(kik a „hasznos idióták”…)

Én nem tudom, miért szerzett nekem örömet, hogy Frederick Forsyth Avenger című művében a sajátoméhoz hasonló értékrend és politikai vélekedés határozott nyomaira leltem. Forsyth a művelt Nyugat egyik legkiemelkedőbb bestsellerszerzője, A sakál napjával vált klasszikussá, egy sorba került Agatha Christie-vel és Chandlerrel, megteremtve a modern terroristaregény archetípusát.
Jómagam kora gyermekségemtől hódolok a bűnügyi regény műfajának, Edgar Wallace Zöld íjászával kezdtem (amit kedves kőszegi szomszédunk, Szász néni stelázsijának felső polcáról csentem el egy stokedlire állva), hogy aztán olvasása közben halálra rémüljek. A stelázsin lekváros és befőttes üvegek között mindig találtam megfelelő izgalommal kecsegtető könyvet, Szász néni ugyanis a fél várossal kölcsönviszonyban állt, s naponta kötetnyi rémséget falt fel mohó szemével, miközben nyolc gyermeke születésétől megnyugodva eseménytelen, hétköznapi és tökéletesen erkölcsös életet élt. Ezt annak bizonyságául is mondom, hogy nem mindenkit ront el a krimiirodalom, sőt attól tartok, az igazi bűnözők nem a gonosztól, hanem az olvasástól iszonyodnak. Így aztán természetesen nem szégyellem, hogy később én magam is írtam számos bűnügyi regényt, sőt a nyolcvanas évek elején hónapokon át részt vettem a BRFK Életvédelmi Csoportjának nyomozásaiban, amikor is igazi gyilkosokkal kerültem szemtől szembe.
Valószínűleg elmondhatom, hogy az adott műfajban olvasóként is otthonosan mozgok, meg tudom állapítani egy-egy szerző kvalitását, amely például Forsyth esetében rendkívül jelentős. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a krimi, ha nem is tekinthető irodalomnak, sok mindent elárul a való világról. Például olvastam egy szovjet bűnügyi regényt, ahol a gyilkos azon bukott le, hogy harántcsíkos fürdőnadrágot viselt, amit kizárólag a GUM áruházban lehetett kapni, egy adott év december 7. és 9. között. Később számos amerikai rémregény elolvasása után szomorúan kellett rádöbbennem a nyugati – sokszor világhírű – szerzők korlátaira, az ő műveikben etnikai kisebbséghez tartozó személy nem lehet a gyilkos. Sőt, kénytelen voltam észrevenni azt is, hogy a pozitív figurák az Egyesült Államok horrorjaiban kivétel nélkül liberális demokraták (példaképük Clinton), a republikánusok között pedig jócskán akad szadista pedofil és saját lányát megerőszakoló apa. A legaljasabb indulatokra apelláló, abszolút tehetségtelen amerikai szennyirodalom tehát politikailag korrekt, s a balliberális eszmeiség fölényét sugallja.
Természetesen ez a klasszikusokra, Chandlerre és Ed McBainre nem vonatkozik. Ed McBain néha azt is megengedi magának, hogy a liberális tabukra pikírt megjegyzéseket tegyen. De egyébként, ahogy a szovjet fércművek vezérmotívuma a csíkos fürdőgatya, úgy az amerikaiaké a politikai korrektség és minden jobboldali jelenség gyűlölete. A tömegirodalom abszolút átpolitizált.
Forsyth, aki úgy viszonyul az átlagos amerikai bestsellerszerzőkhöz, mint söréthez az atombomba, nyíltan republikánus érzelmeket árul el. Clinton elnököt kissé félresiklott dilettánsnak tekinti, Reagant pedig nemzeti hősnek. Politikailag korrekt seggfejekről beszél, sőt emlékeztet rá, ezeket tekintette egykor Lenin „hasznos idiótáknak”. Az Avenger szembe megy az amerikai tömegirodalmi fősodorral, ráadásul úgy, hogy minden hozzáértő számára világos: ez a regény színvonalában, stílusában, logikájában, egész struktúrájában kiemelkedik a nyugati bestsellerek közül.
Tény, hogy a „politikailag korrektek” a világon mindenütt, így Magyarországon is a tehetséget, a tudást, az erkölcsiséget saját köreik privilégiumának tekintik. Ezt a tévhitet erőlteti rá a média az egész népességre, ezt szolgálja a „sztárcsinálások” sora. Mindennek az az alapvető rendeltetése, hogy a jobboldali lelkekbe kisebbrendűségi érzést plántáljon, és eleve elfojtsa a kitörési kísérleteket. Lenin „hasznos idiótái” számára nincs jobboldali tehetség.
Hogy ezért örülök-e Forsyth ragyogó ellenpéldájának, én nem tudom…