ egyik legszegényebb részén a vegyi üzemét, amelyből éveken át busás hasznot szakított le. De nem.
A katasztrófa okai is épp a profithajszolásban keresendők: a gyár földrajzilag hibás, szélirányban lévő elhelyezkedése és a biztonsági költségek állandó mérséklése is szerepet játszott a hatalmas katasztrófa kialakulásában. Mindemellett a bhopáli tragédia iskolapéldájává vált annak, hogy a multinacionális nagyvállalatok miként kerülhetik el – a helyi hatóságok lassú fellépésével – a felelősségre vonást.
De vegyük sorjába a történteket! A Union Carbide amerikai anyacég 51 százalékban volt tulajdonosa a bhopáli Union Carbide India Limitednek (UCIL), a többi részt indiai vállalkozók birtokolták. 1989-ben az amerikai cég az indiai központi kormánynak, amely 3,3 milliárd dollárt követelt a multinacionális vállalattól, peren kívüli egyezség címén kifizetett 470 millió dollár kárpótlást. A Union Carbide a megegyezés során elismerte erkölcsi felelősségét a katasztrófáért. Valami pénz jutott volna a túlélőknek: mintegy 2000 dollár a gázszivárgásban elpusztultakért és 500 dollár az egészségileg súlyosan károsultaknak. Ez valóban nem sok pénz, ha a tetemes emberi és anyagi kárt nézzük. Az amerikai cég ügyvédeinek ugyanis az indiai kormány által célként kitűzött minimumot sikerült elfogadtatni a tárgyaló felekkel. Azt is hozzá kell azonban fűznünk, hogy errefelé, India középső részén, ha valakinek van munkája, a heti fizetése nemigen haladja meg a két dollárt. Így hát az összeg kimondott vagyonnak számít, azokról nem is beszélve, akiknek állandó orvosi ellátásra van szükségük.
Ám itt bejön a képbe a világ legnagyobb demokratikus államának ugyancsak bürokratikus rendszere, ugyanis az indiai kormány a 90-es évek kezdetén villámgyorsan leállította a kifizetéseket a károsultak között kirobbant vita miatt. Jelenleg is ott pihen a több mint 400 millió dollár az indiai központi bank egyik széfjében.
Az egymilliárdhoz közelítő lakosságú Indiában a törvénykezés igencsak lemaradásokkal küszködik, jelenleg húszmillió ügy van felfüggesztve. Errefelé teljesen megszokott, ha tíz–húsz évet kell várni egy ítélet megszületésére. 2002-ben a bhopáli áldozatok egyesülete a legfelsőbb bírósághoz fordult azzal a kérvénnyel, hogy kötelezze a központi kormányt a 15 éve meglévő kárpótlási összeg kiosztására. Láss csodát: júliusban ezrek táncoltak önfeledten a bhopáli vegyi üzem körül, azt ünnepelték, hogy alig másfél év alatt a legfelsőbb bíróság kedvezően ítélte meg beadványukat. A kifizetések november közepén kezdődtek meg, hajszálnyira megelőzve a tragédia huszadik évfordulóját.
Talán ez a két évtizedes dátum késztette cselekvésre az indiai illetékeseket: a helyi kormány ingyenessé tette minden egészségügyi károsultnak az ellátást, eddig ugyanis csak a legszegényebbek részesültek térítésmentes orvosi kezelésben. A nyáron elkezdődött egy New York-i bíróságon az a per, amellyel az indiai kormány kötelezni akarja a Union Carbide-ot 2001-ben felvásároló Dow Chemicalst, a vegyipari óriást arra, hogy tisztítsa meg a bhopáli katasztrófa helyszínét. A Dow azzal védekezik, hogy ő csak a Union Carbide amerikai részlegét vette meg, így semmi köze sincs a cég hajdanvolt indiai leányvállalatához.
Pedig valakinek el kellene takarítani a szennyet, amely még ma is mérgez. A BBC újságírói csapata a helyszínen járva ma is több ezer tonna, hordókban tárolt veszélyes hulladékot talált az egyébként bezárt bhopáli üzemben. A közvetlenül a gyár mellett lévő fúrott kútból vett minta – egyes vegyi anyagok esetében – az Egészségügyi Világszervezet által maximumként meghatározott érték ötszázszorosát mutatta ki. Bár a helyiek jól tudják, hogy ezzel ártanak egészségüknek, mégis az ehhez hasonló kútból isznak, ugyanis nincs más vízhez jutási lehetőségük. Különösen az esős évszakban erős a szennyezettség, ugyanis a csapadék bemossa a felszínen lévő káros anyagokat a talajvízbe. Mintegy száz kút található a veszélyeztetett térségben. A hatóságok mintha fülükön ülnének, nem tesznek semmit azért, hogy a lakosság valóban iható vizet kapjon.
A katasztrófa utáni környezetszennyezés mind a mai napig szedi áldozatait. A katasztrófa által sújtott térségben a nőknek 30–35 éves korban elmarad a menstruációjuk. E területen négyszer magasabb a rák és a tüdőbetegség aránya, mint a város más részein. Rendszeres orvosi felügyeletben és ellátásban kellene részesíteni a túlélőket. 1994-ben az indiai kormány minden magyarázat nélkül leállította azt a kutatást, amelynek célja pont a katasztrófa várható egészségügyi következményeinek feltérképezése lett volna.
A legborzasztóbb ipari katasztrófának nincsenek felelősei, legalábbis jogilag nincsenek. Az indiai kormány a közelmúltban – majd 20 évvel a tragédia után – megpróbált „gondatlanságból okozott gyilkosság” miatt vádat emelni Warren Anderson ellen, aki 1984-ben a bhopáli gyárat vezette. A bhopáli bíró azonban elutasította a keresetet, kijelentve, hogy mivel Anderson amerikai állampolgár, egyetlen indiai bíróság sem tudja maga elé idézni, kivéve, ha önként jelenik meg a tárgyaláson. Az indiai hatóságok megtették az első lépéseket annak érdekében, hogy az Egyesült Államoktól kérhessék kiadatását. Az indiai szervek előtt jó ideig „lakhelye ismeretlen volt”. Majd amikor ezt megtudták, akkor az indiai főügyész azzal állt elő: Anderson túl öreg – 81 esztendős – ahhoz, hogy megkezdjék a kiadatási eljárást.
„A sors iróniája, hogy a bhopáli áldozatok nemcsak képesek együtt élni a katasztrófa következményeivel, hanem újra megtanultak nevetni is” – írta a minap a The Statesman indiai napilap. Az újság, amely a vegyipar Hirosimájának nevezte a húsz éve történteket, arra utalt, hogy a helyiek valóságos fesztivált rendeznek a katasztrófa évfordulóján. Megtelnek a hotelek, a magánszálláshelyek, tarolnak az ajándékkészítő kereskedők. Szép számmal érkeznek külföldről is környezetvédők, a nem kormányközi szervezetek tagjai ezekre a tiltakozási eseményekre. A már-már mulatságba hajló felvonulásokon a bhopáli megrokkantak is csatlakoznak a jó hangulatú menethez, nevetve ítélik el a mindenhol és mindenkit kizsákmányoló amerikai kapitalizmust.