Száz évvel ezelőtt még több mint húszszázalékos volt a csecsemőhalandóság Magyarországon, és ötven éve is jobbára olyan egy éven aluli babákat temettek el, akik normál súllyal, látszatra egészségesnek születtek. Ehhez képest kétségtelenül nagy utat tettünk meg.
Ha viszont azt nézzük, hogy a hazánkban 2003-ban megfogant, és a terhesgondozási rendszer nyilvántartásába bekerült mintegy százhatvanötezer magzatnak a 43 százaléka meg sem születhetett, bizony, nem lehetünk büszkék. Már csak azért sem, mert 53 789 terhességet mesterségesen szakítottak meg, 16 315 anya elvetélt, 530 baba pedig halva született.
Azoknak a tavalyelőtt élve született csecsemőknek, akik nem érhették meg az első születésnapjukat, körülbelül hetven százaléka koraszülött volt, többségük még egy hetet sem töltött ezen a világon.
Magyarországon az összes újszülött mintegy fél százaléka olyan kis súlyú, hogy az egy kilogrammot sem éri el, nem egészen másfél százalékuk pedig az 1500 grammot sem.
Ma már alapvető orvosetikai előírás, hogy küzdeni kell minden olyan babának az életéért, aki valamilyen életjelet mutat, bármilyen picike is az. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy elvben a terhesség huszonkettedik hetében született, vagyis a természet által szabott időnek csupán a felét (!) az anyaméhben töltő koraszülöttnek is van esélye arra, hogy felnőtt legyen. Ám annak ellenére, hogy nemrég egy 34 dekával született leánykát vihettek haza a szülei a debreceni klinikáról, az 500 gramm alatti súllyal világra jött koraszülöttek életesélyei a legjobb orvosi ellátás mellett is nagyon rosszak: 83 százalékukat nem tudják megmenteni. Az 500 és 1000 gramm közötti súllyal érkezettek több mint fele életben marad, bár szövődményekre sok esetben számítani kell. Magyarországon tízszer annyi igen kis súlyú koraszülött próbál felsírni (vagy inkább felnyöszörögni), mint például Svédországban; igaz, a skandináv államok, mint mindenben, a csecsemőhalálozási és koraszülési statisztikák terén is a legjobbnak mondhatják magukat. Európában Törökország a sereghajtó: ott a csecsemők 39 ezrelékét eltemetik, Romániában is ennek a felét. A kárpátaljai magyarság körében háromszor akkora a babák halandósága, mint az anyaországban, aminek nyilvánvalóan szociális és lélektani okai is vannak. (Épp csak átsuhanó gondolatként jut eszünkbe az a kárpátaljai szóbeszéd, amely szerint a szülőszobában is lehet változtatni a lakosság etnikai összetételén.)
A megyei statisztikákat vizsgálva van min meglepődnünk: Hajdú, Vas és Baranya megye dicsekedhet a legjobb eredményekkel, Debrecenben például kiemelkedően jó a koraszülött-ellátás.
A csecsemőhalálozás és ma már a koraszülési arány is egy adott ország egészségügyi ellátórendszerének mindenkori legfontosabb mutatói közé tartozik, azonban a gyermekorvosok nem tudnak csodát tenni akkor, ha a gyermekszülésre vállalkozó nők nem megfontoltan és felelősen vágnak bele. Nyilvánvaló, hogy egy kisbaba elvesztése elviselhetetlen tragédiaként sújt le gyakran olyan családokra is, amelyek mindent megtettek azért, hogy egészséges gyermekük szülessen, azonban az esetek nagy száma miatt mégiscsak arra lehet következtetni, hogy léteznek az egész társadalmat érintő okok.
A koraszülések magas száma és az anya alacsony iskolai végzettsége között egyértelmű összefüggés fedezhető fel, amit Csoboth Csilla, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének munkatársa azzal magyaráz, hogy a rossz társadalmi helyzetű, többnyire szegény vagy magukat szegénynek tartó nők lelkiállapota sok esetben nagyon rossz. A 2002-ben elvégzett Hungarostudy elnevezésű vizsgálat szerint a fiatal nők egyhatoda a tünetei alapján depressziósnak mondható, s minden ötödik dohányzik. Őket nyilvánvalóan nem igazán érdekli az egészségük, gyakoribb a körükben a nem kívánt terhesség, és a szexuális úton terjedő fertőzések ellen sem védekeznek, pedig ez a koraszülések talán leggyakoribb okozója. Azt, hogy mennyire nagy szerepe van a tájékozottságnak és a tudatosságnak a terhességek kimenetelében, mi sem bizonyítja jobban, mint a Magatartás-tudományi Intézet egyik vizsgálata, amely szerint minél magasabb egy édesanya iskolai végzettsége, annál kevésbé valószínű, hogy a lányának abortusza legyen. A terhességmegszakítások viszont közismerten rontják az esélyét annak, hogy a nő későbbi, kívánt várandóssága zavartalan legyen.
A fejlett országok statisztikáinak sokszorosát kitevő hazai abortuszok száma és ezen belül az első terhességüket megszakíttató fiatal lányok magas aránya nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik az ország születés körüli halálozási arányszámának alakulásában.
– Már a második olyan generáció tagjai nőnek fel az országban, akiknek az édesanyja is kulcsos gyerek volt – segít boncolgatni az okokat Tompos Mária védőnő, aki évtizedek óta a főváros VII. kerületében végzi a munkáját. Úgy fogalmaz: ismeri az élet sűrűjét. Természetesen ő sem látta a csecsemőhalálozásnak azt a száz évvel ezelőtti formáját, amikor járványok, alultápláltság, elhanyagoltság képében járó halál fenyegette a kisdedeket, de abban egyetért a Semmelweis Egyetem kutatóival, hogy az anyasághoz, a várandóssághoz való hozzáállás romlófélben van, a fiatal anyáknak nincs otthonról hozott képük arról, hogyan kell egy újszülöttet testben-lélekben örömmel várni. Egyre többször tapasztalja, hogy zűrös kapcsolatból, megalapozott egzisztencia nélkül, véletlenszerűen fogannak gyermekek, akik aztán villódzó képernyő előtt, műételeken nőnek fel, és ez nyilvánvalóan sok szempontból rontja az esélyeiket az életben.
– Érdekes módon a KSH statisztikáiból is az derül ki, hogy bár a csecsemőhalandóság összességében valamelyest csökken, azoknak a meghalt babáknak a száma nem lett kevesebb, akiknek az édesanyja nem él házasságban. Vagyis levonható az a következtetés, hogy az anya rendezetlen élethelyzete és az ezzel járó idegeskedés kihat a magzat egészségére.
Tompos Mária úgy látja, hogy a védőnői tanácsadó hálózat általános tekintélyvesztése mellett két új problémával kell szembenézniük: megjelentek az első bevallottan – és be nem vallottan – drogfüggő kismamák, akiknek súlyosan veszélyeztetett a magzatuk. Ugyanakkor ők is tapasztalják, hogy a várandós anyák életkora emelkedik, ami együtt jár a különféle terhességi szövődmények gyakoribbá válásával.
A nyolcvanas évek derekán az Egyesült Államokban sokan úgy gondolták, hogy az általános iskolázottsági szint és a terhesgondozás színvonalának emelkedése miatt radikálisan csökkenni fog azoknak a csecsemőknek a száma, akiknek intenzív újszülöttellátásra lesz szükségük – magyarázza Machay Tamás neonatológus, vagyis újszülöttekkel foglalkozó gyermekgyógyász professzor.
– De csalódniuk kellett, mert egyre később szülnek az asszonyok. Ennek következtében az intenzív terápiára szoruló újszülöttek száma azóta sem csökkent.
*
Ha megnézzük a csecsemőhalálozást és az anyai életkort egybevető grafikont, azt látjuk, hogy a húsz évesnél fiatalabb és a harmincöt éven felüli anyák magzatai a legveszélyeztetettebbek. Az anyai életkor előrehaladtával nemcsak a vetélés, hanem a koraszülés és a veleszületett fejlődési rendellenességek esélye is megnő.
Az Egyesült Államokban a statisztikusok megvizsgálták az angolszász származású, fehér bőrű lakosságra vonatkozó adatsorokat, és azt látták, hogy köreikben csak egyezrelékes a csecsemőhalandóság, ami háromszor jobb, mint a világelső finn statisztika. De általában is jól látszik, hogy azokban az országokban, ahol az iskolákban nagy súlyt fektetnek a családi életre való nevelésre, és szigorú a terhesgondozás rendje (például Spanyolországban és Franciaország egyes régióiban), a csecsemőhalálozási statisztikák is kitűnőek.
Ma már számos eszköz áll a gyermekgyógyász szakemberek rendelkezésére ahhoz, hogy segíteni tudjanak az éretlen vagy beteg babákon. Ennek viszont az egyik legfontosabb feltétele Machay professzor szerint az, hogy ha megindul a koraszülés, a magzatot – lehetőleg méhen belül – minél hamarabb az ország 22 intenzív perinatális (születés időszaka körüli) ellátást biztosító centrumába (PIC) szállítsák. Nagyon nagy nyereség, ha sikerül 24–48 órányit késleltetni a szülést, ugyanis ezalatt az anya szteroidkezelést kap, ami nagyságrendekkel megnöveli annak az esélyét, hogy a baba képes legyen lélegezni. Születése után pedig azonnal a tüdejébe juttatják az úgynevezett felületaktív anyagot, amely az érett újszülöttek tüdejét alkalmassá teszi az első lélegzetvételre. Ebből az anyagból egy tubus ára százezer forint, de mióta hozzáférhetővé vált a fejlett országokban, jelentős mértékben visszaesett az újszülött kori halálozás.
Arra a kérdésre, hogy milyen halálos veszélyek fenyegetik az éretten, egészségesen született csecsemőket az első születésnapjuk előtt, Machay profeszszor elsőként a veleszületett fejlődési rendellenességeket, illetve a fertőző, gennyes agyhártyagyulladást és a baleseteket említette.
Az utóbbi években a média nagy teret szentelt az úgynevezett hirtelen csecsemőhalál szindrómának, ismertebb nevén bölcsőhalálnak. Bár ez a lopakodó iszonyat csupán a csecsemők 0,3 ezrelékét érinti, annak az évi 25–30 családnak, amelyek este lefektették egészséges kisbabájukat, és reggel holtan találták, ez nem vigasz.
– Azt már tudjuk erről a kórképről, hogy genetikailag kódolt, egyes népcsoportokban, például a moroa indiánok között sokkal gyakoribb, mint nálunk – mondja a gyermekgyógyász professzor. – Az is egyértelműnek látszik, hogy a bölcsőhalál áldozataivá vált csecsemők nyúltagyának bizonyos része szegényesebben van ellátva idegsejtekkel, mint egészséges társaiké, ez okozhatja a légzéskimaradást. Ma már léteznek olyan monitorok, amelyek riasztják a szülőket, ha a gyerek nem vesz levegőt: elég felébreszteni a kicsit, és elkerülhető a tragédia. Egyéves kor után pedig elég erős lesz az idegrendszer ahhoz, hogy ilyesmi ne forduljon elő. A jelenlegi számítások szerint a költségvetésnek tízmilliárd forintjába kerül az évi hét–nyolcezer koraszülött közvetlen ellátása, és ebbe nem számoltuk bele a későbbi fejlesztés költségeit.
Paulin Ferenc professzor, a Semmelweis Egyetem II. Női Klinikájának igazgatója nemrég létrehozott egy munkacsoportot, amelyben orvosok, védőnők, szociológusok próbálnak kidolgozni munkatervet a koraszülések megelőzésére, hiszen ha csak húsz százalékkal kevesebb baba születne meg a vártnál korábban, az máris tetemes megtakarítást jelentene az országnak. Paulin professzor is a terhesgondozás javításában látja a megoldás kulcsát, azt mondja, ma már számos diagnosztikai eljárás áll a nőorvosok rendelkezésére ahhoz, hogy idejében észleljék a koraszülés fenyegetését és az esetleges fertőzéseket, amikor még megnyugtatóan le lehet állítani a folyamatot. De ez az út csak akkor járható, ha az anyák rendszeresen megjelennek az ellenőrzésen.
Persze hiába a sok jóakarat, ha egyes helyeken más a gyakorlat: az ország keleti felében egy városi kórház neonatológus-gyermekgyógyász főorvosa azt mondja, hogy a hálapénz még mindig szerepet játszik abban, mi lesz egy kisbaba sorsa. Tudjuk, annak az orvosnak szokás fizetni, aki levezeti a szülést.
– Sajnos – méltatlankodik informátorunk – előfordul, hogy nőgyógyász kollégám ahelyett, hogy a fenyegető koraszülés diagnosztizálása után azonnal a legközelebbi PIC-cel felszerelt intézménybe irányítaná az anyukát, levezeti a szülést itt a városi kórházban, noha nagyon jól tudja, hogy a gyerek nincs több egy kilónál. Mi pedig órákig küzdünk utána az életéért, és ha sikerül is megmentenünk, nem tudhatjuk, hogy később nem jönnek-e elő oxigénhiány okozta súlyos szövődmények. Sajnos a mentőhálózat privatizálása miatt a koraszülött-szállítás is akadozik, előfordul, hogy 24 órát kell várnunk, amíg megfelelő intenzív centrumba tudják szállítani a babát. Azt is el kell mondanom, hogy halt már meg újszülött a kezem között egyértelműen a szülés során elkövetett hiba miatt. Abszurd helyzetnek tartom, hogy sok szülészeten a csecsemős nővéreknek nem a gyermekgyógyász, hanem a szülészorvos a felettesük.
Egyre kevesebb orvos törekszik rá, hogy újszülött osztályon dolgozzon, hiszen a gyermekgyógyásznak nagyon ritkán dugnak pénzt a zsebébe. A szülőkben nem is tudatosul, hogy az újszülöttjeik egészsége rajtunk is múlik.
Még nem készültek el a 2004. év statisztikái, de az előzetes adatok alapján úgy tűnik, hogy akár egy egész ezreléket is javulhat a csecsemőhalálozási statisztika az előző évekhez képest.
Ha a koraszülések száma is követné ezt a javuló tendenciát, reménnyel nézhetnénk a jövő elé.
A csecsemőhalandóság alakulása Magyarországon (ezrelék)
1954 60,7
1960 47,6
1970 35,9
1980 23,2
1999 14,8
2000 9,2
2001 8,1
2002 7,2
2003 7,3
Néhány európai ország csecsemőhalálozási adatai (2003, ezrelék)
Ausztria 4,1
Bosznia-Hercegovina 9,4
Bulgária 13,3
Csehország 4,2
Dánia 4,4
Fehéroroszország 7,8
Franciaország 4,2
Finnország 3,0
Horvátország 7,0
Kis-Jugoszlávia 13,3
Lengyelország 7,0
Nagy-Britannia 5,3
Norvégia 3,5
Oroszország 13,3
Románia 17,2
Spanyolország 3,5
Svájc 4,5
Svédország 3,3
Szlovákia 7,6
Szlovénia 3,8
Törökország 39,4
Ukrajna 10,3
A csecsemőhalálozások aránya a halál oka szerint Magyarországon (százalék)
Fertőző és élősdiek okozta betegségek:
1949: 5,7
1980: 1,0
2003: 0,7
Idegrendszeri betegségek:
1949: 4,1
1980: 3,6
2003: 3,2
Légzőszervi betegségek:
1949: 27,9
1980: 7,4
2003: 4,2
Emésztőrendszeri betegségek:
1949: 14,5
1980: 1,0
2003: 1,0
A szülés körüli időszakban keletkezett bizonyos állapotok:
1949: 15,7
1980: 60,8
2003: 60,3
Veleszületett rendellenességek:
1949: 24,0
1980: 22,7
2003: 22,5
Külső okok (pl. bántalmazás):
1949: 0,5
1980: 2,8
2003: 2,9
Egyéb betegségek:
1949: 7,7
1980: 2,5
2003: 5,2
