Új történet kezdődik

Tisztában vagyok vele, hogy a rám ruházott bizalom több feladattal jár majd, mint amennyi joggal. Hosszú évek politikusi pályafutása alatt megtanultam, hogy akinek nagy céljai vannak, annak sok próbatételt kell kiállnia. Azzal is tisztában vagyok, hogy a legkeményebb támadások még csak most várnak rám. A mi erőnk abból táplálkozik, hogy együtt vagyunk, és együtt is maradunk. Önöknek hála, szembe tudok nézni minden kihívással, készen állok a támadásokra, mert mélyen tisztában vagyok azzal, hogy Franciaország már nem fél a változástól, hanem várja azt. Ugyanakkor tudom, hogy egy olyan új világ képe körvonalazódik előttünk, amely sokakat aggodalommal tölt el. Legyünk bátrak ahhoz, hogy farkasszemet nézzünk a problémákkal. Ha vissza szeretnénk nyerni a politika iránti bizalmat és tiszteletet, azzal kell kezdeni, hogy népszerűségünk és elismertségünk méricskélése helyett nyíltan kimondjuk a dolgokat. A franciák olyan mozgósító tervre várnak, melynek segítségével egyéni és közösségi téren egyaránt visszanyerhetik bizalmukat. Ez a nagy cél a XXI. század Franciaországa és minden francia ember számára. Ez lesz tehát az új mozgalom első küldetése.
Új nagyhatalmak törnek felszínre, mint például Kína és India vagy mint az egész ázsiai térség, amely magáénak akarja az új évszázadot. De még Európán belül is, a legkegyetlenebb kommunizmus és a legembertelenebb marxizmus által halálra ítélt országok is túl akarnak lépni a szégyen vasfüggönye mögött eltöltött ötven évig tartó rémálmon. Hála az olyan kivételes személyiségeknek, mint Lech Walesa, Václav Havel vagy II. János Pál, és hála kelet-európai testvéreink bátorságának, győzött a szabadság, ledőltek a falak, és Európa végre egyesült. Keleti testvéreink vágynak a fejlődésre, a haladásra, a jólétre. Segítenünk kell őket céljaik elérésében. Miután kiderült, hogy a szocialisták nem tudnak mit kezdeni Európával, azt javaslom, az elkövetkező években lássunk neki, és alkossuk meg a politikailag megújult Európa tervét, hiszen hamarosan megkezdődik a vita Európa határairól és jövőbeni kiterjesztéséről, azonban Európa, mint a XX. század legfőbb politikai és integrációs egysége, nem terjeszkedhet a végtelenségig. Nem osztjuk az angolszász világnézetet, vagyis nem egyetlen óriási szabad kereskedelmi területben gondolkodunk. Ezért szeretném például, hogy Törökországra ne az Európai Unió tagjaként, hanem Európa szövetségeseként tekintsünk.

Tudósaink és kutatóink munkájának köszönhetően olyan új technológiák jöttek létre, melyek felforgatják életünket, szokásainkat és lebontják a határokat. Bolygónk mára olyan lett, mint egy nagy falu, ahol a távolságok legfeljebb csak akadályt jelentenek, és ahol mindenki függ mindenkitől. Ez a globalizáció. A világban talán még soha nem létezett egyszerre ennyi remény és ennyi fenyegetés; ennyi segítség és ennyi gyötrelem; ennyi lehetőség és sajnos ennyi igazságtalanság.
Franciaország kezében ott van minden ütőkártya ahhoz, hogy az övé is legyen ez a hatalmas lehetőségeket ígérő század. Senki nem fog várni ránk, ha úgy döntünk, nem élünk a lehetőségekkel. A világ változik, Franciaország sem maradhat mozdulatlan. Ami megijeszti a franciákat, az nem a változás, hanem a hiteles alternatív megoldások hiánya. Védtelenné teszi őket az az érzés, hogy már senki nem képes kezelni, még kevésbé uralni a fejlődést.
A franciák reformokkal szembeni feltételezett ellenállása hol panasz, hol gúny tárgya. Ennek a kritikának nincs alapja, pusztán alibit szolgáltat azoknak, akik kitalálták. Szembe fogunk szállni ezzel a gondolkodással!
Mint az UMP elnöke, szabadon akarok gondolkodni, javasolni, vitázni. Legfontosabb célomnak tartom, hogy az emberek összefogjanak. Azt akarom, hogy mindenki megértse: megvan a helye, és megtanulhatja használni képességeit. Változtatnunk kell, hiszen a franciák már mást, többet várnak a múlt üres, tartalom nélküli szavainál. Azt követelik, hogy segítsünk nekik a jövőt megérteni, de mindenekelőtt saját maguk és gyermekeik számára felépíteni. Megértjük őket, hiszen összezavarta őket egy olyan társadalom, amelyben nagyon nehéz fogódzókat találni. A változásokat sokan fenyegetésként élik meg, hiszen ma már nem létezik élethosszig tartó munkahely ugyanannál a cégnél, ugyanabban a szakmában, ugyanabban az ágazatban. Olyan vállalatok tűntek el végleg, melyekről mindenki joggal hitte, hogy még évtizedekig fognak sikerrel működni. Honfitársaink közül sokan gondolták azt, hogy csak hazájukat elhagyva érhetnek el sikereket. De a magasabb fizetés nem lehet képes elfeledtetni az ember gyökereit.
A társadalmi felemelkedés sokak számára elérhetetlenné vált. Létfontosságú értékek vannak eltűnőfélben. Ilyen a tisztelet vagy a munka fogalma, hiszen mára az emberek célja az, hogy a lehető legkevesebb feladat elvégzésével megszabaduljanak munkájuktól. Mintha elegendő lenne az ember boldogságához, hogy 39 óra helyett 35-öt dolgozik egy héten. Mintha csak a munka mennyiségével kéne foglalkozni a minősége helyett. Ne hagyjuk, hogy a szocialista gondolkodás befolyásoljon minket! Ha úgy látjuk, hogy a 35 órás munkahét nem oldja meg Franciaország problémáit, ne habozzunk előállni reformokkal. Eltűnni látszik a remény, hogy létezhet generációról generációra javuló társadalmi helyzet. Terjed az a gondolat, hogy a holnap világában többet veszíthetünk, mint nyerhetünk. A szülők kezdenek beletörődni, hogy gyermekeik élete nehezebb lesz, mint amit ők ismertek. A jövő, ahelyett hogy a reményt jelentené számukra, egyre fenyegetőbbnek látszik. Ezt az elvesztett reményt kell visszaadni az embereknek. Hiszek benne, hogy képesek leszünk rá.
Javaslom, hogy a „feladni” igét mindörökre töröljük ki szótárunkból. Ha azt akarjuk, hogy a francia a XXI. században is nagy nemzet maradjon, egyetlen lehetséges stratégia áll előttünk: a cselekvés stratégiája!
Franciaország nem visszakapni akarja dicső múltját, hanem meghódítani a jövőt. Olyan hatalom, amely egyenlőként nézhet szembe a világ összes nagyhatalmával, s amely erejét a gyengébbek védelmezésére fordítja, mert De Gaulle tábornok óta hisz abban, hogy minden országnak, még a legkisebbnek is joga van a szabadsághoz.
Senkit nem hagyhatunk az út mentén, de ennek nem lehet az az ára, hogy mások esélyeit csökkentjük. Mindenki előtt nyitva a felemelkedés lehetősége, de nem azért, mert a többiek lejjebb csúsztak. A republikánus egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanannyi fizetést kapjon, ugyanolyan lakásban lakjon, ugyanazt a szakmát űzze, hanem azt jelenti, hogy aki dolgozik, többet kell hogy keressen. És aki hátrányos helyzetben van, annak több állami segítséget kell kapnia. Ezt nevezik republikánus egyenlőségnek, és nekem sokkal jobban tetszik az egyenlősdinél.
Mindenki emlegeti a nemzeti szolidaritást. Nos, ismerjük el, van, aki jobban megérdemli, mint mások. Franciaország olyan köztársaság, amelyik a kezdetek óta hisz abban, hogy nem élhetünk szabályok, értékek és egyfajta erkölcs nélkül. Pontosan ezeket az értékeket mosta el a megszokás, a lemondás, a gyengeség. Ezeket az értékeket akarjuk mi visszaállítani.
Hiszünk az érdemben, amely legitimizálja a célokat. Hiszünk a munkában, az erőfeszítésben, amely értelmet ad az életnek. Hiszünk az igazságban, a nyitottságban és a toleranciában. A mi feladatunk most viszszaadni Franciaország és a francia emberek számára a siker ízét. A sikert elérhetővé kell tenni mindenki számára. Sikeres élet, a gyerekek sikeres taníttatása, sikeres család, sikeres beilleszkedés egy bevándorló számára: kell-e ennél nagyobb és modernebb célkitűzés?
Elutasítjuk a kettős nézőpontot, amely továbbra is szembe szeretné állítani a gazdasági sikert a társadalmi fejlődéssel. A társadalmi igazságosság gondolata kiegészíti a gazdasági hatékonyságot. Ha Franciaország dolgozó rétege reményét vesztené, ki fizetné a járulékokat, amelyekre azoknak van szükségük, akiknek nincs munkájuk? A dolgozó Franciaországot bátorítani kell, életüket példának állítani. Egyes emberek kudarcára nem lehet válasz mások sikerének akadályozása. Fontosnak tartjuk azt a társadalompolitikát, amely a dolgozó franciákat szolgálja, legyenek azok alkalmazottak vagy vállalkozók, vezetők vagy beosztottak.
Szembe kell néznünk az új realitással: Franciaország sokszínű ország lett. Esélyt akarunk ebből teremteni, esélyt arra, hogy országunk megfiatalodjon, új erőre kapjon. Azt akarjuk, hogy mindenki megértse, a társadalom nem áll le senkivel vitatkozni a szabályai betartásáról. Ha nem tetszenek a törvényeink, senki nem köteles alávetni magát nekik és itt maradni. Ezzel szemben viszont azok számára, akik ezt megértették, ugyanazokat a jogokat kell nyújtani, melyek a beszédekben elhangzanak. Ez késztetett arra, hogy szembeszálljak a szocialistákkal, és megszüntessem azt, amit ők nem mertek megreformálni. Ezért kértem, hogy a köztársaság foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel, mert nem akarom, hogy külföldről származó pénzből finanszírozzák templomainkat, és nem akarok több imámot, aki egy szót sem beszél franciául. Ki hiszi azt, hogy ha becsukjuk a szemünket, a dolgok jóra fordulnak? A struccpolitika nem működik.
Ha fel akarjuk építeni ezt az új sikermodellt, stratégiai fontosságúvá válik az oktatás, a tudás, az intelligencia, a kutatás és az innováció területe.

Ha pedagógusaink nem csatlakoznak, semmi értelmeset nem fogunk tudni létrehozni. Társadalmi helyzetüket tisztázni kell. Egyfelől sokat várunk el tőlük, másfelől viszont szemtanúi vagyunk megállíthatatlan társadalmi lecsúszásuknak. Nem is olyan régen a diák még tisztelettel említette „mesterét”. Ma már a kifejezést sem használják.
A sok könnyítéssel és nagy megalkuvásokkal olyan gépezetet hoztunk létre, amely minden belefektetett pénz és energia ellenére minden évben egy korosztály negyedét tudás, képzettség és perspektíva nélkül engedi ki az életbe. Ez elfogadhatatlan.
Ki kell alakítani a saját rendszerünket, a világ egyik legjobbját, amely gyermekeinket nem a tegnapelőttre, hanem a holnapra készíti fel!
Ennek érdekében soha nem látott erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy minden francia fiatal beszéljen két idegen nyelven. Fel kell őket készíteni eljövendő állampolgári életükre, ahol semmi sem fontosabb, mint a tolerancia azzal szemben, akit másnak hiszünk. Ha el akarjuk törölni a rasszizmust és az antiszemitizmust, annak csak egy lehetséges módja van: a tudás. A tudatlanság növeli az intoleranciát. Erről szól a polgárok képzése. Az állampolgári ismeretek tantárgyára jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni, és nem szabad többé másodlagos tantárgyként kezelni.
Az oktatás csak azért lehet ingyenes, mert a dolgozók által fizetett adóból finanszírozzák, ezért a dolgozók joggal követelhetik, hogy középiskoláinkban ne történhessen meg bármi, vagy hogy az egyetem több legyen, mint az a hely, ahol eltöltünk pár évet az életünkből.
Elérhetővé kell tenni a társadalmi sikert, buzdítani, bátorítani kell rá az embereket. Nem csak a magánszektorról beszélek. Az állami szektorra is gondolok. Nem titkolom, hogy foglalkoztat ez a szakadás, amely, ha nem figyelünk oda, szembeállíthatja egymással az embereket. A teljesítmény nemcsak a magánszektorban létezik, mindenhol ott van. Az érdemeket a közalkalmazottak esetében is figyelembe kell venni. A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy adjuk vissza mindenkinek a kezdeményezőkészséget. Bátorítsuk vállalkozásra, saját üzlet létrehozására. Bátorítani annyit jelent, mint biztos hátteret nyújtani annak, aki hajlandó kockázatot vállalni.
Franciaország politikájának célja nem az egyre fogyatkozó javak szétosztása, hanem új értékek, új javak létrehozása kell hogy legyen.
A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy támogatjuk a vállalatokat abban, hogy akik szeretnének túlórázni, megtehessék, hiszen több munkával a fizetés is emelkedik. Ez pedig a francia gazdaságnak és az érintett munkásoknak egyaránt javára válik. A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy párbeszédet kezdeményezünk a szociális partnerekkel az alábbi francia paradoxonról: országunk munkajoga soha nem volt még ilyen védelmező az alkalmazottakkal szemben, ennek ellenére ők még soha nem érezték magukat ennyire bizonytalan helyzetben. Ebben a rendszerben mindenki vesztes.
Értsük meg egymást, és hozzunk létre egy olyan rendszert, melyben mindenki győztes, és ne féljünk szembeszállni azzal a baloldali gondolkodásmóddal, ami a munkanélküliség kezelését tekinti megoldandó problémának. A mi stratégiánk a munkahelyteremtés.
A munka rehabilitációja pedig azt is jelenti, hogy felismerjük: negyven munkával eltöltött év után az embernek joga van a méltó nyugdíjhoz. El kell fogadnunk, hogy a munkának szentelt élet során megszerzett javainkat továbbadhatjuk gyermekeinknek. Nem kell elnézést kérni, ha van mit örökül hagyni.
Ha szembe akarunk nézni a kihívásokkal, Franciaországnak szüksége van egy nagy népi mozgalomra, amely tartósan kibékíti a franciákat a politikával.
A mozgalom nagy politikai döntéseit együtt fogjuk meghozni. Erre csak egyfajta megoldás létezik: a demokratikus szavazás. Akinek mondanivalója van, elmondhatja. A szavazás eredménye mindenkire nézve kötelező, és mindenkinek feladata lesz legjobb tudása szerint követni a közös irányvonalat.

Nem lesz titkolózás, szövetkezés. Azt akarom, hogy minden tagunknak legyen valamilyen szerepe, hogy mindenki véleményét vegyük figyelembe, hogy mindenki érezze iránta érzett tiszteletünket. Azt akarom, hogy szervezetünk nagy szövetséggé váljon, vagyis hogy a különböző körülmények közül származó, mindenféle eredetű francia itt találkozzon, itt ismerkedjen, itt gyülekezzen. Azt akarom, hogy tengerentúli honfitársainkkal, akik oly közel állnak hozzánk, újra megtaláljuk azt a kapcsolatot, amely elveszett. Felszólítok mindenkit, aki úgy gondolja, hogy nincs sorsszerűség, aki nem hajlandó passzívan alávetni magát az eseményeknek, aki hisz országunk küldetésében – csatlakozzon hozzánk. Mindenkire szükségünk van, és mindenkinek lesz helye. Nem azokra fogok felelősségeket ruházni, akik erre jogot vélnek formálni, hanem azokra, akik egy irányvonalat, egy csoportot képviselnek. Azokra fogom bízni a feladatot, akik a leginkább szeretnék elvégezni, akik készen állnak, hogy teljes mértékig neki szenteljék magukat, azokra, akikben elég tűz lobog, hogy csatába szálljanak a baloldal, a bebetonozottság és az összes elmeszesedett, kiöregedett gondolat elleni küzdelemben.
Elmegyek a gyárakba, a földekre, az egyetemekre. Beszélni fogok minden férfival és nővel, aki készen áll a párbeszédre. Azt akarom, hogy jelen legyünk a francia társadalom öszszes területén. Arra kérem a legfiatalabbakat, vigyék el zászlóinkat a középiskolákba, az összes képzési központba és Franciaország minden egyetemére. Azt akarom, hogy mi legyünk Franciaország legfiatalosabb politikai szervezete. Hódítanunk kell. El kell csábítani a franciákat, rá kell őket beszélni, hogy szenvedélyességüket és aktivitásukat hozzák be a francia politikai életbe. Politizáljanak. Szeressék a politikát. Osszák meg másokkal Franciaország iránti szenvedélyüket. Legyenek merészek és jószívűek.
Merész volt De Gaulle tábornok, amikor létrehozta a szabad Franciaországot, a lázadó, az örök Franciaországot. Merész volt Georges Pompidou, amikor ambiciózus gazdaságpolitikáját képviselte, amely ma is minket szolgál. Merész volt Valéry Giscard d’Estaing, amikor megadta a szavazati jogot a legfiatalabbaknak. Merész volt Jacques Chirac, amikor az ENSZ elé vitte Franciaország üzenetét. Ha meg akarjuk oldani az ország problémáit, új utakat, új gondolatokat kell találnunk, a politikai élet nem lehet többé az unalom, a konformizmus és a mozdulatlanság bástyája. Nem szabad félni az új ötletektől. És ne engedjük át a jószívűség monopóliumát egy olyan baloldalnak, amelyik semmit nem tett a munkanélküliség, a szegénység és a diszkrimináció ellen.
Jószívűnek lenni annyit jelent, hogy elfogadjuk, mindenkit érdemei szerint kell megítélni. Azt jelenti, megadjuk mindenkinek ugyanazokat a jogokat. Azt jelenti, hogy számítgatás nélkül elkötelezzük magunkat.
Szenvedélyesen szeretjük Franciaországot, és ezt meg fogjuk osztani a franciákkal. Mától fogva egy új és szép történet kezdődik. Nem számít, ki mit csinált a múltban, nem számít, eddig kit kedvelt, választott vagy támogatott. Nem számít, hogy ki milyen politikai háttérrel rendelkezik. Mostantól egy dolog számít, az, hogy különbségeinken, múltbeli ellentéteinken túllépve lerakjuk egy lerombolhatatlan egység alapjait. Ha összefogunk, semmi nem állhat nekünk ellent. Ha széthúzunk, egy szellő elvihet minket.
Dolgozzunk mind együtt mozgalmunkon belül, de kívül is, s dolgozzunk Jacques Chirac sikeréért. Mindenki együtt azért, hogy segíthessünk Jean-Pierre Raffarin kormányának a tervezett reformok véghezvitelében. Hozzunk létre élő, szenvedélyes parlamentáris demokráciát. A kormány számíthat hűségünkre. Nos, alig vártam, hogy elkezdődjön a történet. Holnaptól száz százalékig az UMP-nek fogom szentelni magam.
Szükségem van önökre, jobban, mint valaha. Mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljem bizalmukat, barátságukat, támogatásukat. Megvívom harcaikat, átérzem reményeiket, türelmetlenségüket. Az energiát, amit érzek, megosztjuk egész Franciaországgal. Barátaim, új horizont nyílt meg előttünk, itt az ideje, hogy valóra váltsuk álmainkat!

Nicolas Sarkozy magyar származású politikust választotta elnökévé a francia kormánypárt, az UMB (Népi Mozgalom Uniója). Írásunk a november 28-án elhangzott pártelnöki beiktatási beszéd rövidített, szerkesztett változata.