A szolidaritás lépcsőfokai

Nem lanyhul a decemberi földrengés és az azt követő szökőár áldozatai iránti magyarországi jótékonykodás: csak a hétfői lapokat szemlézve kiderül, hogy a múlt héten a Budapesti Olasz Kultúrintézetben rendezett jótékonysági koncerten (amelyen kétszázhuszonkét művész, szólista, zenekar és népi együttes lépett fel) rekordnagyságú bevétel, csaknem hatmillió forint gyűlt össze, a szabadbattyáni Gróf Batthyány Lajos Általános Iskolában pedig kétszázötvenkilenc adakozó – zömében kisdiák – száztizenkétezer forintot adott össze a tízóraipénzből.
A tragédia helyszínére elsőként érkező két nagy magyarországi civil szervezet telefonjai folyamatosan csörögtek az eltelt hónapban. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet számlájára eddig százmillió forintnyi adomány érkezett, és ezzel még nincs vége, hiszen az egyházi gyűjtések még jelenleg is folynak. A pénz nyolcvan százalékát magánszemélyek fizették be. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat szimbolikus örökbefogadási programjára – amely során egy éven át havi háromezer forinttal lehet támogatni egy árvát Srí Lankán vagy Indonéziában – eddig soha nem tapasztalt mennyiségben jelentkeztek az emberek. Tizenegyezer-kétszáz jelentkező tizenkétezer árvát fogadott örökbe – olyan magánszemély is akadt, aki tíz gyerek támogatását vállalta. (Összehasonlításképpen: a 2003. karácsonyi iráni földrengés után – amely során Bám városában harmincezren haltak meg – ezer árva talált magyarországi támogatóra.) A magánszemélyek mellett nagy- és kisvállalatok, sajtóorgánumok, kisebbségi önkormányzatok és mindenféle szervezetek tartották fontosnak a támogatás eme formáját, a bábszínházak szövetségétől a Fővárosi Közgyűlésig. Ötmillió lejt adtak össze (ez 33 ezer forint) például a székelyhídi roma gyülekezet tagjai, akik a télre összegyűjtött rőzséjüket tették pénzzé, de több erdélyi magyar gyülekezet is támogatta az anyaországi humanitárius szervezetet a dél-ázsiai országok árváinak megsegítésére. A baptistákhoz eddig csaknem félmilliárd forintnyi felajánlás érkezett be, most folyik a pénzek konkrét begyűjtése.
A pénzbeli adományok mellett más típusú segítségre is képes volt a haza: Srí Lankán állami és civil orvoscsoportok dolgoztak, a tervek szerint pedig gyerekotthon és magyar falu épül. Indonéziában két váltásban is voltak kint magyar egészségügyi szakemberek, mobiltelefonok ezreit küldte ki adományként az egyik távközlési társaság, és ott is hallani egy magyar árvaház létrehozásának szándékáról. Tonnákban mérhető a kiküldött gyógyszerek mennyisége, a magyar segélymunkások vizet és élelmet, valamint az újrakezdéshez szükséges ruhákat és háztartási felszereléseket osztottak több tíz millió forint értékben.
Jó és dicséretes dolog, hogy a sok problémával küzdő magyar társadalom képes még a szolidaritásra, és az emberek – nem túl fényes anyagi helyzetük ellenére – tudnak és akarnak segíteni a rászorulókon. De érdemes azon is elgondolkodni, hogy miért pontosan ez az esemény váltotta ki ezt a korábban nem tapasztalt adakozási kedvet. Talán fel szabad tenni a kérdést úgy is: mi kell ahhoz, hogy ennyire megmozduljon a magyar társadalom? Százezer halott lépi át az emberek ingerküszöbét? Akkor segítünk, ha a katasztrófa elég távol van ahhoz, hogy az áldozatok-menekültek ne jussanak el a határokig? Akkor nyílnak meg a pénztárcák, ha karácsonykor sugározza a sokkoló képeket a televízió? Az kell, hogy a kormány is buzdítson az adakozásra?
Határon túli magyarként – és a decemberi katasztrófa helyszínein járó újságíróként – talán jogom van párhuzamot vonni két decemberi esemény között. Az ötödikei népszavazást sokan a magyar nemzet tragédiájaként élték meg, az Észak-Szumátra szomszédságában bekövetkezett földrengés és az azt követő gyilkos hullám pedig de facto megölt majdnem háromszázezer embert. Az egyik esemény rólunk, Kárpát-medencében élő magyarokról szólt, a másik egy tőlünk sok ezer kilométerre lévő térség tragédiája. A népszavazás elbukott az érdektelenség és a nemzettársak iránti szolidaritás hiánya miatt, miközben a cunami áldozatainak megsegítésére megmozdult az ország. Pontosabban fogalmazva a népszavazás előtt sokan és sokat tettek ugyan a referendum sikeréért (önkormányzatok, egyházak, civil szervezetek álltak ki határozottan az igen mellett), de a szavazópolgárok többségének az ingerküszöbét nem lépte át ez a probléma, ezért nem mentek el voksolni. Igaz, nem mutatott a CNN lassított felvételeket Böjte Csaba árváiról, a délvidéki magyarverések sem uralták napokig a hírműsorokat, és Gyurcsány Ferenc sem adott át két pokrócot a magyaróráról eltiltott csángó gyerekeknek.
Talán soha nem fogjuk megtudni, hogyan és mitől alakulnak a társadalmi szolidaritás fokozatai. Bár nem szeretem a „mi lett volna, ha” típusú gondolatkísérleteket, ennek ellenére néha csendben elmerengek azon, mi történt volna, ha a magyar miniszterelnök a dacos nem helyett egy „hazafias” igenre buzdít december ötödike előtt. Ha a két pokróc adományozása mellett két igen is belefért volna a népszerűség-fokozás személyre szabott PR-koncepciójába. Ha a Magyar Szocialista Párt Székelyudvarhelyen hárommillió olyan szórólapot nyomtat, amelyen a „felelős döntés” helyett a nemzettársak iránti szolidaritásra agitál. Ha a nagy kereskedelmi tévék különkiadást szánnak a határon túli magyarok ügyének, Fókusz-riportok tucatjait készítik el magyarságukban megalázott kisemberekkel, és sármos határon túli magyarokat hívnak az Activity Show-ba. Talán nemcsak a déli kívánságműsorba lehetne bekapcsolni ízes kiejtésű határon túli hallgatókat a kereskedelmi rádiókban (lám, ott is hallgatnak minket – dicsekedik a kérés után a műsorvezető), hanem lehetett volna ácsokat toborozni a leégett szovátai árvaház újjáépítésére is.
Miközben végtelenül sajnálom a földrengés és a szökőár áldozatait, kicsit keserű a szám íze. Nem tudom, hogy igazuk van-e azoknak, akik meggyőződéssel állítják, hogy az év végi szolidaritási hullám egy kicsit a magyar társadalom december ötödike kapcsán érzett lelkiismeret-furdalásának is köszönhető. Ha ez tényleg így van, még nagyobb az ok a keserűségre, hiszen megint a saját kicsinyességünknek és bűnös hanyagságunknak lettünk az áldozatai.
Mielőtt bárki félreértene: örülök annak – és büszke vagyok rá –, hogy a magyar társadalom ilyen mértékben mozdult meg az áldozatok megsegítésére. De jó, ha tudjuk azt is: a határon túli magyar közösségekben is gyűjtenek ugyanezért. Őszintén remélem, hogy természeti tragédia kapcsán soha nem kell kiállni a magyar–magyar szolidaritás Kárpát-medencei próbáját.