Valóság közeli média

Valóság közeli. A szókapcsolat látszólag ártatlan; de nem úgy, ahogy a rádiós Fiala János használja. A Budapest Rádió ébresztőórája alkalmazta visszatérően ezt a beszédes jelzőt Sickratmanre, az őzikelelkű trubadúrra, amikor már számára is nyilvánvalóvá vált, hogy csúful megvezették. A Tilos Rádió hivatásos provokátora, a kétes tisztaságú Patkányember, akinek főnökével rádiósunk együtt szokott hónapot értékelni vendéglátós keretek között, rádiós szolidaritás ide vagy oda, úgy vágta át naiv, balek jótevőjét a palánkon, mint vérmes gazda a macskát, ha csendes pihenő alatt kéredzkedik ki szükségre. Fiala óvatlanul meginvitálta a vadliberális kollégát esti műsorába, ahol az henyén leplezett marketingcélzattal (el kell adni a szólólemezét) háborítatlanul felolvashatta jobboldali személyiségek likvidálására, illetve Magyar Nemzet-esek szkinhedstílusú lerendezésére buzdító, végtelenül ironikus dalszövegét. Eme akcionista ismeretterjesztésből a jelek szerint nem anynyira a vendégnek, mint a vendéglátónak lehetnek komoly egzisztenciális problémái. Fiala nemrég konfúz nyilatkozatot olvasott be élőben, aminek a lényege az volt, hogy a valóság olykor roppant szélsőséges tud lenni: konkrét esetekben például nem csupán Lovas István kritikusainak, de akár magának Lovasnak is lehet igaza. Szinte hallom dübörögni az apokalipszis lovasait. Mindez azonban már-már sajtótörténet. Figyeljünk inkább a találó nyelvújításra: azt, aki úgy hazudik, mint a vízfolyás, a jövőben közmegegyezésesen bátran illethetjük a valóság közeli jelzővel.
Hurrá! Sickratman szellemi ikertestvére, Megyesi Gusztáv folytatja rovatát a kompakt Magyar Hírlapban; úgyhogy talán mégsem görbült el a világ gyémánttengelye. Emlékezhetnek rá: az aranytollú Megyesi nem is oly rég még morzsolt kukoricára térdepeltette Szombathy Pált, a liberális napilap régi-új főszerkesztőjét, mivel szorult helyzetében elfogadta a Magyar Nemzet szolidáris gesztusát, az elsinkófált búcsúvezércikkük lapunk hasábjain való közlését. (Épp kirakta a hírlaposokat a veszteséggyárat éveken át készséggel finanszírozó svájci multi az utcára; még a kollégák e-mailjei is a számítógépekben ragadtak.) Szombathynak betéve, álmából felébresztve is tudnia kellett volna: a valóság közeli médiaerkölcs posztulátuma szerint a Magyar Nemzet nem újság, a Magyar Nemzet-esek pedig definíciószerűen nem újságírók. (Érdekes filozófiai probléma, hogy amennyiben tényleg nem létezünk, s munkásságunk csupán játszi képzet, bárányfelhő a nyilvánosság azúr égboltján: miként lehet akkor bennünket mégis liberáltoleránsan fejbe rúgni?)
Úgy látszik azonban, a fiúi kiengesztelés maradéktalanul sikerült. A fejléc meghatározásával élve immár kompakt (azaz kisebb formátumban drágábban árult) lap kultúrrovata már az újjászülető számában fényképet szentelt, hírverést biztosított, Szabad mese, szabad zene címmel, a hazai humort forradalmian megújító Sickratmannek és cimboráinak. Ez már döfi! – gondolhatta Megyesi, a morális szikla, s már lőtte is át drótpostán az esedékes megvilágosító publicisztikát. Ebből pedig a világtalan is láthatja: a szakmai szolidaritás megszentelt pillanata csupán átmeneti kisiklás volt, a valóság közeli hivatásrend új erőre kapott, mehet minden tovább a régi, poshadt vizű kerékvágásban – noha némileg kompaktabban, mint eddig.
Most, hogy a szolidaritás lapjait és napjait végképp elnyelni látszanak a flegmaköteles könyvtárak, s a szilárd értékrendű hírlapos főpublicisták ismét önfeledten szélsőjobboldaliznak bennünket, a szakmai együttérzés béklyóiból szabadulva megállapíthatjuk: az SZDSZ holdudvarát nem hasztalan ostoroztuk, hogy veszni hagyja az egyetlen profiltiszta liberális napi szócsövet. Hát nem hagyta. Akadt tőke és tőkés e hazában, amely és aki úgy gondolta: egy puszta márkanév jótékony célú kivásárlása is megér potom százhúszmilliót. (Jóllehet értetlenségemnek kell hangot adnom, hogy a hírlap előtti jelzők között a „magyar” piacképesebbnek ítéltetett, mint az „európai”. Nem fognak emiatt nacionalista hírbe keveredni a kényes européerek körében?) Ezzel azonban korántsem sikerült elkergetni a tornyosuló viharfellegeket: nincs olyan önzetlen sajtómecénás, nincs olyan nagylelkű nyomda, amely ésszerű határidőn belül ne szeretné busásan megtérülve látni piacidegen befektetését.
Hol keres ilyenkor mentőövet egy elvhű liberális? Talált, sülylyedt. Igen, nem tévedés: segítsen az állam bácsi! Melegítsük fel a konzervatív kezdeményezést, a központi sajtóalap gondolatát, amely a kulturális és politikai sokszínűség jegyében fogant. Ja, hogy korábban fensőségesen lesöpörtük a médiakiegyensúlyozásnak még a puszta gondolatát is a liberális hitelvek jegyében? Ugyan már! Egészen más az, ha egy liberális orgánumnak kell a gyorssegély, mint ha egy konzervatívnak. A cél szentesíti az eszközt, a pénznek pedig nincs szaga. Persze tényleg azt hajtogattuk (többnyire Kuncze hangján), hogy az államnál nincs rosszabb tulajdonos, ezért mindent sebesen oda kell adni magánkézbe – ám ha a hitszegő multi nem akarja Róbert bácsi módjára tovább finanszírozni a sajtónkat, a „nemzeti kultúrértékek” megmentése érdekében jogos az állami intervenció. Hidaljuk át úgy az elvi bukfencet: az állam a legrosszabb gazda, ezért lelkifurdalás nélkül elszedhetünk tőle mindent.
Valóság közeli valóságszemlélet. Mint amikor levelet íratunk elhalálozott atomtudósokkal, hogy halálos csapást mérjünk a politikai ellenlábasra. Mint amikor úgy gyakorlunk önkritikát besúgó újságírók alkalmazása miatt, hogy drákói szigorral eltiltjuk a kritikától. (Minden mást – akár vezércikket is – háborítatlanul írhat.) Mint amikor feltupírozott kolumnákat írunk a lopakodó jobboldali médiabirodalom fenyegetéséről, holott a konzervatív sajtónak (ha tényleg „ítélt volna a piac”, amit a természeti törvények szerint mi tartunk az ellenőrzésünk alatt) már réges-rég el kellett volna tűnnie, nyomtalanul föl kellett volna szívódnia. Erre mi van? Ezek arcátlanul írnak. Tévéznek. Rádióznak. Ráadásul rajtunk tartják a szemüket. Micsoda dolog ez egy nem létező, irreverzibilis gerincű ellenzéki bagázstól? Az ellenzéknek (ha az nem mi vagyunk) a haladó ideák szerint az volna a dolga, hogy konstruktívan lapuljon a sarokban, s áhítattal igya a szavait bölcs tanítóinknak: Ferencnek, Istvánnak és Gábornak. (Pétert már háromszor elárultuk.)
Ezek a politikai hatalmasságok és médiacézárok tényleg azt hitték, hogy ha hatalomra kerülnek, övék az ország. Szó szerint vették, hogy a győztes mindent visz. S most, hogy fény derül határtalan mohóságukra, kormányzásban való tehetségtelenségükre, valóság közeli erkölcsükre – legszívesebben visszatérnének a monolit múlthoz, az egypártrendszerhez, a kedélyes össznemzeti terrorhoz. Ha nincs ellenzék, ha nincs ellenzéki sajtó, nincsen kukacoskodás sem. Senki nem firtatja a százhúszmilliók valódi eredetét, sem azt, hogy a közös büdzséből finanszírozott propagandabrosúrákat is a saját érdekeltségű külhoni nyomdáinkban állítjuk elő.
A problémára igazából a klasszikus végső megoldás jelentene gyógyírt (felakasztani, kibelezni, megtisztítani tőlük az emberiséget); ám az osztályharc jelenlegi szakaszában erre nincsen lehetőség. Legfeljebb eljátszhatunk a gondolattal, publicisztikának és alternatív művészetnek álcázva. Addig pedig, amíg nem léphetünk a tettek mezejére, marad számunkra a morális Endlösung. Állítsuk azt, hogy azok odaát morálisan nem léteznek. Nem baj, ha tudjuk, hogy ennek az ítéletnek semmi köze a valósághoz. Mondjuk azt rá: valóság közeli.