Felelőtlenség mentség nélkül

A miniszterelnök utasította külügyminiszterét, hogy hívja vissza a délkelet-ázsiai katasztrófa idején itthon vakációzó nagykövetet. Somogyi Ferenc ennek eleget tett, Vándor János rövid időn belül ismét repülhet haza az ázsiai országból. Bár az ügy továbbra is meglehetősen homályos, napnál világosabban magán viseli a Csernobil óta zsigerinek mondható (poszt)kommunista tájékoztatás minden stílusjegyét.
Lássuk mindenekelőtt a hivatalos magyarázatot. Gyurcsány és Somogyi azt állítja, miután kiderült, hogy Vándor itthon tartózkodik, haladéktalanul megindították a vizsgálatot. Csakhogy a thaiföldi exnagykövet már szenteste hazaérkezett, és egészen január 5-ig, azaz szerdáig itthon tartózkodott. Szemtanúk szerint állítólagos betegszabadsága alatt több ízben is belátogatott a minisztériumba, ezt mellesleg ő maga is elismerte. Eddig a hivatalos verzió, a történteknek azonban több lehetséges változata is létezik. Az első: Somogyi Ferencnek halvány fogalma sincs arról, merre lófrálnak a Magyar Köztársaság diplomatái a nagyvilágban. Ebben az esetben vegye a kalapját, és távozzon haladéktalanul. Lássuk a másik eshetőséget: ha tíz napra volt szüksége arra, hogy vizsgálatot indítson egy engedély nélkül hazalátogató nagykövet ügyében, akkor az eltussolás tipikus esetével állunk szemben, ha jobban tetszik, kényszeres nagyotmondással, sunyi hallgatással. De lássuk a harmadik, minden valószínűség szerint valódi változatot, amely teljes mélységében tárja fel a Bem rakparton uralkodó káoszt. Vándor János úgy dönt, hazalátogat két hétre. Hogy gyógykezelésre, sétakocsikázásra vagy karácsonyi ajándékvásárlásra, édes mindegy. Szándékát az ilyenkor szokásos eljárás szerint bejelenti feletteseinek (miért is tenne másképp?). Igen ám, de időközben kitör az évszázad szökőárja, és a nagykövet úrnak nem akaródzik visszamenni. Kizárt, hogy ilyen rendkívüli esetben a miniszterelnök ne kapjon folyamatos tájékoztatást, azaz nyilvánvaló: Gyurcsány is tudott a nagykövet távollétéről. A külügyben és a Miniszterelnöki Hivatalban tudnak minderről, de mindent elfed az elvtársi hallgatás íratlan parancsa. Aztán fordul a kocka. Lapunk értesül az ügyről, és megkeresi Polgár Viktor külügyi szóvivőt, aki először semmit sem mond, majd visszahív bennünket, és magánlátogatásról beszél. Az esetet megírjuk csütörtöki számunkban, majd Gyurcsány Ferenc indítványozza a vétkes felmentését.
Csakhogy. A miniszterelnök és a külügyminiszter megpróbálja elleplezni az idősorrendet, amikor arról beszél, hogy már napokkal ezelőtt vizsgálatot indítottak az ügyben. Ha ez igaz, miért nem közölte velünk azonnal Polgár Viktor szóvivő? Ha valóban el akarták volna marasztalni Vándor Jánost, miért vártak ezzel tíz napot a hazautazása után? És végezetül: ha valóban így történt, miért nem tájékoztatták erről a magyar közvéleményt?
Nagyon valószínű persze, hogy kedden még semmiféle vizsgálatot nem indítottak Vándor János ügyében. Pontosan tudták, hogy itthon tartózkodik a nagykövet, de remélték, hogy példátlanul etikátlan eljárása senkinek nem tűnik fel. Nem mintha sajtótörténeti jelentősége volna, de vélelmezhető, hogy a vizsgálat ötlete is csak akkor merült fel, amikor értesültek arról, hogy az ügy kipattant. Ilyenkor egy demokratikus jogállamban a külügyminiszternek azonnal és önszántából le kellene vonnia a konzekvenciákat. Általában egyet szokás érteni azzal, hogy növeli, ki elfedi a bajt. Gyurcsány Ferencnek és külügyminiszterének nincs mentsége a történtekre.