Állandósult brit csata

Nagy-Britanniában immár cinikus közhely, hogy valahányszor a médiának nincs jobb témája, újból előhozakodik a miniszterelnök és pénzügyminisztere közötti ellentéttel. Csakhogy most lenne más témája is a sajtónak – például az ázsiai katasztrófa, amelynek közel kétszázezer áldozata közé már több mint négyezer britet sorolnak –, a Blair– Brown küzdelemről mégis egyre több szó esik.
Csütörtökön Tony Blair pontosan arra az időpontra helyezte havi sajtóértekezletét, amikor Gordon Brown megkezdte edinburghi beszédét. Amit mondtak, nem sokban különbözött egymástól, de a „véletlenül” egybeeső időpontok (mintha nem lenne elegendő munkaerő a miniszterelnökségen és a pénzügyminisztériumban az egyeztetéshez) sokat elárulnak a kialakult helyzetről. Blair kitérő válaszai is ékesszólóak voltak, amikor felvetődött a kérdés, hogy ha a miniszterelnök a májusra várt, bár még hivatalosan be nem jelentett választást megnyeri, Brown marad-e a pénzügyminiszter.
Tony Blair egyébként agyba-főbe dicsérte a pénzügyminisztert. Brownnak köszönhető, hogy az ország gazdasági ereje egyre csak növekszik, a Munkáspárt ezen a szilárd gazdasági talajon építheti fel választási platformját; ő és Gordon Brown tökéletesen egyetértenek abban, hogy a 2005-ös esztendőben a világ gazdag országainak kötelességük az eddiginél jobban segíteni a gazdasági fejlődésben lemaradtakat.
Ami azonban egyre világosabb, hogy a soha nyilvánosságra nem hozott, de soha meg sem cáfolt Blair–Brown megállapodás értelmében a miniszterelnöknek már át kellett volna adnia, de legalábbis a legközelebbi jövőben át kellene adnia a vezetést egykori személyes barátjának és szövetségesének. Ha a tavaszi választást a kormány megnyeri, akkor a miniszterelnök ezt kifogástalanul alkotmányos keretek között megteheti. A kérdés azonban az, hogy megteszi-e, és ha igen, mikor.
A két munkáspárti vezető között politikai ellentét is mutatkozik, amely túlmutat a személyes megállapodáson. Bár Gordon Brown híve a piacgazdálkodásnak, Tony Blairnél sokkal elvhűbb szocialista, aki kardoskodik a „fogyasztói választék” mellett, de ezt szigorúan etatista keretek között képzeli el.
Ugyanakkor Blair sokkal közelebb áll az Európai Unióhoz, mint a pénzügyminiszter, aki általános meglátás szerint a legfőbb ellenzője annak, hogy az Egyesült Királyság az eurózóna tagja legyen. Hogy ezek a politikai különbségek mennyire hidalhatók át, nem világos. Az azonban nyilvánvaló, hogy Tony Blair marginalizálja Brown szerepét a választási platform megalkotásában.