Nem valószínű, hogy Jasszer Arafat halálával megváltozott volna az izraeli héják vagy az amerikai hadvezér-politikusok beállítottsága. A békéről beszélnek, de háborút gondolnak. Most azonban csend van, és ez a hallgatás reményt ad. Az irracionális, évtizedek óta folyó vérontás most talán valóban fordulatot vesz, s a viszálykodó politikusoknak sikerül békét kötniük a bibliai tájakon. Most ugyanis mindenki figyeli a Közel-Keletet, tapsolva a demokratikus választás sikerének, Mahmúd Abbász győzelmének s a boldog jövő ígéretének. Maga alatt vágná a fát, aki ezt az eufóriát most bármivel elrontaná. Például Tel-Aviv azzal, hogy unalomig ismételt szlogenjüket ismét előveszik, amelyben a terrorizmus elleni lépéseket hiányolják, és valódi lépésekhez kötik a tárgyalások elkezdését. Vagy a palesztin fegyveresek, ha újabb öngyilkos merényletet hajtanak végre.
De együttműködés Saron és bármelyik palesztin politikus között? Ez még a hurráoptimista hangulatban is lehetetlennek tűnik, bár nyilvánvaló, hogy ez az érdeke minden érintettnek.
Az Egyesült Államok most újra felerősítheti diplomáciai nyomását, hogy egyezzenek meg a felek. Ha béke van a Jordán mentén, máris máshogy politizálhat a világ egyetlen szuperhatalma a Közel-Keleten. Ám az Európai Unió, amely mindig határozottan kiállt a palesztinok jogai mellett, most komolyabban tudja megjeleníteni véleményét, mivel a palesztinok a világ szimpátiájától övezve levezényeltek egy demokratikus választást, igen mostoha körülmények között. Senki nem tesz szemrehányást amiatt sem, hogy eleve elrendeltetett, ki is követi Jasszer Arafatot az elnöki székben. Legfőképp azért, mert ilyen szavazás jótékony hatással lehet az arab társadalmakra, s a vaskézzel irányított országok lakói kicsit elgondolkodhatnak: ha az elnyomott palesztinok ezt végre tudták hajtani, mi miért nem?
Pedig egyáltalán nem volt valódi verseny a jelöltek között, mivel a Fatah világszerte ismert képviselője mellett csak kis csoportok önjelölt vezetőire lehetett szavazni.
Mit is tesz Mahmúd Abbász a közeli jövőben? Átalakítja a kormányt (a kormány intézménye önmagában is nonszensz, hiszen egyelőre nem világos, mit is kormányoz), felfrissíti a káderbázist, s tárgyalásokat kezd az útiterv folytatása érdekében. Ez 2005-re ígéri a független palesztin állam megteremtését. Nagyjából tehát Abbász csapatának egy éve van arra, hogy a jelenlegi helyzetből állami szintre emelhesse Palesztinát, ez pedig gyakorlatilag lehetetlen. A Gázai övezetből való kivonulás megkezdése júliusra várható, ha addig nem omlik össze az izraeli kormány. Ha viszont ez történne, az előrehozott választásokon minden bizonnyal újra a Likud és Ariel Saron győzne (vagy visszajönne Benjamin Netanjahu, aki jobbról bírálja jelenlegi főnökét), azaz minden maradna a régiben. De még az is lehet, hogy a telepesek kirobbantják az első zsidó polgárháborút a kivonulás miatt, ami tovább bonyolítaná a palesztinok helyzetét. A határokat pedig úgyis az izraeli katonák őriznék (Egyiptom és Izrael felé is, a légtér és a Földközi-tenger vizei is a Dávid-csillagos katonák kezében maradnának), így inkább nevezhetjük az ötletet szép álomnak, mintsem reális elképzelésnek.
Arra azonban alkalmas az útiterv, hogy hivatkozzanak rá, a megfogalmazott törekvések ugyanis alapvetően nem rosszakaratúak. A palesztinok ezt persze meg is teszik, s várják a nemzetközi segítséget a válság megoldásához. Amerika és a kvartett három másik tagja boldog lehet, hogy a halottnak hitt útitervet újra előveszik, az arab országok rövid időre levegőhöz jutnak, mert Washington nem rájuk figyel, a világ többi országa pedig igazodik a nagyhatalmak döntéseihez.
Elvben ez mindenkinek jó, egyedül Izraelnek lehetnek problémái. Ha pedig ez így van, akkor Amerika mégsem mosolyog, tehát a nagy össznépi boldogság nem ér semmit. Mahmúd Abbász már kampánya során kijelentette, sem az erőszakot, sem az útitervtől való eltérést nem tudja elfogadni. Folytatni akarja emellett a harcot a menekültek hazatéréséért vagy a Jeruzsálem fővárosú Palesztina kikiáltásáért. Azaz új elnök ide, új elnök oda, a célok a régiek, amelyekben egyik fél sem engedhet. Izrael nem fogja visszaengedni a menekülttáborokban élő, mára milliós nagyságrendű palesztin népességet régi házaikba, ez ugyanis a cionista kísérlet kudarcát jelentené. Jeruzsálem pedig számára ugyanolyan szent, mint a mozlimoknak, Izrael saját fővárosának tekinti, itt székel a parlament is. A várost megosztani nem fogják, lemondani nem akar róla egyik fél sem, tehát patthelyzet alakult ki. Arról nem is beszélve, hogy a zsidó telepek Ciszjordániában mintegy kétszázezer embernek adnak otthont. Őket Izrael fizikailag is képtelen lenne egy csapásra letelepíteni saját területére (minthogy a cionizmus elmélete szerint a zsidóknak joguk van Nagy-Izraelben bárhol lakni, a telepeket nem fogják felszámolni), így a Gázai övezet kiürítése után újabb gondok szakadnak a két politikai elitre. A Jordán folyó vizére is nagy szüksége van az izraeli iparnak, így semmiképp nem mondhat le a Golán-fennsíkról, amely a folyó vízgyűjtő területe, és Jordániával közös határáról sem. Így pedig nagyon nehéz elképzelni a megegyezést. Mahmúd Abbász legfeljebb átalakul a reményteljes politikusból Izrael első számú ellenségévé. Ha a kompromisszumképesség pedig azt takarja, hogy bizonyos kérdésekben lemond a követelésekről, saját népe fogja elűzni.
Persze nem lesz sétagalopp Abbász számára a Palesztin Hatóság (PH) irányítása sem. Belső és külső ellenzékkel is bőven rendelkezik. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád bölcsen átengedte a PH vezetését a Fatahnak, és inkább a gázai eseményekre koncentrál. A fegyveres szervezeteikről ismert csoportok ugyanakkor még mindig fújnak a Fatahra az oslói békefolyamat miatt, ám talán számukra is nyilvánvalóvá vált, az erőszak valóban nem vezet eredményre. Egy Hamasz-vezető meg is jegyezte, szervezetük esetleg hajlandó lenne elismerni Izrael állam létét, komoly gesztusként a békefolyamat megindításáért.
Eközben a lövöldözés továbbra is mindennapos a megszállt területeken, az izraeli katonák folytatják benyomulásukat a palesztin városokba, közben pedig Kasszám-rakétákat lőnek a Gázai övezet zsidó telepeire. Arrafelé ilyen a béke.
origo.hu
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő
