Utazás vízözönnel

Nyár dereka alig múlott, párás, fullasztó időben indultunk Erdélybe. Pontosabban csak én indultam, a mamám hagyta magát vinni. Némi undorral, figyelmetlen gőggel, mégis mindenre készen, sőt készségesen, egyszóval megátalkodottan gubbasztott mellettem az ülésen. Kicsit mindig belehalt, ha a nővéréhez mentünk. Húzta, halasztotta. Nekem mindegy, fiam, mondogatta, akkor induljunk, amikor neked a legjobb. Aztán semmi sem volt jó: egyszer esett, másszor fújt, megint máskor meleg volt, mert sem nem esett, sem nem fújt. Amikor már nem lehetett húzni, elővett egy táskát, becsomagolt, és azt mondta, mehetünk. És mentünk. Húztunk, mint a vadlibák. Hogy mihamarébb túlessünk. Hét-nyolc órás úton, benzinkutas pisiléseken, a határon való két-három vagy éppen nyolc-tíz órás várakozáson.
Ezek az utak emlékezetesek maradtak mindkettőnknek. Mindjárt az utazás intimitása; ahogy a szavak súlya megváltozott. Másképpen szólt, másképp esett a szó a határ felé közeledve. Suhantunk a mérhetetlen pusztán, a napraforgó, a kukorica tavai és tengerei között. Rettegve suhantunk a határ felé. Mert menthetetlenül bekapcsolt ez is. A sok évtizedes beidegződés, a dresszúra eredménye. Hogy vajon most mi lesz? Most mit találtatok ki nekünk, román testvéreink? Mondják, hogy nyugatról nézve azért volna nekünk oly isteni itt Közép-Európa szívében, mert nem unatkozhatunk. Itt mindig van miért izgulnunk. (Kis népnek legalább az izgalma legyen nagy?) Suhantunk sértetten, rettegve, bizakodón a határnak. Feltűnő, hogy nekünk innét hazulról (bizonyos időkben, bizonyos irányokba) milyen nehéz elrugaszkodnunk. Olykor nyugatra, máskor délre vagy északra is, de főképpen kelet felé. Az mindig kutya nehéz. Mint egy vaskos, klasszikus kötet (bele kell rázódni, mondta valaha apám, az első száz oldal után már élvezni fogod). Bécsbe, Koppenhágába, Barcelonába könnyű eljutni – de Nagyváradra elindulni, ahhoz elszántság kell.
Szerettem így utazni vele. Édesanyámmal. Kettesben. Románia felé. A rokonok, a család, a Meszes fekete bivalyai felé.
Duruzsol a motor, suhanunk a repce sárgálló, a gabona pipacstól vérző táblái közt.
Hová mész, vakkant rám a román határőr.
„Mi közöd hozzá, gondolom, Bukarestbe. Hogy bombát robbantsak a metróban vagy a birodalmi sugárút valamelyik zsúfolt kávézójában. Hogy zendüljek, hogy kuruckodjak, inszurgenseket toborozzak, hogy gerillának (partizánnak, maquisardnak, karbonárinak) álljak a Székelyföld hegyeiben. Hogy felvásároljam a román termőföldet. Hogy rebelliót támasszak, hogy felhorgasszam az évezredes magyar nacionalizmus kígyófejét a hepehupás vén Szilágyban!”
Édesanyám nővéréhez, Szilágykrasznára.
Utálom magam, mert rettegek. Mindent a mamámra kenek. Hogy őt féltem, nem magamat. Még az is lehet, hogy valóban őt féltem? Ez nem egyértelmű. Nem válik külön. A félelem nem olyan, mint a hagyma, nem rétegezhető. A félelem massza, hideg zsír, büdös ecet.
Nyár, tűz a nap, de amikor Csucsánál a Meszes szerpentinjeire fordulunk, sosem látott eső szakad ránk. Mintha dézsából öntenék. Lépésben haladunk, de a törlőlapátok így sem bírnak a vízzel. Ki kell dugnom a fejemet az ablakon. Előttünk, a magasban – valahol a szélvédőt takaró víz páncélján túl – zöld bársonyon csorgó narancssárga erek futnak: hegyi legelők oldalán rohanó, agyagszínű vizek. Köztük elszórtan nagy, fekete foltok, bivalyok sötétlenek. Ijesztő, gyönyörű látvány, ahogy a sárga, olajosan sűrű folyócskák szaladnak a zöld lejtőkön. Dagadnak, híznak, mind szélesebbek, már nem látszanak a patakmedrek, csak mindenütt az egynemű, okkersárga, robogó massza, amely egyszer csak átcsap az úton, úgy folyik keresztül az aszfalton, mint kiborult sárga tinta. Nyomom a gázt, az erek folyókká egyesülnek, a folyók hol az úttal párhuzamosan, hol az úton hosszában, hol rajta keresztül robognak. Nyomom a gázt, hogy le ne fulladjon a motor, meg ne rekedjünk valahogy, de néha lassítanom kell, mert nem tudom, merre vezet az út, milyen mély a folyó. Rongyolt lombok, törött ágak úsznak, kifordult fa gyökérkarmai merednek előttünk az égnek, csikorogva csúszik, sodródik keresztben az úttesten, meg-megakad, az okkersárga ár tovább löki, vonszolja, az út túloldalán aláfordítja a mélybe. Mögöttünk félmázsás kavicsokat görget, sziklákat bufogtat a megvadult víz. Hajóként fordulunk, farolunk a szerpentinen, a szemem sarkából pillantom meg, de a látványra a fejemet is odakapom – az útszéli fenyők alá kecskék, birkák, lovak, szamarak, kutyák húzódtak, állnak reszketve összebújva. Csak a bivalyok örülnek az ítéletidőnek, mint ősi istenek, lehunyt szemmel, moccanatlanul, közönyösen ácsingóznak a szabad ég alatt, a zsinórokként szakadó vízben. Nem dörög, kőomlásként robajlik a mennybolt, a szerteszaladó villámok még ki sem húnynak jobb felől, amikor balra már égi fák gyökereiként ropognak, kapaszkodnak a rubinzöld felhők közt az újabbak. Ismét kanyarodunk, megint előttünk a robogó víz, a jobb sávban tíz lépés hoszszan alámosta, leszakította az utat.
Forduljunk meg, kisfiam, suttogja édesanyám, ne erőszakoskodjunk az Istennel. Menjünk szépen haza.
Nem lehet, anya, felelem. Itt most semmit nem lehet, csak menni, amíg lehet.
Végre fönt vagyunk a gerincen, általbukunk, s ahogy gurulunk lefelé, az eső hirtelen elcsendesül, alig szemerkél már, az égbolt is kiderül, s az égen feltűnik a szivárvány. Negyedóra múltán, midőn nagynénémék háza előtt fékezek, kacag az égen a nap. Megint megérkeztünk.
Ez volt az utolsó erdélyi utam az édesanyámmal.