Embertelen sors

Sok idős székely ember elmondta nekem, hogy ő nem volt soha Budapesten, és nem is akar oda menni, csak azért váltotta ki a magyarigazolványt, hogy a koporsójába betegyék a magyar koronás könyvet. Ennyiről van szó. A földet, a vagyont, a házat, az állatokat nem hagyják csak úgy el az emberek, nem indulnak meg tömegesen, mint a népvándorláskor – mondja a kitűnő erdélyi költő, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság című folyóiratok főszerkesztője, Ferenczes István, aki karácsonykor volt hatvanéves.

Saját születése körülményeiről is érzékletesen beszámol a Karácsonyi félszonettek és a Karácsonyi reminiszcenciák című verseiben, miközben a lexikonokban 1945. január 1. szerepel születése dátumaként…
– Elsősorban azért nem írattak karácsonykor rögtön be, mert apám és az apai nagyapám azon vitatkoztak, hogy milyen nevet kapjak az István mellett, amit hoztam magammal. Azt szerették volna, hogy Imre is legyek apám után, de László is. Három keresztnevem lehetett volna, azért nem lett, mert nem fért be az anyakönyvbe, ugyanis a vezetéknevünk is kettős volt: Ferencz Salamon. A kocsma mellett születtem, akkor ott, ugye, ittak az emberek napokig, az adminisztráció sem működött tökéletesen, így írathattak át január elsejére. Az összes iratomba így vagyok beírva. Ferencz Salamon István Imre.
– Tudja-e, hogy melyik szó szerepel legtöbbet a verseiben?
– Nem.
– A haza. Körülbelül kéttucatnyi verséből idézhetnék most, ezekben a haza fogalmához a szövegösszefüggéstől, a konkrét szószerkezettől függetlenül többnyire a hiány és a sérültség fogalma társul. Miért?
– Tizenhárom éves koromig, amíg fel nem tettek a csíkszeredai állomáson a gőzösre, én nem tudtam, hogy Romániában élek. A szülőfalumban, sőt az egész környéken, abban a kishazában, amit a Székelyföld jelentett, az, hogy Romániában élünk, nem volt érzékelhető. Amikor osztályidegenként a környékbeli középiskolákba nem vettek fel, és levittek Lugosra, Dél-Erdélybe, ahol több magyar középiskola volt, de nem volt elég gyerek, akkor borzalmas trauma volt számomra hirtelen bekerülni egy vegyes nyelvű, többségében románok lakta közegbe. Nemcsak azért, mert nem tudtam románul, hanem az idegenségérzés, az irtózatos honvágy miatt is. Ezerkilencszázötvenhatot a családon belül és a faluban nagyon intenzíven éltünk meg, s ami még inkább fokozta magyar öntudatunkat és a magyar haza iránti vágyakozásunkat. Biológia szakra jelentkeztem az egyetemen, de az első évek után hamar világossá vált, hogy soha nem juthatok el egy kutatóintézetbe. Ott, Kolozsvárott jöttem rá, hogy a kisebbségi sors egy embertelen sors. Egyfajta kishazaként él bennem a Székelyföld. Ez az a régió, amit hazámnak vallhatok, ahonnan nem is kívánkoztam el soha.
– A Kőből feljövő című versében azt írja, hogy „hazátlanul danált / apám nem hitt el két hazát”, ezek szerint két hazát hisz?
– Nem, maradt az egy haza, az otthon, ahol élek, legalábbis most így érzek, főként a tavaly december 5-i magyarországi népszavazás után.
– Már a Bornemisza Péter Erdélyben című, régebben írott versében is mintha erről a mostani helyzetről írt volna: „Maradok Erdélyben bozgorolt magyarnak, / Mintsem tebenned jöttmentnek tartsanak. / Nem leszel soha már hazám áldott Magyarország.”
– Annak a versnek a hátterében az a személyes élményem áll, amikor a kilencvenes évek közepén a pesti körúti villamoson lerománoztak, de ez nem csak velem fordult elő. Talán ezért is számítottam erre az eredményre. Ezt nem lett volna szabad népszavazásra bocsátani, a környező országokban egy-egy kormányrendelettel, parlamenti törvénnyel, különösebb csinnadratta nélkül megoldották a kérdést. Én hatvanévesen már nem is vágyom arra, hogy magyar állampolgár legyek, különösen, ha Románia is bekerül néhány év múlva az unióba. Már a magyarigazolványt se nagyon akartam kiváltani.
– Miért szeretnék annyira mégis a kisebbségi magyarok a magyar állampolgárságot? Érzelmi, szimbolikus jelentősége lenne csak, vagy valamiféle biztonságérzetet is adna?
– Mindkettő, mert mindig ott lebeg Damoklész kardja a fejünk fölött, a Délvidéken is, de Erdélyben is, egyfajta megnyugvást jelentene. Sok idős székely ember elmondta nekem, hogy ő nem volt soha Budapesten, és nem is akar oda menni, csak azért váltotta ki a magyarigazolványt, hogy legyen, amit a koporsójába betegyenek: a magyar koronás könyvet. Ennyiről van szó. A földet, a vagyont, a házat, az állatokat nem hagyják csak úgy el az emberek, nem indulnak meg tömegesen, mint a népvándorláskor.
– Miért olyan erős és mindent átjáró a költészetében a romlás, a szétesés, a pusztulás, a felszámolódás élménye?
– Mert születésemtől fogva ebben éltem. Kezdve azzal, hogy 1944 őszén én még anyám hasában voltam, amikor bejöttek az oroszok. Apám ment át az utcán egyik nagyapámtól a másikig, szájában cigarettával, szembeállt vele két orosz, és az egyik, géppisztolyát ráfogva, azt mondta: davaj cigar! Apám megszokásból németül válaszolt: nichts. Kivitték a falu határába, és egy fél napon át orosz ruletteztek vele, kiállították és keccegtették a pisztolyt, vagy van golyó benne, vagy nincs. Az alatt a fél nap alatt apám megőszült. Jött 1946, amikor istentelen szárazság, ínség volt, apám összeszedett egy kis pénzt, és lement a Bánátba, hogy gabonát szerezzen a falunak, de Temesváron leütötték, és félholtan hozták haza. 1948-ban felépítette a falu templomát, amiért osztályidegennek, papbarátnak minősítették, aki viszszasírja a „Horthy-regyimet”. Később Sztálin halála előtt fél évvel édesapám egyszer a kocsmában azt kérdezte, miért nem veszitek le annak a gazembernek, Sztálinnak a képét, azt mondják, hogy halálán van, talán már meg is döglött. Másnap jött érte a Securitate, de apám megtudta időben, és elbújt előbb az erdőben, majd bement Moldvába, és három-négy évig a csángók között élt. Amikor 1967-ben az államvizsga előtt voltam, apám hirtelen halt meg, egyik napról a másikra. Ma már a szülőfalumban az építkezéshez nemhogy kalákában, de pénzért sem kapok segítséget, annyira egyedeire bomlik minden nálunk is. Ráadásul itt van az állandó körülkerítettség, ahogy látom, mint szorul körülöttünk a gyűrű. Először a Partiumot románosították, aztán jöttek egyre beljebb, Kolozsvár, Marosvásárhely, közben levált rólunk a szász pajzs, s lassan a Székelyföld is románosodik.
– A magyarság peremterületén élnek a csángók, akiknek az életéről évtizedek óta ír. Milyen személyes kötődés fűzi hozzájuk?
– A csángókhoz való kötődésem és vonzódásom ősrégi. A családfánk egészen a madéfalvi veszedelemig visszavezethető, s akkor egy ága a családnak biztosan bekerült Moldvába. A Kárpátok gerince nem volt sohasem olyan éles elválasztóvonal. Az én szülőfalumnak (Csíkpálfalvának) az erdei benyúlnak egészen az ezeréves határig, ami, mondom, valójában nem volt éles határ. A duhajabb kedvű nagyapámnak a beceneve Lütő volt, a lejtőből, ugyanis bejártak a türgokhoz, a székely csángókhoz, Aknavásár környékére sót lopni. A csángók is jártak ki ezért, ki azért, még a legszigorúbb határzárak idején is permanens volt a kapcsolat. Nem adatgyűjtőként mentem közéjük, csak szerettem velük együtt lenni. Akkor döbbentem rá, hogy ők egy modell. Az elcsángósodás ott lebeg a mi fejünk fölött is. Amikor különböző osztálytalálkozókra visszamentem Lugosra, tapasztaltam, hogy az egykori osztálytársaim felének a gyerekei már alig-alig tudnak magyarul. Az elcsángósodás ugyanakkor nemcsak asszimilációt és nyelvváltást jelent, hanem morális romlást is, mert átveszik azt a tipikus opportunista román magatartást, amit a „lehajtott fő” jelképez. „A lehajtott fű fölött elsuhan a kasza” – ez a román népi filozófia terméke. Visszatérve a csángókhoz, szeretem és próbálom megérteni őket.
– Mit kíván nekik és magának így hatvanévesen?
– Álompolgárságot, ha máshol nem, hát az örök vadászmezőkön, ahol nem piszkos földi hatalmak döntik el, hogy kinek mi jár, hogy ki a sötétkék és ki a világoskék.