Hol hasad, milyen törésvonal mentén oszlik két táborra a nyelvészek társadalma? A nyelvművelés, amelynek létjogosultságát a nyelvészeten belül sokáig senki sem vonta kétségbe, mostanra valamiféle népi-nemzeti törekvéssé színeződött. A szabad gondolkodás és szabad nyelvhasználat s ekként a demokrácia korlátozójává. Így fordulhatott elő, hogy a nyelvművelői álláspontját tekintve mindig szelíd és türelmes Grétsy Lászlót is megvádolták azzal: nyelvtörvényért kiált. S emiatt történhetett meg, hogy egy normális országban minden bizonnyal megértően, sőt támogatással fogadott, az üzleti és reklámfeliratok magyarítását előíró kormányrendeletet komoly emberek is a kereskedelem szabadságának csorbítójaként minősítettek. (Normális országban persze komolyan veszik, sőt betartják és -tartatják a hatályos rendeleteket, nem úgy, mint Magyarországon.)
Ilyen szakmai és társadalmi hangulatban nincs könnyű dolga annak, aki a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete nyelvművelő osztályának élére kerül. Szűts László utóda, Posgay Ildikó a nyelvészek közül ugyan, de mégiscsak más részterületről, a szociolingvisztika felől érkezett.
– Várható-e szemléletváltás a hazai nyelvművelésben?
– A nyelvművelés alkalmazott nyelvtudomány, amely a szociolingvisztika és a dialektológia eredményeit is ismeri és alkalmazza. Mivel ezekkel én az „előző életemben” már foglalkoztam, vélhetőleg azt várták és várják el tőlem, hogy új módszereket, szempontokat is hozzak a hazai nyelvművelésbe. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindent meg kellene változtatni. Egyébként valóban nem vagyok könnyű helyzetben, mivel mást vár el tőlem és munkatársaimtól a szakmai s mást a nagyközönség. A Nyelvtudományi Intézet nyelvművelő osztálya s az azon belül működő közönségszolgálat naponta kap leveleket postán, e-mailben, faxon, amelyekben különböző nyelvhasználati kérdésre várnak tőlünk választ. Ezek a levelek egyaránt érkeznek magánszemélyektől és közintézményektől, emellett minden munkanapon telefonszolgálatot is tartunk, azonnal válaszolva a feltett kérdésekre. Ezek nagy hányada helyesírással kapcsolatos, de a nyelvhasználatra vonatkozó kérdések is gyakoriak. Emellett naponta kérik a segítségünket az anyakönyvezéssel kapcsolatos különböző ügyekben is. Sem én, sem az osztály többi munkatársa nem kívánja senki számára előírni, hogy hogyan használja anyanyelvét, csupán tanácsot adunk, megoldást javasolunk valamely nyelvhasználati kérdésben. Ez nem új keletű nyelvművelői magatartás, hiszen Lőrincze Lajos már több mint két évtizeddel ezelőtt ezt a szemléletet képviselte. Egyesek ezt is sokallják, mások épp ellenkezőleg, keveslik, és szigorú szabályozást várnának el minden nyelvi kérdésben. Ugyanakkor vannak, akik a nyelvművelés szükségességét is kétségbe vonják, de ők bizonyára nem érzékelik, hogy milyen nagy társadalmi igény van nyelvi tanácsadásra, tudományos ismeretterjesztésre. Igazságtalan és ízléstelen támadások érték és érik a nyelvművelés nagy tekintélyű szakembereit. Akik őket bírálják, általában nem rólunk beszélnek, de a támadások nekünk is szólnak, hiszen intézményesen mi képviseljük a nyelvművelést.
– Tekinthetjük-e a nyelv változását romlásnak?
– Sok vita van napjainkban ezzel kapcsolatban. A nyelvész azt mondja, hogy a nyelv nem romlik, hanem változik, de ő a nyelvi rendszerről beszél. A nyelvhasználók egy része mégis úgy érzi, hogy romlik a nyelv, hiszen olyan változásokat tapasztalhatunk, mint például az egyre gyakoribb hadarás vagy a szóhasználat durvulása, a nyelvi trágárságok terjedése. A beszédtempó gyorsulása egyébként világjelenség. Vannak más jelenségek is, amelyeket a művelt köznyelvi normához viszonyítva romlásnak érezhet a nyelv használója, mivel az új nyelvi formát a korábbi nyelvállapotot tükröző nyelvi normához viszonyítja. Magam is sok mindent durvaságnak érzek, amit a mai fiatalok gyakran és gátlástalanul használnak. A mi szüleinknek még a „menj a fenébe!”, „menj a francba!” is erős volt, s hol vagyunk már ettől… Ez a jelenség egyébként nem nyelvi, hanem társadalmi probléma. Sokakat nyugtalanít az a nyelvhasználati tény is, hogy sokkal több idegen szót használunk, mint korábban, gyakran a már régóta meglévő magyar szavak rovására, de a nagyobb gondot inkább az újonnan átvett idegen szavak helytelen kiejtése, hibás helyesírása jelenti.
– A nyelvművelő türelmes ugyan, de a nyelvtan iskolai oktatása távolról sem az. Melyik tehát a norma?
– Az iskolai nyelvtanórákon tanított szabályok sokszor nem követik a nyelvtudomány eredményeit, nem is valódi szabályok, hanem nyelvművelő babonák: sok tanár még ma is sulykolja az olyan típusú szabályokat, hogy „hát”-tal és „és”-sel nem kezdünk mondatot. De nemcsak ezzel van baj, hanem hogy a tanár sokszor tanácstalan, mit követeljen meg diákjai nyelvhasználatában, s mi az, amit ne. Tapasztalati tények mutatják, hogy az ikes igék ragozása eltűnőben van, az eszek, iszok forma már a fiatal értelmiségiek, egyetemisták körében is terjed. Mit tegyen a pedagógus? Ragaszkodjon-e a szabályos eszem, iszom alakhoz, vagy törődjön bele abba, hogy a nyelvhasználók többsége úgyis az iktelen formát részesíti előnyben. Győzzön a megengedő álláspont, vagy ragaszkodjunk ahhoz, hogy az iskola a művelt köznyelvet közvetítse és kérje számon? Ebben a kérdésben határozottan és egyértelműen ez utóbbi véleményt kell képviselnünk. Az iskola ne mondjon le arról, hogy a tanulókkal megismertesse és elsajátíttassa az anyanyelv legmagasabb szintű változatát.
– Az idegen szavak és kifejezések beözönlése miatt egyre kiszolgáltatottabbá is válunk. Angolul levelezik velünk az e-mailszolgáltató, angol-amerikai szavakat kell kimondanunk, ha szendvicset rendelünk vagy egy terméket kérünk, és kinevetnek, ha rosszul ejtjük ki a szót. Jogunk volna tiltakozni, azt mondani, elég volt, Magyarországon mindenhol – üzletben, moziban és étteremben – magyarul akarunk beszélni. Ehelyett tűrünk, és úgy tűnik, tűrik a multik hatalmát a nyelvészek is.
– A nyelvművelőnek csak annyi beleszólása van ezekbe a kérdésekbe, hogy szakmai véleményt mond arról, egy-egy idegen szó vagy kifejezés meghonosodott-e már a magyarban. Ha nem, akkor a gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények idegen szavai mellett a szó magyar megfelelőjét is fel kell tüntetni, ahogy erről a 2001. évi XCVI. törvény rendelkezik. Többen szóvá tették, hogy a törvény életbelépése óta sem változott a helyzet a reklámnyelvben, s jól érzékelik, ugyanis a multinacionális cégekre ez a rendelkezés nem vonatkozik. Őket védi a nemzetközi szabadalmi jog, a franchise-ra hivatkoznak – egyébként erre sincs magyar szavunk –, s nem változtatnak a nemzetközileg elfogadott, ismert és védett márkaneveken és reklámszövegeken. Tapasztalataink szerint tehát a nagy cégeket nem érinti az előbb említett rendelkezés, a kisvállalkozók pedig, akikkel sokkal inkább betartatják a törvényt, kevésbé vannak jelen reklámjaikkal az üzleti életben. Ez a kérdéskör átvezet bennünket ahhoz a problémához, amely a nálunk nagyobb és erősebb nemzeteket is foglalkoztatja: mi lesz a nemzeti nyelvekkel az egyesült Európában? Vajon bekövetkezik-e és mikor az angol dominanciájú kétnyelvűség? A tudományos életben már érezhető az angol nyelv elsőbbsége: ezen a nyelven írunk tudományos közleményeket, s adunk elő nemzetközi rendezvényeken. Véleményem szerint minden nem angol anyanyelvű hátrányban van emiatt, ezért vannak, akik azt jósolják, hogy az érvényesülni vágyó fiatalok akár nyelvet is váltanak majd. Ennek első lépése lenne az angol nyelvű felsőoktatás, amely kiszorítaná a nemzeti nyelvek használatát a tudományos életből. Szerencsére ez ellen már a nyugat-európai országokban is egyre erősebb a tiltakozás.
– Kinek lenne a feladata a modern nyelvújítás, a különféle szakmák magyar szakkifejezéseinek megalkotása?
– Semmiképpen nem a nyelvészeké. Egy nyelvész nem érthet minden szakmához, tudományághoz, így nem is tud szakmai szempontból megfelelő magyar szavakat kitalálni. Neki az a feladata, hogy megállapítsa: a javasolt magyar szó beleillik-e a magyar nyelv rendszerébe. Vannak követendő példáink már. A számítógépes szakemberek jó nyelvérzékkel magyarítottak több szakszót és -kifejezést, amelyek át is mentek a mindennapi nyelvhasználatba.
– Mi lesz tehát a nyelvműveléssel? Megmarad, vagy lassan hátrálva végül lelép a pástról?
– Nem tesz jót az ügynek, amikor amatőrök, laikusok tudományos háttér nélkül, purista hevülettel akarnak segíteni. Egy nagy nyelvművelő nemzedék most van visszavonulóban, szerencsére tanítványaik, a nyelvművelő középnemzedék, már átvették tőlük a munka egy részét. Nincsenek sokan. S ha nem változik a nyelvésztársadalom szemlélete, nehéz lesz a fiatalok között utánpótlást találni, pedig nagy kár lenne lemondani olyan hagyományról, amely a magyar nyelvű tudományosság fenntartásának egyik fontos tényezője. Nem szabadna megkérdőjelezni az anyanyelv művelésének és az anyanyelvi műveltségnek a fontosságát. Aki nem sajátítja el az igényes köznyelvet, nem tud érvényesülni sem itthon, sem másutt, ugyanis a sokat emlegetett idegennyelv-tanulás sem lehet sikeres, ha saját anyanyelvünket nem ismerjük. Csak az anyanyelvre lehet minden más ismeretet építeni.
origo.hu
Egy milliárdos fegyverkereskedő, egy volt vezérkari főnök és az ukrán kémbotrány
