Izrael az utóbbi években többször is hangsúlyozta, hogy kész bármi áron, akár katonai erővel is megálljt parancsolni az iráni atomprogramnak. A fenyegetés súlyát növeli az a tény, hogy a zsidó állam 1981-ben már légitámadást intézett egy iraki létesítmény ellen, amely feltételezhetően a 2003-ban megdöntött rezsim egyik fegyvergyártó központja lehetett. Izrael a közelmúltban ismét akcióba lépett, hiszen huszonkét évvel a Szaddám Huszein fegyverprogramját célzó támadása után Szíriában is harci repülőgépeket vetett be. Közel-Kelet diplomáciai viszonyait mi sem jellemzi jobban, hogy míg Damaszkusz „igazolhatatlan agressziónak”, az arab világ pedig „a konfliktus súlyos eszkalációjának” nevezte a húsz ember életét kioltó akciót, addig Izrael úgy vélte, a támadás mindössze figyelmeztetés volt. Tel- Avivban hasonlóan értekeztek a libanoni légteret megsértő gyakori berepülésekről is.
Teherán viszont aligha lenne ennyire elnéző egy őt érő támadás esetén, hiszen – amennyiben hihetünk a kemény szavaknak – Irán „eltörölné a föld színéről” Izraelt, ha az katonailag is beleszólna terveibe. Békepárti elemzők azzal nyugtatják magukat, hogy az Egyesült Államokat jelenleg túlságosan is lekötik az Afganisztánban és az Irakban zajló események, így aligha lenne mersze beavatkozni a két ország közé zárt hatalmas államban is. Vagyis a háború kulcsa – legalábbis ami a következő hónapokat illeti – egyetlen ország: Izrael kezében van. A veszély azonban nem csekély, hiszen ha Dávid és Góliát, vagyis a zsidó állam és Irán szócsatája erőszakba torkollana, az óhatatlanul véres háborúba rángatná Amerikát, s akár Szíriát is. Utóbbi ráadásul épp tegnap melegítette fel moszkvai kapcsolatait, beleértve a katonai együttműködést is.
Bár Irán egy európaiakkal kötött megállapodása nyomán a közelmúltban leállította urándúsító kapacitásának a kiépítését, az izraeli hírszerzés szerint Teherán 2007-ben elkészítheti első atomfegyverét. Vagyis Tel-Aviv és Washington szerint Irán mindössze időt húz.
Az éleződő viszály azonban nemcsak Washington és a keleti világ közötti feszültséget növeli, hanem mély szakadékot vághat Amerika és Európa közé is. Még az Egyesült Államok legjobb barátjaként emlegetett Nagy-Britannia is világossá tette, hogy egy újabb háborúba már semmi áron nem követné bajtársát. Németország is határozottan elutasította az újabb háború lehetőségét. Benita Ferrero-Waldner, az EU külügyi biztosa úgy fogalmazott: míg az öreg kontinens diplomáciai úton szereti rendezni a konfliktusokat, addig „az Egyesült Államok furkósbottal hadonászik”. Ausztria egykori külügyminiszterének szavai bár a hivatalos megfogalmazásnál kissé sarkosabbnak tűnnek, nagyjából jól tükrözik az Iránhoz több szálon is kötődő európai közösség véleményét.
Támadják el-Baradeit. Évtizedek óta talán először jutott közös nevezőre Irán és az Egyesült Államok, egyetértenek ugyanis abban, hogy távoznia kellene Mohamed el-Baradeinek, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) elnökének. A diplomata az iraki háborút megelőzően gyakran adott hangot azon véleményének, miszerint Bagdad aligha rendelkezhet atomfegyverekkel. El-Baradei azonban nem csak Washington haragját váltotta ki, néhány keleti országban ugyanis épp szigorú vizsgálataiért neheztelnek rá. Így kerülhetett ellenfelei közé Pakisztán és Brazília mellett Irán is. Az amerikai és európai katonapolitika eltávolodását viszont mi sem jelzi jobban, mint hogy az EU kiállt a NAÜ vezetője mellett, noha el-Baradei immár második elnöki mandátumát tölti. Az amerikaiak ügyük támogatását remélve megkeresték a magyar kormányt is, de Budapest szintén nemet mondott. (MN)
