Hegyi-beszéd az egyház ellen

Egyházgyűlölő honfitársaink ismét bőséges ideológiai munícióhoz juthattak egy szocialista európai parlamenti képviselő tollából, ha a hét végén fellapozták a (szélső)baloldali pártsajtót. Hegyi Gyula, nyilván a szoclib falkahűségtől motiválva, azt állítja: a magyar történelmi egyházak a pártpolitizálás vétkébe estek. Az eszmefuttatás érdekes szentenciával zárul: „Krisztus tanításában biztosan nem találunk olyan szavakat, mint párt, nemzet, Fidesz, magyarság, választás.”
Ez speciel igaz.
A Krisztus-kori Római Birodalom haladást, magasrendű civilizációt és – egyre kisebb meggyőződéssel – demokráciát hirdetett. A leigázott Izraelben aszerint oszlottak meg a politikai erők, hogy miként viszonyultak a Róma-központú, kizsákmányoló imperializmushoz. Voltak a nép közt éljenzők és bólogatók; ma liberálisoknak neveznénk őket. Amikor Jézus ott állt összeverve a helytartó előtt, s Pilátus megkérdezte: „Ő a királyotok?”, ezek az emberek azt felelték: nem királyunk van, hanem császárunk. Ez volt a farizeusok „bátor hazafisága” abban az országban, ahol a római zsoldos katona bármely izraelitát kényszeríthetett, hogy egy teljes mérföldön át cipelje a felszerelését. Ahol egy római polgár minden következmény nélkül felpofozhatott egy zsidót. A leggátlástalanabb kollaboránsok a vámszedők voltak. A római adórendszer majdnem olyan igazságtalan volt, mint a jelenlegi magyar; a császár pedig jónak látta, hogy a pénzt elvtelen és korrupt zsidó hivatalnokok hajtják be honfitársaiktól. A vámszedők, akár a Gyurcsány-kormány, túlhaladottnak tartották a haza és nemzet fogalmát. Ehelyett az azonnali profit eszméjét tették zsinórmértékké. A nemzeti oldal azt remélte, ha eljön a Megváltó, elzavarja a római légiót, és előhozza Izrael dicsőségét az éji homályból. Különösen radikális csoportjuk képviselői, a zelóták, ultrajobbosok voltak, kést hordtak a köpenyük alatt. Tudták, Jézus sem halvérű; egyszer látták is, amint leveszi az övét, s korbácsformára hurkolja; de jaj, nem a rómaiak ellen fordult vele, hanem a kufárkodó zsidókat verte ki a templomból.
A názáreti rabbi sokaknak okozott csalódást. Nem állt élére a Heródes és Pilátus elleni suttogó kampánynak. Tiberius, a köztársaság romjait széttaposó császár ellen sem gyűjtött sereget. Mikor politikai hatalmat akartak adni neki, meglépett a koronázási szertartás elől. S nézzük, milyen magatartást javasolt az elnyomás ellen: „Ha valaki egymérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.” „Ha megütnek jobb felől, tartsd oda a bal orcádat is.” „Add meg a császárnak, ami az övé.” Mégis politikai összeesküvés vádjával cibálták bíróság elé.
Mármost ha miszerintünk van Isten, és nem holmi palackdzsinnek, hanem valóban mindenhatónak gondoljuk, akkor nem hihetjük, hogy a politika kívül esik a látókörén. Jézus szót emelt a vallási oktatásért. Azt mondta: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!”. Azt is mondta: „Fogadjátok be egymást, ahogyan én befogadtalak titeket.” Mi lett volna a véleménye egy olyan „kampányról”, amely – jövedelemféltésből – a határon túli szórványzsidóság kitagadására buzdít?
Jézus nem ragadott kardot, nem ütött vissza, de határozottan leleplezte a képmutatást. Erénynek mondta az erényt, bűnnek a bűnt. S ha egy mai egyház nem emel szót a közéletben zajló igazságtalanság, hazugság, perverzitás és aljasság ellen, ezt a Jézust tagadja meg. Gyurcsány sem, Hegyi sem olyan ostoba, hogy ne tudná: amit a történelmi felekezetek hangoztattak az egyházi iskolákkal vagy a kettős állampolgársággal kapcsolatban, az nem pártpolitikai kampány volt, hanem az általuk belátott társadalmi igazság. Mi úgynevezett jogállamban élünk, melynek alkotmánya értéknek nevezi a véleménynyilvánítás szabadságát. Ebben az országban a kormányfő veszi a tiberiusi bátorságot, hogy a demokrácia alapjait döntögesse, és kétségbe vonja az egyházak szólásszabadságát. Kinyilvánítva ezzel: siketnéma, sötét, kollaboráns egyházat szeretne. Ebben pedig nincs semmi furcsa. Természetes, ha egy vadmaterialista hatalom az egyházra uszítja sajtókopóit. Természetes, hogy megjelennek a misén és istentiszteleten, s az imádság csöndjében lejegyzik a hallottakat. Előre kitervelt vádakhoz gyűjtenek anyagot; éppúgy, ahogy a Jézus nyomában járó besúgók és provokátorok tették. Jézust mindez nem zavarta. Még „sajtótájékoztatót” is tartott a kedvükért, és válaszolt ügyesen feltett kérdéseikre. („Ön szerint szabad-e adót fizetni a császárnak?”) Pedig tudta, éppúgy kiforgatják a szavait, mint a balliberális médiamunkások az egyházi vezetőkét.
Teológiai értelemben az egyház Krisztus teste. Azaz: Krisztus képviselete a világban. Ha betölti hivatását, számíthat arra, hogy ellene fordul a hitetlen világ. Jézus is számított rá. Vádló, rágalmazó – ez a Diabolos (ördög) név jelentése, ahogy az Újszövetségben szerepel. Ez a szó kifejezi, hogyan nyilvánul meg a sötétség a világban: vádol. Ahogy Gyurcsány és a nyomában vonuló csatlóshad teszi. Hegyi szerint például a mai magyar egyházakra jellemző „a baloldaliak elleni gyűlöletkeltés, a többé-kevésbé nyílt zsidózás vagy éppen a más keresztény nemzetek (szlovákok, románok) ócsárlása”. Ez diabolizmus, fordított evangélium. Hegyi-beszéd. Nem is próbál felhozni semmit e képtelenségek alátámasztására, csak állítja azokat. Ez a dolga. „Politizál!” – kiáltották Jézusra vádlói; aztán elítélték. Ez volt a dolguk. Ám az írások szerint ebben a perben mégsem ő volt a vesztes. Et resurrexit tertia die, „harmadnapra legyőzte a halált”. A rágalmazó, pénz- és hataloméhes ember azonban nem győzheti le a halált. Hiszen a rágalmazás, pénz- és hataloméhség a halál maga.
Az egyházat talán el lehet némítani. Felsöprik Krisztus lábnyomait, ledörzsölik a keze érintését. Ám ennek nem az egyház vallja kárát, hanem a közélet, amelyből maga Jézus tűnik el. Az utolsó vacsora órájában, Jézus asztalánál, a tizenkettő közt ült két fura alak: Simon és Máté. Az egyik zelóta, a másik vámszedő. Az egyik ultrajobbos, a másik kollaboráns. Jézus nem vádolta őket. Leoldozta az övét, levette a felsőruháját, leguggolt, s mint egy rabszolga, megmosta a lábukat. Néhány órával később a kereszten megtörték a testét, ahogy ő megtörte a kenyeret. Kiontották a vérét, ahogy ő kiöntötte tanítványainak a bort. S ekképp, a tulajdon vérével, megmosta a szívüket is. Így lett testvére egymásnak a két hajdani szélkergető.
Ezt a szeretetet egyedül az evangélium ismeri. Ez a szeretet meg kívánja menteni az ellenséges világot, mindenkit, aki hagyja: a gyilkosokat és besúgókat, a Pilátusokat, Tiberiusokat. Azonban ezt sokan nem hagyják. Ettől a szeretettől gyorsvonatként távolodik a világ, benne mi és a gyerekeink. Krisztushoz kéne pedig engedni őket. Hogy a következő évtizedek magyarsága már ne legyen olyan, mint a mostani: amelyik sorsára hagyja a testvéreit. Csakhogy aki megszokta és megszerette a sötétséget, azt zavarja a világosság. Összerándul tőle, és hunyorog, mint a tolvaj a reflektorfényben.