A Benes-dekrétumok következményei

Családomat 1947. január 14-én az érsekújvári járásban lévő Csúzról (szlovákul: Dubník) – amely a háború után immár másodszor került csehszlovák fennhatóság alá – Odolicébe (egy kisközség a bílinai járásban, az egykori Szudéta-vidéken) deportálták. Szüleim minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozták, s gyakorlatilag rabszolgamunkára kényszerítették őket. Anyám elbeszéléseiből tudom, hogy télen, mínusz húsz fokban, marhavagonokra raktak bennünket, amit napokig tartó utazás követett. Aztán – akárcsak a rabszolgáknak – megnézték szüleim fogait, majd a kényszermunka telephelyére irányították őket, ahol időnként jelentkezniük kellett a rendészeti szerveknél. Az apámat annak ellenére vitték el, hogy púpos volt (kiskorábanegyszer rátapostak a megvadult lovak). Ráadásul beteg gerincével kifejezetten nehéz fizikai munkát – favágást (!) – végeztettek vele a helyi erdészetnél. Anyám másfél év alatt harminc kilót fogyott. Sohasem felejtem el azt a rettegést, amelyben éltünk. Féltünk, hogy visszajönnek a németek, és bűnösnek találnak bennünket, hogy elfoglaltuk a házukat. Szüleimtől tudom, hogy amikor az elüldözött szudétanémetek után beléptünk a számukra kijelölt épületbe, az asztalon félig kész ételek voltak. A Felvidékre, Csúzra csak 1948 májusában sikerült hazaszöknünk.
Szüleim évekkel ezelőtt meghaltak. Már csak én és a testvérem élünk. Idén ellátogattam Odolicébe, s mindent felidéztem, amit gyermekként átéltem. Számomra nem kétséges, hogy amit tettek velünk, azt etnikai alapon tették. Mert magyarok voltunk. S noha úgy vélem, ez olyan bűntett, amely nem évülhet el, mi magunk soha semmilyen kárpótlásban nem részesültünk.
Aki járt mostanában a Felvidéken, tudja, hogy a Benes-dekrétumok következményei a jelenre is kihatnak. Dél-Szlovákia – vagyis ahol a kifosztott, megnyomorított magyarok élnek – az ország legszegényebb, legelmaradottabb része, óriási a munkanélküliség, nincs infrastruktúra, autópályák, nincsenek nagy külföldi befektetők, s az első egyetemet is csak idén alapították. Mindezekért pedig véleményem szerint Benes törvényei is nagyban felelősek.
Nem tudom, hogy valaha is az Európai Unió elé kerülnek-e Benes rasszista rendeletei, s lehetségessé válik – nem eltörlésük, mert az mit sem ér, hanem – az utánuk járó kárpótlás. (A kárpótlást anyagi formában értem, mivel ez a világ, amiben élünk – szomorú, de így van – anyagi alapon működik.)
Ügyünkben eddig Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnöknek, Romano Prodinak, az Európai Bizottság volt elnökének, illetve a Magyar Koalíció Pártjának írtam levelet. Válaszra ez idáig egyikük sem méltatott.

Horváthné Nagy Irma
Érsekújvár