Katasztrófakukkolók

Már ott vannak. Alig telt el egy hét a Földet tengelyforgásában megrendítő „pofon” után, mint éhes sakálok, máris ott lebzselnek a természeti csapás helyszínén: megjelentek a katasztrófaturisták a szökőár által elpusztított területeken. Az egyik tévéállomás képet is mutatott egyikükről: japán hölgy pózol a szökőárban elpusztult egyévesforma gyermek holtteste fölött. Szép, felemelő, jópofa kép. Az elhunyt kisfiú emberi méltóságával mit sem kell törődni. Nincs kit megkérdezni, nincs, aki tiltakozzon, talán a szülei sem élnek. Az biztos, hogy a hölgy hazatérése után az ismerősök egymás kezéből tépik ki a fotót. Talán készül majd belőle kinagyított változat is a kandalló fölé.
Különösen a thaiföldi Phuket szigetén éledt fel a katasztrófaturizmus, ugyanis ide könnyen át lehet ruccanni megnézni a cunami pusztítását olyan üdülőhelyekről, amelyeket elkerült a karácsonyi szökőár. Ám nemcsak saját szakállukra kirándulókat látni a romokon: jönnek ide utazási irodák által szervezetten is. Japánban, Dél-Koreában turisztikai hivatalok ajánlgatják útjaikat a természeti csapás sújtotta országokba, nyilván abból a célból, hogy a résztvevők jókat szörnyülködjenek a látott borzalmakon. Talán már Európában is akad egy-két „vállalkozó”, aki úgy hirdeti a térségbe irányuló útját, hogy az emberiség lejegyzett történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját természetesen nem lehet kihagyni. Néhány napon belül valamilyen bújtatott formában akár a környezetünkben is megkezdődhet az ilyen élményekre vágyó potenciális turisták becserkészése.
Üzlet lett a másik ember szenvedése, nyomora. Az ár miatt mindenüket elvesztők között – egy kis apróért, falatnyi élelemért – pedig lehet találni szakértő helyi „idegenvezetőt”.
Nem kell felháborodnunk és megdöbbennünk, amióta világ a világ, az emberek jókora része ilyen: kíváncsi. Most, amikor egy egzotikus utat a középosztály felső része is meg tud fizetni, mi állna ellen vágyainak? Utólag „átélve” a cunamit, valóban örülhet annak, hogy nem ő állt a tengerparton, amikor jött a feltartóztathatatlan hullám. Talán egyszer majd lehetővé teszi az előre jelző technika, hogy egy földrengést, árvizet, vulkánkitörést a mindenre oly kíváncsiak a valós idejében, biztonságos körülmények között figyelhessenek meg – természetesen busás felár ellenében.
A katasztrófaturisták egyik fő érve az, hogy ők nem ártanak senkinek, csak közvetlen közelről akarják megszemlélni a borzalmak okozta emberi szenvedéseket, károkat, amelyeket a vakszerencse folytán nekik sikerült elkerülniük. Röviddel a katasztrófa bekövetkezte után már a helyszínen téblábolnak, jelenlétükkel akadályozzák a segélyszervezetek munkáját. Mindenütt akadnak bámészkodók, kezdve a munkahelyi vagy közúti balesettől egészen a házsorokat pusztító tűzvészig. A bénultan bámulók közül az számít kivételnek, aki segíteni próbál a bajbajutottakon.
A katasztrófaturizmus az utóbbi években vált megszokottá az idegenforgalomban. A jelenség ipari méretű szervezése olyan új, hogy magát a szót is jobbára csak a legfrissebb kiadású szótárakban találjuk meg. Az ember tudatában a két össze nem illő szó társítása is finoman szólva furcsa, de akkor taszít csak igazán, ha ráadásul összekapcsolódik az üzleti jelleggel: egyesek jó pénzért vesznek „élményt”, azaz a rettenet kukkolásáért fizetnek.
A szomorú novemberi esemény után, amikor a szélvihar erdőket tarolt le a Magas-Tátrában, egy illetékes azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy szervezzenek „katasztrófautakat” a térségbe. Ezeken mutatnák be az érdeklődőknek a földre szállt holdbéli tájat. Ugyanígy a katasztrófaturizmus részének számít az is, hogy 2001. szeptember 11. után szervezetten meg lehetett tekinteni a terroristák által eltérített utasszállítókkal lerombolt New York-i Világkereskedelmi Központ tornyainak hűlt helyét. Annak idején a Franciaország nyugati partjainál történt hajókatasztrófákat követő hétvégeken ezrek nézték az egész partvidéket beszennyező olajréteget, miközben pár tucatnyian próbálták összegyűjteni és semlegesíteni a szennyező anyagot.
És vajon mi nem vagyunk-e az elrettentő, de jobbára az életünktől teljesen idegen képek megszállott nézői? Talán már nálunk is kialakultak a katasztrófaturizmus-függőség első jelei, amikor a különböző tévécsatornák vacsoraként tálalják elénk az aznapi hullahegyeket: robbantások, polgárháborúk, természeti csapások áldozatairól készített felvételeket, amelyekkel együtt kell élnünk, és valahogy meg kell emésztenünk. Hiszen a kereskedelmi tévék híradószerkesztésének épp ez a vezérmotívuma: kezdő anyagként minden estére egy (vagy több) borzalom, lehet bármilyen kicsi, de meg kell döbbentenie, a székéhez kell szögeznie a kedves nézőt.
A szerkesztés furfangjait könnyen kitapasztalhatjuk, ám most bármennyit szerepel is vezető hírben az ázsiai dráma, tényleg nagy a baj. A második világháború óta a legnagyobb humanitárius akció bontakozik ki a világban, a rászorulók számát pedig ötmillióra teszik. Legalább azzal segítsünk, hogy akinek nincs arrafelé tennivalója, ne utazzon a katasztrófa sújtotta térségbe.